55. felvonás

Sziasztok!

Tudjátok milyen érzés az, amikor fenekestül felfordul az életetek? Amikor csak egyetlen hajszál választ el attól, hogy a hajadat tépve elrohanj és új életet kezdj mondjuk Mexikóban, mert már nem bírod a nyomást? Én tudom, az utóbbi hónapok igazi érzelmi hullámvasutként teltek. Érettségi, bankett, felvételi, ponthatárhúzás, egyetemi teendők, kapcsolatok átértékelése. Volt itt minden, ami még külön-külön is eléggé stresszes lett volna számomra, de így együtt különösen. Most viszont túl vagyok rajta, és megérkeztem az új résszel. Kérlek, nézzétek el nekem, hogy ismételten nem egy Zandy-központú fejezetet hoztam, de tudjátok nehéz úgy írni a szerelemről, ha te éppen a pokolba kívánod azt...

Most is, mint mindig, jó olvasgatást kívánok!

Puszi, W. ♥

PIPER

 
- Jóóóó reggelt! – nyitott be vidáman a szobámba Harry.

- Szia! – motyogtam egykedvűen egy halom ruhát egyensúlyozva a karjaimban.

- Mit csinálsz? – nézett körül a homlokát ráncolva.
- Pakolok – dobtam le a ruháimat az ágyra, ahol a nyitott bőröndöm hevert.
- Azt látom, de minek? – kérdezte lassan.
- Ha ti elutaztok a turnéra, akkor nem maradhatok itt a házatokban… egyedül – közöltem a nyilvánvalót. – Már így is rengeteget köszönhetek nektek, túl sokat kérnék azzal, ha maradnék – sóhajtottam gondterhelten.
 - Piper, erre semmi szükség!
- De igenis van – ellenkeztem rendezetlenül a bőröndbe hajigálva a dolgaimat.
- Nem, nincsen – fogta meg a kezem. – Most pedig gyere el velem vásárolni.
- Haz, még annyi dolgom van, mielőtt elindultok – tiltakoztam erőtlenül.
- Igen, ma történetesen az a dolgod, hogy boldog légy és bulizz velünk egy jót!
- Harry…
- Egyszer indulunk turnéra egy évben, nem?!

- Igen, tudom Harry, de…
- Ne ismételgesd már a nevem! – forgatta meg a szemét. – Gyere, vásároljunk be az esti búcsú bulihoz – húzott maga után kifelé. – Egy kis időre próbáld elfelejteni a gondjaidat.
- Oké – egyeztem bele végül. – De akkor hagyj átöltözni.
- Rendben, odalent várlak – kacsintott rám, majd magamra hagyott. Nem értettem őt. Hízelgőnek, de egyben nagyon furcsának találtam, hogy ennyit foglalkozik velem. Elvégre egyértelműen a tudtomra adta, hogy az érzéseim nála nem találnak viszonzásra. Gépiesen magamra kaptam egy sötét farmert egy kötött pulóverrel, megfésülködtem, fogat mostam, majd elindultam lefelé. Akaratlanul is hallottam a fiúk beszélgetését.
- Haz? – kiabált a nappaliból Louis.
- Igen? – válaszolt neki Harry a konyhából.

- Akkor megoldod a vásárlást? – ment oda hozzá Lou.
- Igen, persze, Piper meg én elmegyünk és megveszünk mindent, ami kell.
- Piper és te? – a hangja elárulta, hogy meglepődött.
- Ühüm – dörmögte Haz.
- Akkor… ti ketten most… kibékültetek?

- Igen.
- Barátok vagytok, vaaaaagy… ?
- Barátok. A másik dolgot szerintem már örökre elszúrtam – sóhajtotta szomorúan. A lábaim a földbe gyökereztek a nappali közepén. Tényleg azt hallottam, amit gondolok, hogy hallottam?! Teljesen összezavarodtam, és bűntudatom volt, amiért elkaptam ezt a kis részletet a beszélgetésükből.
- Ezt sosem tudhatod – bátorította barátját Louis. – És elmondtad már neki? – váltott témát.
- Nem, majd a bulin szeretném.
- Mit kell elmondani és kinek? – libbentem be az ajtón. – Szia, Louis – nyomtam puszit az arcára.
- Öhm… Niallnek még nem mondtuk el, hogy kicserélték a matracokat a turnébuszon – hadarta Harry. A nyilvánvaló hazugságot az tette még átlátszóbbá, hogy beszéd közben Haz segélykérő pillantásokat vetett Lou felé.
- Igen! – kapcsolt azonnal a „bűntársa”. – Mert mindig panaszkodott, hogy nem elég kényelmesek és fáj tőlük a háta.
- Ó, értem – nyugtáztam egy apró mosollyal.
- Most mennem kell, El már vár – menekült el Louis a további esetleges kérdések elől. – Jó vásárlást nektek – kiabált még vissza a bejárati ajtóból.
- Szóval matracok? – somolyogtam Harryre.
- Igen. Akkor… öhm… indulhatunk? – kérdezte zavartan.
- Muszáj most rögtön?

- Igen, szeretném még délelőtt elintézni, amikor a sikítozó rajongóink nagy része iskolában van. Miért?

- Éhes vagyok – húztam el a számat.
- Majd útközben beugrunk valahová – ajánlotta.
- Jó – egyeztem bele. – Akkor mehetünk.
Félórás autózás után egy kis kávézónál álltunk meg. Egy félreeső asztal mellé telepedtünk le, gyorsan befaltuk a rántottánkat, és a kávénk maradéka felett még egyszer átbeszéltük a buli részleteit.
- Akkor pontosan hány ember is fog eljönni?
- Úgy húsz-huszonöt… - számolgatott fejben.
- Jesszusom! Az rengeteg! – szörnyülködtem, mire ő csak vigyorogva vállat vont. – És mire gondoltatok? Szolid, beszélgetős este néhány koktéllal, vagy vad parti? – egyetlen pillantásában benne volt a válasz. – Oké, nem kérdeztem semmit – ráztam meg a fejem, majd egy fehér szalvétára rögtönzött bevásárló listára a chips, mogyoró és üdítők nevei mellé nagy betűkkel odabiggyesztettem, hogy „RENGETEG ALKOHOL”. Még felkerült a listára néhány tétel, fizettünk, majd Haz karon ragadott:
- Fosszuk ki a szupermarketet! – vigyorgott kajánul.
- Juhé! Már alig várom – motyogtam szarkasztikusan.
- Lehetnél egy kicsit lelkesebb is – bökte meg a vállamat, ahogy átsétáltunk a szemközti boltba.
- Ne értsd félre, de én kifejezetten irtózom a mai buli puszta gondolatától is.
- Ó, és mondd, ezt hogyan lehet nem félreérteni? – fülig ért a szája, önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Tudod, az ismeretlen tömeg meg az alkohol… - szereztem magamnak egy bevásárlókosarat. – Nem igazán nyerő párosítás.
- Ők nem ismeretlenek, csak a barátaink meg néhány stábtag!
- Nekem idegenek – mutattam rá a tényekre.
- Hé! – állított meg és fordított maga felé. – Nem kell aggódnod! – fúrta a tekintetét az enyémbe. – Ameddig engem látsz, nincs mitől tartanod! Oké… alig, hogy elhagyta a számat, rájöttem, hogy ez mennyire nyálasan hangzott – fintorodott el. – De azért komolyan gondoltam! – biztosított.
- Tényleg nyálas volt, de azért köszi – mosolyogtam rá félszegen, nem tudtam, hogy vagyunk-e már újra olyan viszonyban, hogy megöleljem, vagy puszit nyomjak az arcára.
Egy órával és két telepakolt bevásárlókosárral később hazaindultunk egy komplett etióp népcsoportot egy hétig ellátó élelmiszermennyiséggel és annyi alkohollal, ami egy elefántot is kiütött volna.
-Oké, ezt volt az utolsó csomag – zuhant le Harry kimerülten az egyik konyhai székre, miután mindent behordott a kocsijából.
- Akkor most csak ott fogsz ülni és nézed, ahogy pakolok? – vontam fel a szemöldökömet.
- Igen, pontosan ezt terveztem – ajkain huncut mosoly bujkált.
- És ez mégis miféle munkamegosztás?!
- Én cipeltem be mindent, te pedig a helyére teszed őket. Nekem elég fairnek tűnik.
- Ó – ebben az egyetlen hangban benne volt, hogy mennyire nem értek egyet. – Akkor legalább hasznossá tehetnéd magad és rendelhetnél nekünk valami ebédet.
- Kívánsága számomra parancs, Hercegnő! Mit szeretnél enni? Nando’s?
- Nem – ráztam meg a fejem. – Inkább kínaira vágyom.
- Máris intézkedem – szalutált.
Egy komoly fejbiccentéssel nyugtáztam a dolgot, majd tovább rakodtam a hűtőbe az elképesztő mennyiségű üdítőt és alkoholt.
Miután elintézte a telefont, egy ideig halkan dúdolva figyelte, ahogy a telepakolt pult lassan újra láthatóvá vált, majd felállt és az utolsó néhány zacskónyi rágcsálnivalót együtt tettük a helyére. 
-Zayn kettő körül hozza át Wendy-t – közölte csak úgy mellékesen.
- Igen?
- Igen. És akkor majd csinálhatjátok azt a sok csajos dolgot, amit egy ilyen buli előtt szoktatok.
- Csajos dolgot?! – szaladt a magasba a szemöldököm.
- Manikűr, pedikűr, hajgöndörítés, műszempilla ragasztás. Tudod, a szokásos – vont vállat. Hangosan felnevettem.
- Édes, hogy ennyi idő után még ezt feltételezed rólunk. Néha komolyan elgondolkodom, hogy igazán ismersz-e minket – indultam el kifelé a konyhából.
- Most hová mész?
- Felveszem a melegítőmet – kacsintottam rá.
- Hm… - vigyorodott el.
- Addig te válassz egy filmet, amit megnézhetünk evés közben.

- Rendben, de siess, mert a végén elkezdem nélküled.
- Hah… - néztem rá megütközve a mellkasomra téve a kezem. – Nem kérhetsz ilyet egy lánytól, aki épp csajos dolgokat készül csinálni. Ó, jaj! – színleltem ájulást.
- Na, jól van, csak menj már – nevetett rám a szemét forgatva.
A szobámba érve gyorsan kényelmes ruhákba bújtam és összefogtam a hajamat, aztán tárcsáztam Wendy számát. Hosszan csörgött, már éppen le akartam tenni, amikor kissé lihegve beleszólt:
- Szia, Pipe!
- Szia, nem zavarok?
- Ó, nem, dehogy! Csak táncoltam.
- Táncoltál?! Azt hittem, pihentetned kell a bokádat.
- Ugyan már, nem erőltettem meg magam… annyira.
- Wendy… - akartam tiltakozni. Pont elég táncost ismertem, akinek egy aprónak hitt sérülés tette tönkre a karrierjét.
- Miért hívtál? – váltott témát gyorsan mielőtt kifejthettem volna a véleményemet. Engedtem neki, de mindketten tudtuk, hogy nem fogom ennyiben hagyni a dolgot. 
- Csak azt akartam kérdezni, hogy hazamész-e mielőtt átjönnél ide?
- Igen. Miért, szükséged van valamire?
- Történetesen igen. Emlékszel arra a fekete ruhára, amit azért nem hordtam, mert úgy éreztem, túlságosan gebe vagyok hozzá?
- Ühhüüüm… - dünnyögött elgondolkozva.
- Az utóbbi időben híztam egy kicsit és… - Wen felsikoltott a vonal túlsó végén, kuncogtam a reakcióján.
- Igen, igen és ezerszer is igen! Az a ruha tökéletes lesz ma estére! Minden srác megfordul majd utánad!
- Wen… - igyekeztem leállítani, de már elkéstem.
- És milyen cipőt veszel fel hozzá? Mert vettem egy új, fekete magas sarkút, aminek apró masni van a hátulján, szerintem az tökéletesen állna. Kölcsönadhatom, ha szeretnéd.
- Úgy gondoltam, a nyuszis mamuszomat veszem fel hozzá – szúrtam közbe.
- Legalább rajtad legyen magas sarkú, ha már én nem hordhatok. Várj, mi van?! – a hangja színtiszta döbbenetet tükrözött, ennyit arról, hogy nem viselkedünk csajosan, elfojtottam egy vigyort.
- PIPER! – hallatszott lentről Haz hangja. – Sokáig tart még a pedikűr? Teljesen ki fog hűlni a kaja és az ujjam vészesen közel került a PLAY gombhoz.
- Azonnal megyek! – kiabáltam vissza.
- Ez Harry hangja volt?
- Igen.
- Kibékültetek? – csodálkozott Wendy.
- Igen.
- Hát, ez szuper! Nagyon örülök nektek!
- Nem vagyunk együtt.
- Ó – nyögte csalódottan.
- PIPER! – szólt Haz hangja ezúttal közelebbről. – Befalok mindent egyedül, ha nem igyekszel.
- Próbáld csak meg és az evőpálcikákkal foglak átkergetni a házon! – fenyegettem meg, mire harsányan felnevetett. – Wen, mennem kell. Nagyon megköszönném, ha elhoznád nekem a ruhát.
- És a cipőt?
- Azt is – vigyorodtam el. – Köszönöm!
- Rendben. Jó étvágyat nektek!
- Köszi! Nemsoká találkozunk!
- Igen! Addig is puszilom Harryt.
- Átadom, szia!
- Szia!
Lenyomtam a piros gombot és az ágyra dobtam a mobilomat. Alighogy kinyitottam az ajtót, Harry mellkasába ütköztem. 
-Hallgatóztál?
- Szerintem a reggeli után ezt én is kérdezhetném…
- Tusé – nyomtam puszit az arcára nevetve.
- Ó, ezt miért kaptam?
- Wendy üdvözöl – és, mert egész nap erre vágytam, tettem hozzá magamban. – Na, eszünk?
- Természetesen! – tartotta felém a kezét, belekaroltam és együtt indultunk el lefelé.





***


-Dee, ne sírj, ez nem a világ vége – vigasztalta Wendy a legjobb barátnőjét.
- Igenis az – hüppögte a lány. – Hónapokig nem látom Niallt. Pedig tudod, hogy most lenne szükségem a támogatására leginkább.
- De mi itt vagyunk neked – ölelte át Wen a vállát.
- Ja… ti itt vagytok – motyogta kedvetlenül Dee.
- Ha nem tudnám, hogy épp egy lelki válságon mész keresztül, ez most mélyen a lelkembe gázolt volna – kérte ki magának a hangsúlyt Wendy. – És egyébként is! Nem csak a te barátod utazik el!
- Ez így igaz, Daisey! Felesleges így felfújnod a dolgot, az a néhány hónap úgyis gyorsan el fog telni – kotyogtam közbe, mert rossz volt nézni ezt a rengeteg keserűséget.
- Te könnyen beszélsz, mert te… - Wendy figyelmeztetően oldalba bökte. – Aú, ez fájt – nyafogott Dee.
- Mert én mi? – dőltem neki a komódnak karba tett kézzel. Daisey tanácstalanul nézett Wendy-re, látszott, hogy titkolnak valamit és most csúnyán elszólta magát. – Én mi?! – ismételtem meg a kérdést egy kicsit élesebb hangnemben.
- Te… öhm… - kezdte, de sütött róla, hogy azon agyal, mit is mondhatna.
- Lányok! Elkészültetek már? – hallatszott türelmetlen kopogtatás az ajtó túloldaláról.
- Igen, Niall, már megyünk is! – rohant ki az ajtón Dee.
- Daisey! – kiabáltam utána.
- Majd később, most bulizzunk! – vetette vissza félvállról.
- Wen? – fordultam az unokatestvérem felé. – Nem szeretnél valamit elmondani nekem?
- Már várnak ránk – küldött felém egy angyali mosolyt.
- Jó- adtam meg magam. – De még nem végeztünk!
- Rendben – nevetett rám.
Egymásba karolva mentünk ki a többiekhez, üdvözöltünk mindenkit, akit ismertünk, és rengetegen mutatkoztak be nekünk, szinte elszédültem a sok új arctól. Wendy épp elmélyülten beszélgetett egy sráccal,- akinek már el is felejtettem a nevét – így volt időm körbenézni. A fiúk az egyik sarokban beszélgettek Paullal, a menedzserükkel. Harry tekintete összeakadt az enyémmel és hatalmas mosolyt villantott rám, gondolkodás nélkül viszonoztam, majd amikor éreztem, hogy elpirulok, gyorsan elkaptam a pillantásomat.
-Igazán ragyogóan néznek ki a hölgyek – jött oda hozzánk Zayn két pohár pezsgővel, amit kérdés nélkül a kezünkbe nyomott.
- Köszönjük!
- Én csak szeretnék olyan jól kinézni, mint Piper, de azért köszi!
- Ugyan már, kicsim – ölelte át Wen derekát Zayn.
- Olyan szép az a magas sarkú… - pillantott irigykedve a lábaim felé.
- Ha még néhány hétig pihenteted a bokádat, majd te is vehetsz fel – nyugtatta őt Zayn.
- De az még olyan messze van – nyafogott Wendy.
- Ne aggódj, szerintem te anélkül is gyönyörű vagy – nyomott puszit a homlokára. Önkéntelenül is elmosolyodtam, boldoggá tett Wen boldogsága, nagyon megérdemelte már ezt az életében a szörnyű dolgok után.
Észrevétlenül oldalaztam el az emberek mellett, szükségem volt néhány perc magányra, mert úgy éreztem, megfojt ez a tömeg. A buli is csak a kudarcomra emlékeztetett és arra, hogy a napjaim meg vannak számlálva ebben a házban. Már majdnem elértem a lépcsőhöz, amikor egy kéz kulcsolódott a csuklómra.
-Hová, hová, szép hölgy? – Harry szemei csillogtak, ahogy végigmért rajtam.
- A mosdóba indultam – préseltem ki magamból. Egyszerre akartam elrohanni onnan, hogy utat engedjek a torkomat fojtogató sírásnak, és ott maradni vele örökké.
- Az lehet, de nem most – kacsintott, majd elkezdett maga után húzni vissza a tömegbe. Tiltakozni akartam, de ezzel együtt is élveztem a helyzetet. A nappali közepén végre elengedte a kezemet és megkocogtatta a poharát. – Egy kis figyelmet szeretnék kérni! – kisvártatva mindenki elcsendesedett és ráemelte a tekintetét. – Örülök, hogy ennyien eljöttetek! Jó még egyszer kiengedni a gőzt, mielőtt holnapután nekivágunk életünk újabb nagy kalandjának. De a mai bulinak más célja is van. Szeretném, ha üdvözölnétek és szeretettel fogadnátok stábunk új tagját – elkerekedett szemekkel néztem rá, ahogy rám mutatott, semmit sem értettem. – Miss Piper Daviest, aki ezentúl a koncertjeinken fotóz – egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Mégis hogy lehetséges ez?! – Igyunk a turnéra és a jövőbeli nagyszerű fényképekre! – emelte a magasba a poharát.
- A turnéra és a fényképekre! – morajlott egyöntetűen a tömeg, majd pezsgőspoharak csilingelése hallatszott, ahogy az emberek koccintottak egymással. Én még mindig megkövülten álltam.
- Harry – mondtam halkan, szinte suttogva, a szám teljesen kiszáradt. – Ez a te műved?
- Főként, de a srácok nélkül nem sikerült volna – szorította meg a kezem mosolyogva.
- Köszönöm – öleltem őt szorosan magamhoz. Az arcomon végiggördültek az első forró könnycseppek. Szóval ez volt az a nagy titok, amit mindenki rejtegetett előlem.

54. felvonás

Sziasztok!
Meghoztam a legújabb felvonást ezen a napfényes délutánon. Remélem, szép napotok volt/van/lesz! :)
Jó olvasgatást!
Puszi, W. ♥

 

PIPER

 

Már órák óta forgolódtam álmatlanul az ágyban, túl sok dolog nyomasztott. Még mindig nem bírtam kiverni a fejemből a drámai szakításomat a balettel és az sem segített ennek elfogadásában, hogy hiába küldtem el az önéletrajzomat kismillió tánciskolának, a legtöbb helyen még csak válaszra sem méltattak, vagy ha mégis, akkor "sajnálattal közölték, hogy már betöltötték az állást". És mivel nem volt munkám, álmodni sem mertem arról, hogy hamarosan új lakásba költözhessek, pedig nem akartam a fiúk nyakán maradni, legfőképpen úgy, hogy ők hamarosan turnézni indulnak. Az meg ugye szóba sem jöhetett, hogy esetleg hazaköltözzek. És mindezek mellett itt volt Harry, fogalmam sem volt, hogyan kéne kezelnem a kettőnk között kialakult feszült légkört.

Egy hatalmas sóhajtással a hátamra fordultam, majd miután hosszasan bámultam a plafont, úgy döntöttem, felkelek és kimegyek valami harapnivalóért. Felhúztam a bolyhos, nyuszis mamuszomat és végigcsoszogtam a folyosón. A házban néma csend honolt, hajnal lévén a fiúk már mélyen aludtak. A konyhában egyenesen a hűtőhöz mentem, de még mielőtt kinyithattam volna, egy hangot hallottam a hátam mögül:

- Álmatlan éjszaka?

Ijedten fordultam a kérdező irányába, a halványan derengő holdfényben ki tudtam venni kusza, göndör fürtjeit a sötétben.

- Igen – motyogtam, majd újra a hűtő kötötte le minden figyelmemet. Villámgyorsan készítettem magamnak egy szendvicset, elővettem egy kis palackos ásványvizet, aztán elindultam kifelé.

- Piper, várj! – húzott vissza gyengéden a karomnál fogva. – Nem kell elmenned – vette ki a kezemből a tányért és a vizet, majd letette őket a konyhapultra. – Nem kell elrohannod minden egyes alkalommal, amikor én is a szobában vagyok – vezetett az egyik bárszékhez, de nem ültem le, csak dacosan összefontam a mellkasom előtt a karjaimat, és kerültem a pillantását. – Piper – ejtette ki a nevemet lágyan egy hatalmas sóhajjal. – Utálom ezt a feszültséget kettőnk között.

- Mégis mit vársz tőlem, Harry? – ordítani akartam vele, nekiesni, de csak egy kétségbeesett, remegős suttogás hagyta el a torkomat. – Te hoztál minket ilyen helyzetbe – böktem meg a mellkasát keményen. – Most viseld el a következményeket!

- Hiányzol… - fogta meg a kezem.

- Ó… szuper – rántottam el a karomat, a sírás fojtogatta a torkomat.

- Hiányzik a nevetésed, a sokatmondó pillantásaid, az apró vitáink, a barátságunk, de főleg… TE magad! – egy hosszú pillanatig csend ereszkedett közénk, kínosan lebegett kettőnk között ez a mondat. A sötétben a szemeibe fúrtam a tekintetemet, talán a hazugság jeleit kerestem bennük, de csak őszinte megbánást láttam megcsillanni az íriszeiben.

- Te is nekem – folyt végig az első könnycsepp az arcomon. Megkönnyebbült mosolyra húzta a száját, majd szorosan magához ölelt. Nem tudom, meddig állhattunk ott egymást ölelve, de reméltem, hogy az a melengető érzés, ami átjárta a szívemet, sosem múlik el többé.

Sokáig beszélgettünk, volt mit bepótolnunk, végül hajnali négy körül kerültünk ágyba. Azonnal elnyomott az álom, boldog voltam, mert az egyik problémám megoldódott, rendeztük a kapcsolatunkat Harry-vel, legalábbis ideiglenesen.

Dél előtt néhány perccel ébredtem, az első dolgom volt megnézni az emailjeimet, hátha kedvező visszajelzést kaptam valahonnan munkaügyben, de ismét csalódnom kellett. Kiléptem a gmail fiókomból és a laptopomon lévő fotókat kezdtem el nézegetni. Volt néhány rólam is, de a legtöbbet én készítettem a többi táncosról, Wendyről fellépés, vagy az otthoni bolondozások közben és persze Tommy és anya is rengeteg képen megjelent. Ábrándos mosollyal simítottam végig az egyik képen, amit Tommy készített anyáról és rólam idén karácsonykor. Mindkettőnk arcán hatalmas mosoly terült el, talán éppen nevettünk az öcsém egyik buta viccén… akkor még boldogok voltunk, akkor még nem volt semmi baj. Hangos kopogtatás szakított ki a gondolataimból.

- Igen? – szóltam ki gyorsan átváltva egy másik képre a monitoron.

- Bejöhetek? – dugta be a fejét az ajtón Harry.

- Persze, gyere!

- Hozattam kínait, gondoltam, megehetnénk együtt… de csak, ha nem zavarok.

- Mmm… jól hangzik – dünnyögtem. – És ugyan mégis miben zavarnál meg?

- Elfoglalt lány vagy – vont vállat. – Sose lehet tudni.

- Csak voltam – kúszott egy szomorkás mosoly az arcomra. – Most van időm a fényképeimet nézegetni – színleltem lelkesedést.

- Ú, én is megnézhetem őket? – csillant fel a szeme.

- Valami kínait emlegettél az előbb, nem?

- Azonnal hozom – vigyorgott rám, majd sarkon fordult és kiment a szobából.

Gyorsan felpattantam és a fürdőszobába rohantam. Szörnyülködve meredtem a tükörképemre: kócos volt a hajam és a szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Megmostam az arcomat, megfésülködtem, majd nekiláttam a fogmosásnak. Tudom, ennek nem sok értelme volt evés előtt, de igyekeztem a legjobb formámat nyújtani Harry előtt. Amint ezekkel végeztem, újra bekuporodtam a takaró alá és úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Haz nem sokára két papírdobozzal a kezében tért vissza.

- Hoztam pálcikát és villát is, nem tudtam, melyikkel szoktad enni – nézett körbe tanácstalanul, hogy hová tud leülni.

- Gyere – veregettem meg magam mellett az ágyat. – És evőpálcikát kérek.

- Hű, lenyűgöz a magabiztosságod – adta át nekem az egyik kis dobozt.

- Igyekszem – vontam vállat nevetve.

Enni kezdtünk, úgy habzsoltuk az ételt, mintha éveket kellett volna várnunk rá, aztán Harry villája félúton megállt a szája felé és összehúzott szemekkel meredt rám.

- Hé!

- Mi van?

- Fényképeket ígértél…

- Ó, igaz! - húztam közelebb fél kézzel magamhoz a laptopomat. – De figyelmeztetlek, hogy a gyűjteményem rengeteg kompromittáló darabot tartalmaz, amiről nem beszélhetsz soha senkinek! – néztem rá komolyan.

- Hallgatok, mint a sír – ígérte meg ünnepélyesen a magasba emelve a villáját.

- Akkor tessék – indítottam el a diavetítést.

Szinte megbabonázva figyelte a fotók színes forgatagát, még enni is elfelejtett közben. Én a párnámnak támaszkodva kényelmesen hátradőltem és csak néha szúrtam közbe egy-egy információt a soron következő képekről.

- Ezeket te csináltad? – fordult felém hirtelen Harry, az arcáról semmilyen érzelmet sem tudtam leolvasni.

- A nagy részét igen.

- Azta! – nyögte elképedve. – Eddig miért nem mondtad, hogy ilyen jól fényképezel?! – hangja számon kérően csengett.

- Mert nem is… - akartam tiltakozni, de szkeptikusan felvont szemöldöke láttán inkább elharaptam a mondat végét.

- Hát… a képek egészen másról árulkodnak – bökött a még mindig töretlenül folytatódó diavetítés felé. – Van tehetséged hozzá.

- Tényleg így gondolod? – érdeklődtem bizonytalanul.

- Igen. De miért kérdezed ilyen félve?

Már éppen szólásra nyitottam a számat, hogy megmagyarázzam, de végül meggondoltam magam.

- Semmi – legyintettem.

- Piper!

- Butaság – sütöttem le a szememet zavaromban.

- Mondd el, kérlek!

- Hát, jó – sóhajtottam nagyot, továbbra is az ölemben lévő kezeimet tanulmányozva. – Tudod, nekem a fotózás olyan, mint a tánc. Mindkettő kikapcsol és boldoggá tesz.

- És mindkettőhöz van tehetséged – bökött ismét a monitor felé, amin éppen néhány olyan kép villant fel, amiken Ralphie-val voltam. Könnyek szöktek a szemembe, újra lepergett előttem annak az alkoholmámoros estének minden perce. A disco, a parkoló, az autó és utána a szégyen…

- Ő AZ a srác? – rakta össze Haz a jelekből a képet, aprót bólintottam. Lehajtotta a laptop tetejét és én remegve vettem levegőt, megkönnyebbültem, hogy eltűntek a képek előlem. Nem akartam Harry szemébe nézni, szégyelltem, hogy Ralphie még mindig ilyen hatással van rám. Gyengéden megfogta a kezem, a másik kezével pedig az állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek, aztán letörölte a könnyeimet.

- Mikor fényképeztél utoljára? – meglepett a kérdése, nem erre számítottam azok után, hogy látott egy bunkó miatt sírni.

- Öhm… hónapokkal ezelőtt – nyögtem ki zavartan.

- Akkor most éppen itt az ideje! Gyere el a mai próbánkra és fotózz minket!

Az agyam hangosan tiltakozott, próbált rávenni, hogy maradjak itthon munkát keresni, új önéletrajzot fogalmazni, portfóliót készíteni, de a szívem azt súgta, el kell mennem, mert jót fog tenni a lelkemnek, ha a barátaimmal lehetek.

- Rendben.

 

***

 

Tátott szájjal néztem körbe a hatalmas stadionban, teljesen elveszettnek éreztem magam, és nehezemre esett elképzelni, hogy alig néhány nap múlva a több ezer ülőhely mindegyikét egy-egy lelkes rajongó foglalja majd el.

Harry tanácsára elhoztam magammal a fényképezőgépemet, és most úgy éreztem, ideje használnom. Készítettem néhány képet a helyről, de ezek nem adták vissza hihetetlen méreteit. Annyira belemerültem a fotózásba, hogy amikor a tökéletes szöget keresve hátráltam, véletlenül nekimentem egy srácnak.

- Ó, bocsánat!

- Semmi baj – villantott rám egy tökéletes, gödröcskés mosolyt. Végigmértem felém tornyosuló, izmos alakján, fehér pólója alól sejtelmesen előbújó tetoválásain, kusza, szőke haján, majd a tekintetem megállapodott kék íriszeiben. – Te vagy az új fotós?

- Fotós? – ráncoltam a szemöldökömet értetlenül, mire a fényképezőgépem felé bökött. – Jaaa – kaptam a fejemhez. – Nem. A fiúk barátja vagyok.

- Hm… - döntötte oldalra a fejét, ami kisfiús bájt kölcsönzött vonásainak. – A „fiúk barátja” – macskakörmözött a levegőben. – Titokzatosan hangzik.

- Miért is?

- Mert a fiúk nem szokták elhozni a „barátaikat” a próbára – már megint ez a macskakörmözés, csak tudnám, mit akar ezzel…

- Hát, én mégis itt vagyok – vontam vállat.

- Igen, itt – mosolygott rám. – Egyébként Joshua vagyok.

- Piper – fogtam vele kezet. – És te mivel foglalkozol? – mutattam rá a kezében tartott nagy kábelkötegre.

- Én gondoskodom arról, hogy a srácok angyali hangja eljusson a rajongókhoz – rebegtette a szempilláit.

- Vagyis?

- Hangosítok.

- Ó! Én mindig is csodáltam a hangosítókat. Az a sok kapcsoló, gomb, meg villogó izé… bonyolultnak tűnik.

- Pedig egyáltalán nem az – nevetett rám. – Megmutathatom neked, ha szeretnéd.

- Vízesfiú, várunk hangpróbára! Vízesfiút kérjük a keverőpulthoz! – mondták be a hangosbemondóba.

- Ez nekem szól – húzta el a száját. – Végig itt leszel a próbán?

- Igen.

- Akkor később még beszélünk.

- Oké, lehet, hogy szavadon is foglak.

- Úgy legyen – vigyorgott rám.

Sokáig néztem utána, ahogy átszelte a stadiont. Magamat is megleptem azzal, hogy sikerült flörtölnöm vele, ez egyáltalán nem volt az én stílusom, de őt szimpatikusnak találtam. Emlékeztettem magamat, hogy feltétlenül meg kell kérdeznem tőle, honnan kapta a becenevét, amikor legközelebb beszélünk.

- Ó, hát itt vagy – tűnt fel a semmiből Harry. - Még van tíz perc kezdésig, akarod, hogy addig körbevezesselek?

- Igen, menjünk – bólintottam rá az ajánlatra lelkesen.

Haz bevitt a kulisszák mögé, megmutatott minden rejtett, kis zugot, én pedig minden érdekesnek tűnő helyen megálltam, hogy fényképet készítsek. Végül megérkeztünk az öltözőbe, ahol a többiek már beénekléssel készültek a próbára. Egy percig sem bírtak komolyak maradni, különböző grimaszokkal, táncmozdulatokkal, egymást szekálva adták elő a skálákat, könnyesre nevettem a szemem az alatt a pár perc alatt, amit együtt töltöttünk.

- Srácok, kezdünk! – jött be az öltözőbe egy komoly arcú hölgy fülhallgatóval a fején.

A fiúk lelkesen kivonultak a folyosóra, én viszont lemaradtam egy kicsit, nem éreztem magam odavalónak.

- Piper, gyere! – kiabált vissza nekem Louis.

- Gyere ki a színpadra – húzott magával Zayn.

- Fotózz minket – nyomott egy puszit az arcomra Harry.

- És csak nyugalom – szorította meg a kezem Niall.

- Sok sikert – veregette meg a vállam Liam, majd rám kacsintott.

Mindannyian furcsán viselkedtek, mintha ők tudtak volna valamit, amibe engem elfelejtettek beavatni. Énekelni kezdtek, nekem pedig minden zavarom és értetlenségem köddé vált. Magabiztosan járkáltam közöttük, igyekeztem észrevétlen maradni, hogy hitelesen tudjam megörökíteni a pillanatokat. A srácok teljesen átszellemültek a színpadon, úgy énekeltek, mintha teltháznak szólna a koncert, nem pedig néhány stábtagnak. Az ismertebb, rádióban játszott számaikat kívülről fújtam és velük énekeltem, de volt néhány olyan, ami számomra teljesen ismeretlen volt. Sosem voltam nagy rajongójuk, persze tudtam, hogy kik ők, de egészen addig, amíg meg nem ismertem őket személyesen, úgy gondoltam, hogy csak egy újabb menedzsment kreálta fiúbandáról van szó. De azóta rájöttem, hogy ez tévedés volt, a személyiségük átütött minden egyes dalon, pont ez, az odaadásuk, meg a zene iránti végtelen alázatuk hozta el nekik a sikert.

- Szép volt, fiúk! Tizenöt perc szünet! – küldte le őket a színpadról egy férfi.

A srácok egyből megrohamozták a büféasztalt, én inkább leültem a lelátó egy félreeső pontján és a képeket kezdtem el nézegetni.

- Egy kávét?

Felkaptam a fejem a hangra, és láttam, hogy Josh egy nagy poharat nyújt felém.

- Kérek, köszönöm – vettem el tőle hálásan mosolyogva.

- Különleges barát lehetsz, ha még a színpadra is felengedtek fotózni – huppant le mellém a kényelmetlen, kék, műanyag székre. Kijelentésében nem volt semmi rosszindulat, egyszerű ténymegállapításnak szánta.

- És, ha így van, Vízesfiú?! – kortyoltam bele a kávémba kihívó pillantásokat vetve rá.

- Ó, ne, már te is így hívsz?! – fintorgott.

- Abbahagyom, ha elárulod, honnan jött ez a becenév – vigyorogtam rá.

- A teljes nevem Joshua F. Waters.

- Á, vizes, mint Waters – értettem meg. – És mit takar az F? – kíváncsiskodtam.

- Fletcher – nézett rám somolyogva, én is csak nehezen tudtam megállni nevetés nélkül. – Tudom, úgy hangzik, mint egy rossz vízvezeték szerelő cég neve – vonta meg a vállát. – Rémálom a vízelvezetés? Semmi baj! Önnek is segít majd a J. F. Waters cég! Hívja Fletchert, ha a vízcső eltört! – adta elő egy teleshopos eladó hangján, belőlem pedig kirobbant a nevetés.

- Tudod, ha nem jön be a hangosítás, akkor komoly jövő áll előtted a reklám szakmában.

- Megfogadom a tanácsodat – villantotta fel gödröcskés mosolyát. – És te? Mivel foglalkozol a fotózáson kívül?

- A fotózás csak a hobbim, gyerekkorom óta a szenvedélyem. Igazából táncos vagyok.

- Hip-hop? Társas tánc? – csillant fel a szeme.

- Balett.

- Ó – tátotta el a száját, pont ezt a reakciót vártam. – Egyszer megnéznélek. Hol szoktál fellépni? – ezzel akaratán kívül érzékeny pontra tapintott.

- Eddig a királyi balett tagja voltam… - haraptam bele az alsóajkamba zavaromban.

- Eddig?

- Igen, ott kellett hagynom – most, hogy ezt ki mertem mondani egy ismeretlen srác előtt, furcsamód megkönnyebbültem.

- És nem hiányzik?

- De, nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá – sóhajtottam.

- Emberek! Mindenki a helyére, kezdünk! – beszélt újra az a férfi, aki az előbb leküldte a fiúkat a színpadról.

Josh felállt és odanyújtotta nekem a kezét, hogy felsegítsen. Mosolyogva fogadtam el, majd együtt sétáltunk le a többi stábtaghoz. Most nem akartam felmenni a színpadra, egészen új szögből szerettem volna fényképezni, de mielőtt elkezdhettem volna, odalépett mellém az a férfi, aki utasításokat osztott a srácoknak.

- Szia! Te vagy Piper, ha nem tévedek.

- Igen – bólintottam.

- Én pedig Paul, a fiúk menedzsere.

- Ó, üdvözlöm.

- Láttam, hogy fotóztál miközben énekeltek. Megnézhetném a képeket?

- Persze – akasztottam le a nyakamból a fényképezőt és nyújtottam át neki.

Hosszan tanulmányozta a fotókat, de sokáig egy szót sem szólt.

- Remekül sikerültek, van érzéked hozzá – adta vissza a gépet. 

- Köszönöm.

- Tanultad valahol?

- Nem – ráztam meg a fejem. – Csak gyerekkorom óta érdekelt. A zsebpénzemből spóroltam össze a pénzt az első profi fényképezőgépemre.

- Nagyon megérte – mosolyodott el. – Örülök, hogy megismertelek.

- Én is – biccentettem utána, ahogy elsétált.

Különös volt ez az egész beszélgetés, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Egy óra múlva vége lett a próbának, az emberek szedelőzködni kezdtek körülöttem, a fiúk pedig hátra mentek még egy utolsó egyeztetésre Paullal az öltözőbe. Én is elpakoltam a gépemet, már éppen a táskámon húztam el a cipzárt, amikor Joshua odarohant hozzám.

- Piper – lihegte a futástól.

- Igen?

- Tudom, hogy még csak néhány órája ismerjük egymást… és, hogy öhm… - kereste a szavakat. – Én egy sorozatgyilkos is lehetnék, ami amúgy nem vagyok! – szögezte le gyorsan. – Szóval a lényeg: elkérhetném a számodat?

- Biztos, hogy nem vagy sorozatgyilkos? – méregettem összehúzott szemekkel.

- Biztos – vigyorodott el.

- Akkor természetesen – pötyögtem be a számomat a telefonjába.

- Remélem, még találkozunk – fúrta a tekintetét az enyémbe.

- Én is!

53. felvonás

Sziasztok!
Hosszú idő óta itt az első fejezet, ami napvilágot lát sötét elmém bugyraiból. Ebben úgy gondoltam, kicsit bepillantást engedek két, eddig erősen mellőzött szereplő gondolataiba...végül megszületett a blog legelső 18+-os bejegyzése.
Jó olvasgatást mindenkinek!
Kommentelni most is ér! ;)
Puszi, W. ♥

Valentin- nap 2

BRADLEY

 

- Öt…hat…hét…és! Mozgás, srácok! Energikusabban! – ordított velünk Alex. Már két órája próbáltunk megállás nélkül, mindenki nagyon fáradt volt. – Jó, állj, elég! – kapcsolta ki a zenét. – Rossz nézni titeket, ez borzalmas volt. Nevetséges, amit műveltek!

- Ugyan már, Al! Csak fáradtak vagyunk! – szólalt meg a csoport szószólója, Suzie.

- Igen? És ez ok arra, hogy összetévesszétek a bal és a jobb lábatokat?!

- Istenem, már megint kezdi – dőlt a vállamnak Wendy egy kimerült sóhajtás kíséretében. Élveztem a közelségét, bőrének melege szinte perzselte a karomat, kuncogva átöleltem és közelebb húztam magamhoz. Egyszerű baráti, támogató gesztusnak vélhette, mert már alig állt a lábán, pedig igazából önös érdekek vezéreltek: egyszerűen nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem.

- Én is fáradt vagyok, tudjátok?! Már belefáradtam ebbe az egészbe! – járkált fel-alá hevesen gesztikulálva Alex. – Öt perc szünet, addig szedjétek össze magatokat! – ment ki a teremből magába roskadva.

- Mostanában egyre többször ilyen – nézett utána Wendy aggódva.

- Ühüm… - hümmögtem megértőnek szánt hangsúllyal, de közben csak a tökéletes alakjára voltam képes figyelni, ahogy lehajolt a kulacsáért.

- Talán történt vele valami…vagy a szeretteivel – találgatott.

- Lehet – hagytam rá, majd eltereltem a témát. – Terveztek valamit ma estére Zaynnel? – kérdeztem teljesen ártatlanul.

- Igen, egy Valentin-napi meglepetéssel készül nekem – ragyogott fel az arca. Abban a pillanatban azt kívántam, bár én lehetnék az, akinek a neve ilyen hatással van rá.

- Igazán? – vontam fel a szemöldökömet. Elpirulva bólogatott és széles vigyor futott át az arcán. Olyan imádni valóan naiv és ártatlan volt még, és ez tetszett. A tükörből láttam, hogy Sophia féltékeny pillantásokat vet kettőnk felé. Őt már kevésbé tudtam volna ártatlan jelzővel illetni. Amióta itt voltam, folyamatosan flörtölt velem, egyértelműen a tudtomra adta, mit is akar tőlem. Én pedig nem ellenkeztem, élveztem, hogy bármit megtenne értem. Dögös volt és könnyen kapható, nem jelentett akkora kihívást, mint Wen, de jó volt vele játszadozni alkalomadtán. Most, amint éreztem magamon a tekintetét, előbújt belőlem a kisördög. Tudtam, hogy a terem másik végéből úgy sem hallja, amit mondok, de a gesztusokat nagyon is jól látja. – Örülök, hogy ilyen boldog vagy mellette – simítottam végig Wendy karján lassan, a szemébe nézve. – Remélem, egyszer nekem is megadatik egy ilyen szerelem – adtam elő a reménytelen romantikust.

- Ó, hát persze, hogy így lesz! – mosolygott rám.

- Addig is pedig hálás leszek az olyan fantasztikus barátokért, mint te! – ismertem Went, tudtam, hogy túl jó a szíve és erre harapni fog.

- Awww – ölelte át a nyakam és cuppantott egy puszit az arcomra. – Aranyos vagy! Én sem tudnám, mi lenne velem ilyen barátok nélkül.

Fél szemmel Sophiára sandítottam és láttam, hogy lebiggyesztett ajakkal feltűnően másik irányba fordítja a fejét. Önelégült vigyor ült ki az arcomra, bevált a tervem, ma este is biztosan a karjaimban végzi…

- Oké, fiúk-lányok! Talpra! – tért vissza a terembe Alex újra kisimult arccal. Bárhol is járt az elmúlt öt percben, mindenki megkönnyebbültem nyugtázta, hogy sikerült megnyugodnia. – Most vigyünk bele egy kis csavart és kezdjük a fináléval. Mindenki a helyére! Öt…hat…hét…és – indította el a zenét.

Az egész tánckar életre kelt, mindenki egyszerre lélegzett a zene ritmusára, átjárt minket a felszabadult boldogság, ami a jelenetet jellemezte, a szívünk egy ütemre lüktetett. Teljesen átszellemültek a táncosok, minden tökéletesen ment, a mai próbán először, egészen addig, amíg meg nem történt a baj: Wendy egy fájdalmas ordítás kíséretében elterült a padlón. A teremben megfagyott a levegő, Al leállította a zenét és Wen-hez rohant.

- Mi történt? Hol fáj?

- A bokám – nyögte Wendy fájdalomtól eltorzult arccal.

- Az én hibám – szólalt meg hisztérikus, sírós hangon Sophia. – Megcsúsztam pörgés közben és nekiestem. Úgy sajnálom, nem volt szándékos – mentegetőzött. Ha nem róla lett volna szó, akkor még el is hittem volna ezt a változatot, de így csak a fantasztikus színészi képességeit voltam kénytelen elismerni, hiteles alakítást nyújtott.

- Semmi baj, Soph! Ne hibáztasd magad, én is jobban odafigyelhettem volna! – erőltetett Wendy az arcára egy halvány mosolyt.

- Rá tudsz állni? – kérdezte Alex.

- Megpróbálom – kapaszkodott Wen Will vállába és nagy nehezen feltápászkodott. Óvatosan helyezte rá a súlyát a jobb lábára, de a fájdalmas felszisszenés, ami elhagyta a száját és a szemébe kúszó könnyek nem voltak túl bíztatóak.

A megdöbbent táncosok csendben figyelték, ahogy a kiérkezett mentősök megvizsgálták Wendyt. Körbehordoztam a tekintetem az embereken, de egy valaki hiányzott… Sophia. Észrevétlenül kiosontam az ajtón és az öltözőjébe mentem, sejtettem, hogy ott találom. Kopogás nélkül nyitottam be, fel sem tűnt neki, hogy beléptem, mert éppen vadul rángatta le magáról az átizzadt táncruháját, majd beledobta a cuccait az edzőtáskájába. Szívesen elnéztem volna még fehérneműben, de tudtam, hogy addig kell lépnem, amíg a meglepetés erejével hathatok rá.

- Tudom, hogy direkt csináltad – jelentettem ki, felkapta a fejét a hangom hallatán.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Brad – fordult felém felvont szemöldökkel a mellkasa előtt összefont karokkal.

- Ugyan már, drágám – sétáltam hozzá közelebb. – Mindketten tudjuk, hogy féltékeny vagy rá – simítottam végig az arcán. Dühösen kapta el a pillantását.

- Nincs rá okom! – motyogta dacosan.

- Jaj, szívem, legalább magadnak ne hazudj! – ragadtam meg a karját és nyomtam a falhoz szorosan, a testemmel álltam az útját, mozdulni sem tudott. Mellkasa fel-alá mozgott, úgy állt ott előttem, mint egy sarokba szorított vadállat. Talán tényleg az is volt, legalábbis nekem mindenképp: egy kívánatos vadmacska. – Szándékosan tetted? – suttogtam a fülébe, végigsimítva az oldalán, beleremegett az érintésembe.

- És, ha igen?! – fúrta a tekintetét kihívóan az enyémbe.

- Hagyd őt békén!

- Miért tennék ilyet?

- Figyelj, engem nem érdekel, hogy melyik lánnyal tolsz ki azért, hogy jobb pozícióba kerülj, de Wendyt hagyd ki ebből az egészből!

- Mikor veszed már észre, hogy nincs nála semmi esélyed?! – köpte a szavakat keményen.

- Azt csak hiszed – villantottam felé egy bájvigyort.

- Cöh…- fordította el a fejét fintorogva.

- Majd meglátod – az állát megragadva kényszerítettem, hogy rám nézzen, majd a számat az övére tapasztottam. Először tiltakozott, aztán beletörődött és visszacsókolt. Magabiztos vigyorral az arcomon léptem el tőle. – Akkor este találkozunk.

- Ezek után még elvárod, hogy elmenjek?!

- Valentin-nap van, édes! Nálam jobb partnert úgysem találsz – egy hosszú pillanatig leforrázva állt ott, csak tátogott, de hang nem hagyta el a torkát, fogalma sem volt, mit kellene mondania. – Akkor este – kacsintottam rá, majd faképnél hagytam.

                                                                                 ***

Amikor egy órával ezelőtt megérkeztem a hotelszobába a Valentin-napra való tekintettel csokoládé és egy jégbehűtött pezsgő várt az ágy mellett. A csokit már régen megettem, és most a pezsgő kibontását fontolgattam. Egy ideig türelmetlenül járkáltam fel-alá, az órát nézegettem, majd leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Késett, már megint késett, utáltam, hogy mindig ezt csinálta velem, úgy tett, mint, ha kettőnk közül ő lenne a főnök. Pár perc múlva kopogtatás szakította félbe a gagyi, argentin szappanoperában siránkozó nő sírását. Lehalkítottam a tévét és kikiabáltam:

- Ki az?

- Na vajon?! A húsvéti nyuszi! – hangzott a szarkasztikus felelet.

- Késtél – vetettem a szemére, ahogy kinyitottam az ajtót.

- Örülj, hogy egyáltalán eljöttem – dobta le a kabátját a fotelba. Elismerően mértem végig fekete, testre simuló ruháján, ami teljesen szabadon hagyta a hátát. – A portás már megint ÚGY nézett rám.

- Hogyan? – leheltem csókot a ruhája által fedetlenül hagyott vállára.

- Mintha a kurvád lennék.

- És ez téged zavar? – simítottam végig gerincén, majd kezem megállapodott formás fenekén.

- Nem, de legközelebb mehetnénk máshová, tudod, fő a változatosság.

- Lesz legközelebb? – vontam fel a szemöldökömet miközben a hátát cirógattam.

- Persze, hogy lesz. Mindig van – sóhajtott a szemét forgatva.

- Helyes – csókoltam bele a nyakába kaján vigyorral az arcomon. – Egyébként tetszik a ruhád… megnéznélek nélküle… - kezdtem lefelé húzni a válláról a vékony pántot.

- Olyan türelmetlen vagy – húzódott el tőlem.

- Több mint egy órán át vártalak! – válaszoltam frusztráltan.

- És felzabáltad az összes csokit – bökött a fejével az éjjeli szekrényen felhalmozott üres csokis papírok felé.

- Na és? – vontam vállat és újra közeledni próbáltam.

- Kár, pedig én nagyon éhes vagyok.

- Hajh… - sóhajtottam bosszúsan. - Akkor rendelj valamit a szobaszolgálattól.

- Oké – tipegett oda a telefonhoz tűsarkain.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felhozták az ételt a szobába. Evés közben úgy éreztem, mintha ez egy igazi randi lenne, pedig eredetileg egyáltalán nem annak indult, csak szex volt, kötöttségek nélkül. De mostanra rájöttem, hogy ezt a játékot ketten játsszák, és az irányítás kezdett kicsúszni a kezemből. Nem sokat beszélgettünk, a hosszú csendet Sophia törte meg a desszert előtt:

- Hm… csokis eper – harapott le belőle egy darabot érzékien, kezdett az őrületbe kergetni. – Vajon a kis Wendy is ilyet eszik most, vagy ők már áttértek az igazi desszertre? - pillantása perzselt.

- Azt kötve hiszem – ráztam meg a fejem a számba dobva egy epret.

- Miért? Nem gondolod, hogy Zayn ilyen romantikus lenne? – szarkazmusa szinte égetett.

- Wen allergiás az eperre – adtam magyarázatot.

- Ó – nyugtázta sejtelmes, már-már gonosz vigyorral, majd felállt, kézen fogott, az ágyhoz vezetett, aztán lelökött a matracra. Imádtam, amikor ilyen határozott volt velem. Lerúgta a cipőit, majd az ölembe ült és miközben száját az enyémre tapasztotta, hagyta, hogy szépen lassan, kiélvezve a látványt, lehúzzam róla a szűk, fekete ruhát. Közben ő lehámozta rólam az ingemet, és most a nadrágom gombjainál matatott, lehúzta rólam, majd várt, hogy innentől én vegyem kezembe a dolgokat. Hamar lekerült rólunk a fehérnemű és meztelenül nyúltunk el egymás mellett az ágyon. Csókoltam, haraptam, szívtam a nyakán a bőrt, miközben a kezem bebarangolta az egész testét jóleső sóhajokat váltva ki belőle. Felé kerekedtem és jött a jól ismert, berögzült mozdulatsor: mozgattam a csípőmet előre és hátra, előre és hátra, újra és újra, egészen addig, amíg gerince ívbe nem feszült és körmeivel nem vájt a hátamba. Akkor egy pillanatra leálltam és élvezettel néztem, ahogy az arcán átsuhan egy értetlen, szinte vádló kifejezés. Elvigyorodtam, újra mozogni kezdtem és a szájára tapasztottam az enyémet, hogy valamennyire eltompítsam a mindkettőnkből kitörő hangos nyögéseket, ahogy együtt értünk fel a csúcsra.

Lihegve hanyatlottam le mellé. Rengeteg alkalmi kapcsolatom volt már, de mindközül vele volt a legjobb a szex, mégsem jelentett semmit. Már az elején leszögeztük, hogy így lesz. Én szórakozni akartam, ő pedig nem volt hajlandó elárulni, milyen érdekek fűzik ehhez, és nekem ez így teljesen megfelelt.

- Tudod, ez azért vicces – pihentette a fejét a mellkasomon.

- Micsoda? – csavargattam szórakozottam az ujjaim köré hosszú tincseit és közben Wendyre gondoltam, vajon mit csinálhat most?

- Hogy egy ilyen pasi, mint te beleszeret egy olyan lányba, mint Wendy.

- Miért, én milyen pasi vagyok? – szöktek a magasba a szemöldökeim kíváncsiságomban.

- Olyan, aki bárkit megkaphat, mégis egy olyan csaj után fut, aki észre sem veszi – támasztotta meg a fejét a kezén, hogy rám tudjon nézni. Megforgattam a szemem és elhúztam a szám. – De tényleg, mi ez a pasiknál? Olyan, mint valami betegség, mindig az elérhetetlenre vágytok, és közben nem veszitek észre, hogy a szemetek előtt van valaki olyan, aki bármit megtenne értetek.

- Mire célzol ezzel? – néztem rá gyanakodva.

- Semmire – vont vállat. – Egyszerű megállapítás.

Egész éjjel együtt voltunk, de gondolatban teljesen máshol jártam. Nem tudtam kiverni a fejemből, amit mondott. Mi van, ha tényleg az elérhetetlen vonz? És mi van, ha ez az elérhetetlen nem is annyira elérhetetlen, mint amennyire tűnik?