7. felvonás

Sziasztok! :)) 
Ha szerda, akkor új rész ;) 

Szomorúan látom, hogy bár az oldalmegtekintések száma növekszik, nem nagyon kapok visszajelzést. KÉRLEK írjátok meg a véleményeteket a részek alatt, sokat jelentene. KÖSZÖNÖM! ♥
És a következő pár sor a hasonló cipőben járó bloggerináknak szól:
Szívesen cserélünk linket! Csak küldjétek el a blogotok címét a megjegyzéseknél, vagy e-maillezzétek el nekünk. ( Elérhetőségeink az oldal alján. )
Na, de nem húzom tovább az időt: jó olvasgatást!! 
Puszi ♥ - W.

ZAYN

- JANE NÉNI – kiáltott fel önfeledten, amikor meglátta a házuk előtt parkoló klasszikus Chevrolet Camarot. 
Leállítottam a motort és kérdőn néztem rá. Végre megadta a választ: 

- Anyu nővére. Ő vigyáz rám azóta, hogy a szüleim…- nagyot nyelt. – Úgy látszik visszatért Northamptonból – vigyorgott.

Szinte kirepült a kocsiból és egyik lábáról a másikra ugrálva várta, hogy a többiek csatlakozzanak hozzánk.

Kezében remegtek a kulcsok, nem talált a zárba, túl izgatott volt. Amikor végre kinyitotta az ajtót egy tizennégy éves forma fiú ugrott a nyakába:

- WEEEENDY! – kis híján hátraestek, de az utolsó pillanatban Liam elkapta őket. Hangos nevetésben törtek ki. A nagy hangzavarra egy korunkbeli hosszú, feketehajú lány szaladt ki a nappaliból. 

- PIPEEER! – szorította őt is magához Wendy. Jó volt látni az örömüket. A nagy összeborulást egy a harmincas éveinek végén járó hölgy megjelenése koronázta meg. Az egymást szorongató négyes együtt sírt, együtt nevetett.

A fiúkkal tanácstalanul néztünk össze. Végül Wendy kiszabadította magát az ölelésből, megigazította a haját, megköszörülte a torkát és sugárzó arccal így szólt:

- Bocsánat! – lihegett kissé – ők itt Jane nénikém és az unokatestvéreim: Piper és Tommy – mutatott be mindenkit sorban. – Ők pedig itt: Harry, Liam, Niall, Louis és Zayn. 

- Oh…te…jó…ég – suttogott elkerekedett szemekkel Jane. Tőle vártam ezt a legkevésbé. – Te haza hoztad a One Directiont?!  

- Igen – mosolygott ránk büszkén Wendy. 

- Miről maradtunk le, amíg Northamptonban voltunk? – kérdezte a jobbján álló Piper.  

- Ohh, ha te azt tudnád – nevetett édesen Wen.

HARRY

    Piper, ízlelgettem a nevét. Gyönyörű, akárcsak ő maga. Hosszú, hullámos, fekete haja lágyan omlott a vállára. A szűk, sötétkék ruha, amit viselt teljesen kiadta tökéletes alakját.

Elvette tőlünk a kabátjainkat és nyújtózva akasztgatta őket a fogasra. Ahogy felemelte a kezét, rövid ruhája egyre többet hagyott szabadon formás combjaiból. Wendy családjában jó géneket örököltek a lányok, gondoltam magamban és elfojtottam egy perverz vigyort.

Csoportosan besétáltunk a nappaliba. Piper mellé ültem a kanapé karfájára. Rám mosolygott. És ezzel tudtán kívül megadta nekem a kegyelemdöfést.

WENDY

- Skacok, ebéd! – kiáltottam át a nappaliba. Szerencsére az étkezőasztalunk elég nagy volt ahhoz, hogy ennyien is kényelmesen elférjünk. Zayn lelkesen segített megteríteni néhány lopott csókért.

Mindenki elfoglalta a helyét és vidáman beszélgetni kezdtünk. Az ajtóban Jane néni tűnt fel két hatalmas tállal a kezében. Liam előzékenyen felpattant és segített az asztalra tenni őket.

- Sajtos makarónit csináltam. Remélem nem baj. Csak ezt tudtam összedobni ilyen rövid idő alatt. 

- Uhh… sajtos makaróni! – vetette rá magát az egyik tálra Louis. Felnevettünk. 

- Azt hiszem, Boo Bear nem bánja. – vigyorogtam Loura, aki éppen a szájába tömött egy óriási adag tésztát. 

- Köszönöm – vigyorgott teli szájjal Jane-re az asztalterítőre potyogtatva némi kaját.  

- Disznó! – röhögte ki Zayn.

Az egész ebéd hasonló hangulatban telt. A végére már fájt a hasunk a nevetéstől.

- Buff…tele vagyok – dőlt hátra elégedetten a mellettem ülő Niall. 

- Hölgyeim és uraim! Dobpergést kérek – szólaltam meg egy cirkuszi porondmester hivatalos hangján. – Történelmi pillanathoz érkeztünk: Niall Horan nem éhes!!! – Niall hangosan felnyerített, játékosan a vállamba bokszolt és így szólt: 

- Ne örülj annyira, nem tart sokáig! 

- Jól van, pocak, de azért ezt még kiélvezem! – dörzsölgettem meg gügyögve a hasát.

Párbeszédünk láttán az egész társaság nevetésben tört ki.

PIPER

A közös, kaotikus mosogatás után, ahol csodálatos módon csak két tányér és egy pohár tört el visszavonultunk a nappaliba. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni, túl sok volt a mesélnivaló. Engem Harry és Liam tartott szóval. Hazza le nem vette rólam nagy, zöld szemét. Megható volt, hogy így próbálkozott, de nem volt az esetem.

- És hova jársz suliba? – kérdezte. 

- Nem tanulok, én táncos vagyok. 

- Igazán? – kapta fel a fejét Liam. – A barátnőm, Danielle is táncol. Hol szoktál fellépni? 

- A Királyi Balettban.

Tátva maradt a szájuk. Nem is számítottam igazán másra. Ez volt az általános reakció.

- Ebben a családban mindenki ilyen tehetséges? – nyögte ki végül Harry.

Felnevettem. Göndör fürtjeit vizslatva arra gondoltam, hogy talán most az egyszer kivételt tehetnék.

WENDY

Egy ideje csendben ültem Zayn ölében. Hallgattam ütemes szívdobbanásait. Együtt figyeltük, ahogy a többiek elmélyülten beszélgetnek.

- Lógjunk meg – suttogta a fülembe. 

- Oké!

Felálltunk és feleslegesen óvatoskodva lábujjhegyen kisétáltunk a nappaliból. Senki sem vette észre a hiányunkat.

Lassan becsuktam a szobám ajtaját és nagyot sóhajtva nekidőltem. A gondolataimba merültem.

- Min gondolkozol? – fogta meg a kezem Zayn. Előreléptem, hogy érezzem az illatát. 

- Azon, hogy ez alatt a három nap alatt sikerült fenekestül felforgatnotok a világomat. Kizökkentettetek a szürke hétköznapokból. És ezért hálás vagyok. Főleg neked – fúrtam bele barna szemeibe a tekintetem. 

- Ezer örömmel – kacsintott és magához húzva megcsókolt. Tolatni kezdett az ágy felé. Nem fektetett le, mint ahogy gondoltam, hanem egyszerűen leült és az ölébe vont. Lábaim gyengéden szorították a csípőjét, miközben ő a derekamon nyugtatta kezeit. Finoman eltolt magától és lefejtette a nyakáról ölelő karjaim. Miután nyomott egy-egy puszit a két tenyerembe, így szólt vágytól csillogó szemekkel: 

- Megőrjítesz.

Nyomtam egy puszit az orrára és lemásztam róla. Nekidőltem az íróasztalomnak, így tisztes távolságból tudtam ránézni.

- Te is engem. – hagyták el a szavak halkan a számat.

Féloldalas mosolyra húzódott a szája és a kezeire támaszkodva egy kissé hátradőlt az ágyon.

- Azok ott az én rózsáim? – biccentett a szekrény tetején felhalmozott száraz vörös rózsák felé. 

- Igen – pirultam el. 

- Az összeset eltetted? – nézett a tekintetes mennyiségre ámulva. 

- Igen – sütöttem le a szemem. 

- De miért? 

- Nem minden nap kap az ember rózsákat a titkos hódolójától – vigyorodtam el keresztbefont karral.