3. felvonás

Sziasztok! :)

Gondolom tudjátok, hogy a fiúkat idén is jelölték az EMA-n: Best Pop, Best UK & Ireland Act és Hazzát a Best Look kategóriában is. Szóval hajrá, hajrááá! Ezen a linken tudtok szavazni: http://uk.mtvema.com/vote#cat=best-song 

Ha pedig a Biggest Fan kategóriára szavaznátok nincs más dolgotok, mint felmenni twitterre és tweetelni, trendelni, retweetelni: #EMABiggestFans One Direction :)
 
Ui.: Jó olvasgatást! ;) - W.

WENDY

Ahogy kiléptem az ajtón jeges szél csapta meg az arcom. Rögtön vacogni kezdtem. Hatalmas hókupacok jelezték, hogy tegnap tényleg kiadós vihar volt. Gyönyörű volt, ahogy a nagy fehérség csendben elterpeszkedett a tájon.

    A fiúk a lehető legmesszebb álltak meg a színháztól. Óvatosan lépdeltem a jeges úton. Ahogy rájuk néztem észrevettem, hogy Zayn csábító féloldalas mosollyal és csillogó szemekkel figyel. Teljesen elmerültem a pillantásában. Egy percre megszűnt körülöttünk a világ, és csak ketten voltunk ott: ő és én. A következő pillanatban pedig már visítva elterültem a földön. Ennyit az idilli szemezésről.

Futás hangját hallottam, majd Zayn aggódó arca jelent meg felettem. A többiek vigyorogva csődültek körém.

- Jól vagy? – kérdezte Zayn féltőn. 

- Touch down – vigyorogtam Louisra, de amikor láttam, hogy Zayn nyugtalansága csak nem akar szűnni, gyorsan hozzátettem: - Igen Zayn, jól vagyok! – próbáltam a kínzó fejfájás ellenére is biztató mosolyt erőltetni az arcomra.

Óvatosan az ölébe vett és elindult velem a kocsik felé.

- Zayn, tudok járni! – tiltakoztam. 

- Azt láttuk, meg esni is – vigyorgott rám. Duzzogva pislogtam rá a szempilláim alól, de egy homlok puszival azonnal kiengesztelt. Átöleltem és jólesően meleg nyakához hajtottam a fejem. Végre letett. Liam a kezembe adta a táskám, amit ezek szerint elejtettem. Megölelt és nevetve a fülembe suttogott: 

- Vigyázz magadra, Wendy! Délután szeretnénk még téged élve látni! 

- Ha-ha, nagyon vicces! – toltam el magamtól egy fintorral az arcomon.

Ír barátom hosszasan átkarolt és sapkám bojtjával játszott: - Cuki a sapkád – jelentette ki.

Aztán Harry lépett közelebb, ő is magához húzott és egy puszit nyomott az arcomra.

Végül Louis közeledett felém sunyin. Félve öleltem őt meg, de úgy tűnt egyelőre fegyverszünetet kötöttünk.

A meglehetősen nyálas búcsú után beszálltam Zayn mellé az anyósülésre, a többiek Harry autójával mentek. A motor halkan felpörgött és kifordultunk a parkolóból. A srácok a másik kocsival hamar beértek minket és az egyik kereszteződés piros lámpájánál mellettünk álltak meg. Louis vadul mutogatott, hogy húzzam le az ablakot, lehúztam.

- VÉDEKEZZETEK!!! – kiabált át. Zayn egy közismert kézjelet mutatott neki, aztán a jelzőlámpa zöldre váltott és elváltak útjaink. 

- Na, merre tovább? – kérdezte Zayn. Gyorsan beírtam a címet a GPS-be. – A kertvárosba? – hitetlenkedett. 

- Igen – rántottam meg a vállam.

A félórás utat nagyrészt csendben tettük meg. Amikor Zayn leállította a motort a házunk előtt rám nézett, mint aki megerősítést vár, hogy jó helyre hozott. Kiszálltam az autóból és a lépcső felé indultam, szorosan mögöttem lépkedett. Előkerestem a kulcsaimat és kinyitottam az ajtót.

ZAYN

A ház óriási volt. Álmélkodva néztem körbe.

- Vedd le a cipőd! – utasított én pedig kábán teljesítettem a parancsot. – Érezd magad otthon- mosolygott rám és felrohant az emeletre. Fogalmam sem volt, hol kezdjem a nézelődést. Szinte elvesztem a szobák labirintusában: nappali, étkező, konyha. Ez az! Ez kell nekem. A hűtőhöz sétáltam és kivettem egy üdítőt.

Odafentről vízcsobogás hallatszott. Gyanítottam, hogy ott van Wendy hálószobája is, így felbattyogtam a lépcsőn. Az egyik ajtó résnyire nyitva volt, benyitottam. A szoba, ami elém tárult összetéveszthetetlenül Wendys volt. A teret egy hatalmas franciaágy uralta. Nem tudtam megállni, hogy el ne képzeljem, hogy milyen lenne vele feküdni rajta teljesen egymásba gabalyodva. Gyorsan eltereltem a gondolataimat és a narancssárga falra néztem, ahová rengeteg kép volt tűzdelve. Jórészt színházi fényképek voltak és őrült fotók egy vadul vigyorgó vörös hajú lánnyal. Valószínűleg a legjobb barátnője, gondoltam.

Abbahagytam a képek tanulmányozását és az íróasztalra figyeltem. Halomban álltak rajta a kézzel írott lapok kusza rendezetlenségben. Kezembe vettem az egyiket és olvasni kezdtem. Egy novella volt.

A szoba túloldalán lévő ajtó feltárult és forró gőz gomolygott ki rajta. Wendy vizes hajjal, törölközőbe csavarva elkerekedett szemekkel nézett rám. Gyönyörű volt, ahogy bőrén még fénylettek az apró vízcseppek. Belemerültem tökéletes lábainak vizsgálatába. Megköszörülte a torkát és én észhez tértem.

- Ezt te írtad? – emeltem fel a kezemben tartott lapot. 

- Nem! – vágta rá gyorsan. – Vagyis igen – jött teljesen zavarba – Miért? 

- Mert eszméletlenül jó – válaszoltam őszinte csodálattal. 

- Köszönöm – sütötte le a szemét.

A lapot visszatettem a többi közé és elé léptem. Az álla alá nyúltam és finoman megemeltem, hogy a szemembe nézzen. Másik kezemmel átkaroltam a derekát. Lágyan megcsókoltam.

- Igazán... tehetséges…vagy! – adtam nyomatékot minden egyes szónak egy-egy újabb csókkal. Finoman az ágyhoz toltam és lefektettem rá úgy, hogy ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól.

Megcsörrent a telefonom. Összerezzentünk. Teljesen elmúlt a varázs. Felültem és mérgesen vettem elő a zsebemből. A kijelzőn Louis vigyorgó képmása villogott. Megforgattam a szemem, majd megnyomtam a zöld gombot.

- Hali, Zayn! Mit csináááááltook?? – ordított a telefonba. 

- Már semmit, hála neked – feleltem elkeseredetten. 

- Legyél jó kisfiú és ne rontsd meg a mi Wendynket, oké? – hallatszott a hangján, hogy vigyorog. Tehetetlenül felsóhajtottam. 

- Jó. Letehetem? 

- Igen, drága. Számoljuk a perceket, amíg ideértek.

Kinyomtam a telefont és újra minden figyelmemet Wendynek szenteltem, aki időközben felállt az ágyról és most könyékig elmerülve egy fiókban matatott. Odaléptem hozzá és hátulról átöleltem. Apró puszikkal halmoztam el a vállát, nyakát, mindenhol, ahol csak értem. Jobb kezét a tarkómra tette, így szembe tudtunk nézni. Megcsókolt, majd mosolyt villantott rám és lágyan ennyit suttogott:

- Kifelé!

Csalódottan húzódtam el mellőle és kivert kutyaként sétáltam ki a folyosóra.

WENDY

    Ahogy Zayn becsukta maga mögött az ajtót egy kicsit fellélegeztem. Szaporán vert a szívem, igyekeztem megnyugodni. Mámorító volt a közelében lenni. Olyan dolgokat tettem meg teljesen ösztönösen, amilyeneket azelőtt soha. Felvettem a fehérneműimet, majd visszamentem a fürdőszobába, hogy megszárítsam a hajam. Amikor elkészültem belebújtam egy sötét csőfarmerba és magamra kaptam egy egyszerű fehér toppot egy snassz, szürke kardigánnal.

    A tükörhöz léptem és igyekeztem üde kinézetet varázsolni magamra a sminkkészletemmel.

Előrelátóan bepakoltam néhány ruhát a táskámba, mert nem tudhattam, hogy meddig tart majd a napom a fiúknál.

Amikor kiléptem a folyosóra Zayn elmélyülten tanulmányozott egy festményt a falon. Odasétáltam hozzá, köré fontam a karom és megpusziltam. Csak ezután nézett rám.

- Nagyon csinos vagy – mért végig elismerően. 

- Köszönöm – mosolyogtam. Figyelmét újra a festményre szegezte: 

- W. L. James – betűzte ki az aláírást az alján. – Azt ne mondd, hogy ezt is te festetted?! 

- Nem – mosolyogtam szomorúan, szememet szúrták a könnyek. – Anyu festette – szipogni kezdtem. Nagy, aggódó barna szemeit rám emelte: 

- Mi a baj? – kérdezte olyan hangon, mintha a világ összes szomorúságát képes lenne felvállalni, csak hogy én boldog legyek. 

- Semmi. Nem érdekes – egy komisz könnycsepp gördült ki a szememből meghazudtolva az állításom. 

- Mondd el, kérlek! – nézett rám végtelen gyötrődéssel a szemében. Kézen fogott és a földre húzott. Leültünk és a falnak támasztottuk a hátunkat. Átölelt, a vállára hajtottam a fejem, egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni. Hosszú percekig ültünk így, a karomat simogatta. Nem bírtam megszólalni, ömlöttek a könnyeim.

ZAYN

Nagyon fájt Wendyt így látnom. Tehetetlennek éreztem magam. Aztán végre megmozdult, reszketve hatalmasat sóhajtott, majd megfogta a kezem. Bátorítóan megszorítottam. Könnyáztatta barna szemeit rám emelte.

- Egy hete volt a harmadik évfordulója annak, hogy a szüleim és a bátyám autóbalesetben meghaltak – suttogta alig hallhatóan el-elfúló hangon. Szorosan magamhoz öleltem, fogalmam sem volt, mit mondhatnék. 

- Sajnálom – nyögtem ki a legszánalmasabb dolgot. 

- Ne tedd! Szeretném elmesélni, hogyan történt. 

- Hé, – toltam el egy kicsit magamtól, hogy lássam az arcát – nem kell elmesélned! 

- De én szeretném – nézett rám esdeklően. 

- Rendben – bólintottam. 

- Éppen aznap volt a legelső fellépésem a Nemzeti Színházban. A szüleim izgatottak voltak, alig várták, hogy láthassák a kicsi lányukat fellépni. Büszkék voltak rám. Előző éjszaka kegyetlenül hideg volt, felfagytak az utak. Apu gyorsan vezetett, nem akarta lekésni a kezdést. Az egyik kanyarnál megpördült az autó és átcsúszott a másik sávba, ahol egy kamion rohant beléjük. Az én hibám volt, Zayn. Miattam haltak meg!

Zokogva fúrta arcát a mellkasomba. Szorosan tartottam. A haját kezdtem simogatni.

- Wendy! Nem okolhatod magad örökké! Ez nem a te hibád volt! Ők is azt szeretnék, hogy boldog légy – nyomtam egy puszit a hajába.

WENDY

Milliószor hallottam már ezeket a szavakat, de ő volt az első, akinek el is hittem őket. Rengetegen próbáltak már megvigasztalni, de mindenki kudarcot vallott. Most viszont éreztem, hogy a szorítás, a teher a szívem körül enyhül. Abbahagytam a sírást, megtöröltem az arcom és hálásan néztem rá. Ő igazán különleges volt. Alig egy napja ismertem és máris elmondtam neki a családom történetét.

Megcsókoltam. Éreztem, ahogy ajkai hevesen, mégis lágyan tapadnak az enyéimre. Igyekezett elszívni az összes szomorúságomat.

Megcsörrent a telefonja. Bosszúsan vette ki a zsebéből, ismét Louis hívta.

- Szia, Zayn! Mit mondtam a rosszalkodásról?! – kérdezte Lou a telefonban kajánul. Intettem neki, hogy adja oda nekem, beszélni akarok vele. 

- Szia, Boo Bear! Zayn nem tud a telefonhoz jönni. Épp zuhanyozik. Kemény menet volt. – sóhajtottam és igyekeztem elfojtani a nevetést. Zayn tátott szájjal figyelt. 

- OH…TE…JÓ…ÉG!! – hallatszott a telefonból. – Srácok, igazam volt! IGAZAM VOOOOLT! – csörömpölés, fájdalmas szitkozódás, majd Liam szólalt meg: 

- Bocsi, Wen. Louis egy kicsit túlpörgött. Visítva rohant át a házon és egy hatalmasat zakózott – nevetett. 

- Jézusom. De azért jól van? – kérdeztem félig nevetve. 

- Igen, semmi baja – gondolom arrébb mehetett, mert a kiabáló, szitkozódó Louis hangja már távolabbról hallatszott. – Azt mondja lefeküdtetek – váltott komolyabb hangvételre.  

- Mert én azt mondtam neki – válaszoltam nemes egyszerűséggel. 

- És igaz? 

- Természetesen nem! –háborodtam fel egy kissé és elpirulva Zaynre pillantottam, amikor eszembe jutott, hogy azért elég közel jártunk hozzá. 

- Húúú! Te aztán tényleg jó vagy! 2-0 oda. Louis ki fog nyírni – vigyorgott a telefonba. 

- Nem kell engem félteni – nevettem nagyot. 

- Aaaaz biztos! – Zayn intett, hogy beszélne vele. 

- Várj, Zayn szeretne veled beszélni. Szia, Liam.

Ahogy átadtam a telefont, Zayn magamra hagyott és elindult lefelé a lépcsőn. Felálltam, táskámat a földön hagyva bementem a fürdőszobámba. Megmostam az arcom, újra kisminkeltem magam, majd elégedetten pillantottam a tükörbe. Lementem a földszintre. Zaynt a konyhában találtam, a pultnak támaszkodott és gondterhelten nézett rám.

ZAYN

Amikor besétált a konyhába arcán nyoma sem volt szomorúságnak. Mellém lépett, hozzám simult és érzékien megcsókolt. A bőröm belebizsergett az érintésébe. Levegőért kapkodva hagytuk abba. Megőrjített ez a lány!

- Ugye tudod, hogy nem muszáj átmennünk hozzánk, ha nem akarod. Liam tudja, hogy nincs jó kedved és kivág minket, ha kell. 

- Tudod, Zayn, ha itt maradunk kettesben – kezdte finoman harapdálni a fülcimpám – nem garantálom, hogy jó kislány leszek – tekintete perzselt.

Bármennyire is kívántam őt és vonzotta magához minden egyes porcikám, nem lett volna szép dolog kihasználni a sebezhetőségét. Eltoltam magamtól:

- Akkor induljunk – nyújtottam felé a kezem. Hitetlenkedve nézett rám. Megpusziltam – Az első legyen különleges – suttogtam.

Elmosolyodott. Kezembe tette a kezét és elindultunk kifelé.