4. felvonás

 Sziasztok! :))
Már majdnem 350 (!!) kattintás volt az oldalon. Köszönjük! ♥
Ha tetszik a történet, iratkozzatok fel rendszeres olvasónak, vagy hagyjatok kommentet! :)
Egyébként megtaláltok minket twitteren is: 

Crazy_Curly=> @Brigi_Posta
wannabe_writergirl=> @onthewaytowrite 

És igen: a fiúk szeretnek ajtókról énekelni... ;)

Puszi és jó olvasgatást! ♥ - W.

WENDY

Zayn hallgatagon vezetett. Összehúzott szemöldökkel, komoran nézett ki a szélvédőn. Negyvenöt perc múlva felhajtott egy mesés ház kocsibejárójára. Leállította a motort. Kikapcsolta a biztonsági övét és az ajtóhoz nyúlt. Visszatartottam. Kérdőn nézett rám.

- Haragszol? – kérdeztem rettegve. 

- Nem, - válaszolt – rád nem – bámulta meredten a kormányt. 

- Ezt hogy érted? – néztem rá értetlenül. Felsóhajtott. 

- Túl messzire mentem. 

- Hogy mi?! 

- Túlságosan gyorsan haladtam. Pedig szeretném, ha tudnád, hogy te más vagy és ezt most nem csak úgy mondom. Nem akarlak téged kihasználni, de ez az egé… - most én alkalmaztam az ő módszerét: csókkal némítottam el. Ujjaimat összekulcsoltam az övéivel és mélyen a szemébe néztem. 

- Ehhez azért két ember kell. Én is legalább annyira hibás vagyok, mint te.

Meglepetten nézett rám.

- Én vagyok a férfi. Nekem kéne uralkodnom magamon, de ha a közeledben vagyok…ahh…nem is tudom. Minden olyan ösztönösen történik. Egyszerűen kikapcsol az agyam, nem gondolkozom. 

- Tudom, miről beszélsz – nyomtam puszit az orrára nevetve.

A ház felől kiabálás hallatszott. Felkaptuk a fejünket. Az egyik első emeleti ablakból a srácok integettek.

- Bejöttök végre?! – ordított Niall. 

- Vagy egész nap a kocsiban akartok enyelegni?! – így Harry.

Most Louis tűnt fel fején egy kendővel kezében egy gumikarddal. Vadul hadonászott vele:

- Ahoy, testvér! – szólt kalózkodást mímelve.

Aztán Liam lépett elő, rám kacsintott és becsukta az ablakot. Betegre nevettem magam ezen a négy őrülten. Zayn felé fordultam, aki az arcomat vizslatta.

- Akkor minden oké? – kérdezte a slusszkulcsot szorongatva. 

- Igen – mosolyogtam.

Kiszálltunk a kocsiból és ő felszabadultan, vigyorogva kézen ragadott.

ZAYN

Bevezettem a nappaliba a fiúkhoz. Egyből letámadták őt. Körbevették és ölelgetni kezdték. Tökéletesen állta a sarat, büszke voltam rá. Amikor végre kiszabadult a srácok közül, hozzám sétált. Átkaroltam a derekát és a homlokához támasztottam az enyémet:

- Felmegyek zuhanyozni. Elleszel addig a többiekkel? 

- Igen, persze. Menj csak – villantotta rám azt a mosolyát, ami annyira megőrjített. Egy gyors szájra puszi után felsétáltam az emeletre. A szobámba érve énekelni és hülyén táncolni kezdtem. Eszméletlen boldog voltam. Magánprodukciómat taps és nevetés zavarta meg. Felkaptam a fejem. Niall röhögve az ajtófélfához támaszkodott. Hozzávágtam az első kezem ügyébe akadó tárgyat. Történetesen egy zokni gombócot. Ügyesen kitért előle, pimaszul kinyújtotta a nyelvét és a földszintre rohant. Remek, gondoltam, had röhögjenek. Elővettem egy tiszta bokszert és a fürdőszoba felé vettem az irányt.

WENDY

Niall lihegve robbant be a szobába közénk. Az összes pillantás rászegeződött.

- Mi történt, Nialler? – kérdezte Louis. 

- Semmi – vigyorgott. 

- Naaa…mondd el Boo Bear kedvéért – rebegtette a szempilláit Louis. 

- Tényleg nem történt semmi – kacsintott rám alig észrevehetően. Az ír manóm tudott valamit és én ki akartam szedni belőle, mit. Csak az alkalmas pillanatot vártam. Niall akaratán kívül sietett a segítségemre: 

- Éhes vagyok – jelentette ki. 

- Én is – döbbentem rá – ma még semmit sem ettem. 

- Ohh, hát ez nem maradhat így! Irány a konyha – húzott maga után.

A hűtőben kezdett matatni, épp egy nagy adag sajtot tömött a szájába, amikor a vállára tettem a kezem.

- Hmm? – fordult felém egy egész havi ételmennyiséggel a kezében. 

- Mondd el, mi történt – kértem. 

- Mire vagy kíváncsi? – tette a különféle dolgokat a pultra. 

- Tudod te azt – bökdöstem meg az oldalát vigyorogva. 

- Azt szeretnéd tudni, hogy Zayn az emeleten őrülten táncolt és énekelt? És hogy még sohasem láttam ilyen boldognak?

Mosolyogva ugrottam a nyakába és cuppanós puszit adtam neki.

- Na? Mit eszünk? – kérdeztem lelkesen. 

- Azt, hogy TE mit eszel, nem tudom, de én mogyoróvajas, lekváros, uborkás, mustáros… 

- Uhh…ne folytasd! – fintorogtam.

Zayn lépett be a konyhába. Fekete melegítőnadrágot és sima fehér pólót viselt. Még így is szívdöglesztően nézett ki. Megborotválkozott, arca vadító arcszesz illatot árasztott, ahogy közelebb jött. Niall egy gigantikus szendviccsel a kezében visszabattyogott a többiekhez, így kettesben maradtunk.

Zayn mögém lépett, hozzám simult miközben egy kenyeret vajaztam.

- Mmm…jó az illatod – dünnyögtem. Csábos, féloldalas mosolyra húzódott a szája, ahogy megpuszilt. Elengedett, kivett a hűtőből egy üdítőt és visszatért mellém. 

- Csinálsz nekem is egyet? – bökött az éppen elkészült szendvicsemre. 

- Á-á. Csinálj magadnak, nagyfiú – rákacsintottam, felkaptam az italát a pultról és győzedelmesen visszavonultam a nappaliba.

ZAYN

Játszott velem és ez tetszett. Meg kellett küzdenem a figyelméért. Rádobáltam néhány dolgot egy kenyérre és én is utána mentem.

Niall és Liam között törökülésben ült a kanapén és elmélyültem magyarázott. Csillogó szemei elárulták, hogy csakis valamilyen színházzal kapcsolatos dologról lehet szó. Bevágódtam az egyik fotelba és belevesztem a lelkesedésébe. Órákon át képes lettem volna őt hallgatni.

- Mióta színészkedsz? – kérdezte Harry. 

- Egészen kicsi korom óta. Öt évesen játszottam először egészestés darabban – nosztalgiázva révedt maga elé. – A színház az én elsőszámú otthonom.  

- És nem unod meg a darabokat a sokadik előadás után? – faggatta Liam. 

- Nem – nevetett édesen – minden előadás más és más. Mindig van valami apró váltás, amit csak a bennfentesek érzékelnek. 

- Szereted a répát? – vetette be magát Louis. Wendy már meg sem lepődött, vagy legalábbis nagyon jól titkolta: 

- Igen, Boo Bear. Imádom.

Loui kirohant a konyhába és kisvártatva hat jókora répával tért vissza. Megforgattam a szemem, ahogy a kezembe nyomta az én adagomat, de azért jó kisfiúsan elrágcsáltam belőle egy darabot. Ahogy Wendy befejezte az övét vágyakozva nézett rám, de a fiúk tovább faggatták.

- Milyen zenét szeretsz? – vigyorgott rá sunyin Niall. 

- Hááát…semmiféle nyálas popot nem hallgatok – fintorodott el Wendy. Megütközve néztünk rá. Nevetve pillantott körbe. – Csak vicceltem! Imádom a zenéteket! Látni kellett volna az arcotokat – kezdett minket utánozni.

A srácokkal cinkos pillantást váltottunk, aztán rávetettük magunkat. Lerántottuk a földre és vad csiki támadásba kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy Wendy nevetve, könnyezve könyörgött, hogy hagyjuk abba. Leszálltunk róla. Segítettem neki felállni.

- Öten egy ellen? – lihegte – Ez nem fair! 

- Ilyen az élet, bébi – húztam magamhoz egy csókért, de ő duzzogva elfordult.  

- Majom!

Felnevettem és inkább csak az arcára nyomtam egy engesztelő puszit.

Kezeit a mellkasomra tette. Olyan pici volt és törékeny, szinte féltem őt a karjaimban tartani. Nagy, barna szemeivel a hosszú szempillája alól rám pislogott:

- Nem vezetnél körbe a házban? Így olyan elveszettnek érzem magam. 

- Dehogynem. Menjünk – kulcsoltam az ujjaimat az övéi köré és a túra kezdetét vette.