Az a bizonyos másik blog...

Sziasztok! 

Dobpergést kérek: elérkezett a TLA-WEEK ötödik napja, amin önző módon a februárban elindult másik történetemet, az Akvarellt szeretném egy kicsit népszerűsíteni. Hogy miért csak most? Nos...igazából erre a kérdésre nem tudom a választ... De vágjunk is bele:

A blog közel áll a szívemhez, hiszen hosszú hónapok rágódása után döntöttem úgy, hogy egyebek mellett ezt a történetet ajándékozom a mi drága Crazy_Curly-nknek 18. születésnapjára. 

Néhány szó a cselekményről: "Adott egy csupaszív srác, akinek a feje felett mostanában gyakran összecsapnak a hullámok és egy védtelen lány, aki szörnyű titkot rejteget. Mit hoz az ő találkozásuk? Megoldást vagy csak újabb bonyodalmakat? A fiú vajon segíthet neki kiszabadulni a maga köré épített falak börtönéből, vagy akaratán kívül csak ront a helyzeten? Egy történet a barátságról, a bizalomról és a szeretetről. Végződhet jól, de teljes katasztrófába is torkollhat. Tarts velem és fény derül mindenre."

Ez egy 5 Seconds of Summer fanfiction, Luke Hemmings-szel a főszerepben, mert ő Curly kedvence a bandából. Az alapötlet abban az időszakomban született, amikor iszonyatosan kilátástalannak láttam az életemet és sötétnek a jövőt, ezért kicsit komolyabb, mondhatni komorabb hangvételű az egész. Ezzel a sztorival valami mást akartam alkotni, valami különlegeset, amivel a TLA után megmutathatom egy másik oldalamat is. Azt, hogy sikerült-e, már nektek kell eldöntenetek, ennek érdekében most elhoztam nektek a prológust:

"Alex az ölembe kucorodott és sírt, ő még semmit sem értett az egészből, csak azt tudta, hogy itt nem jó nekünk. Örültem, hogy ez így van és, hogy az ember, akit régen mindennél jobban szerettem az ő törékeny kis lelkét még nem tudta egy egész életre megcsonkítani.

A szörnyeteg – rettenetes, hogy eljutottam odáig, hogy így hívjam – az egyik üveg whisky-t nyakalta a másik után és tombolt. Tombolt, mert nem volt kin levezetnie a dühét, tombolt, mert elrejtőzünk előle. Tisztában voltam vele, hogy az ajtó nem véd meg örökké, és egyszer szembe kell néznünk vele, de igyekeztem minél tovább elhúzni ezt a pillanatot.

Odakint valami hatalmas robajjal ütközött a falnak és tört hangos csörömpöléssel apró darabokra. Összerezzentem, Alex pedig még keservesebben zokogott és piciny kezeivel egyre görcsösebben markolászta a pólómat. Könnyáztatta, kétségbeesett tekintetét az enyémbe fúrta és esdeklően nézett rám. Nyomtam egy puszit a homlokára, majd halkan énekelni kezdtem és előre-hátra hintázva ringattam, hogy egy kicsit megnyugtassam. Ez a csöppnyi kisfiú volt minden, ami még itt tartott, nélküle már elveszítettem volna a hitemet és feladtam volna a küzdelmet, pont úgy, ahogy az édesanyám tette néhány évvel ezelőtt. De tudtam, hogy vigyáznom kell Rá és ez az érzés életre hívta bennem a túlélési ösztöneimet. Rájöttem, hogy Őt csak akkor védhetem meg, ha magamra is vigyázok.

A kilincs megrázkódott és én egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Alex is észrevette, hogy valami történt és beszédre nyitotta a száját, de én komoly arccal megráztam a fejem és az ajkaimhoz közelítettem a mutatóujjamat, jelezve, hogy most jobb, ha csendben marad. Aprót bólintott és okos kis tekintetét a rázkódó ajtóra emelte. Hamar elhalt a zaj és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Szorosan magamhoz vontam és egy kicsiny, hitetlenkedő kacaj hagyta el a számat, a szívemről mázsás súly esett le. Megmenekültünk, ma már nem kellett tovább rettegnünk.

Eldördült egy lövés, aztán még egy és az ajtó gond nélkül kivágódott. Elkerekedtek a szemeim és rettegve néztem körbe a sötét szobában valami menekülő útvonalat keresve, de a sejtelmes Holdfényben elvesztettem minden reményemet. Bekúsztam a régi, poros kanapé mögé és próbáltam lihegő légzésemet lecsillapítani, miközben Alexet nyugtatgattam. Felkapcsolta a villanyt, a szívem a torkomban dobogott és a mellkasom vadul emelkedett fel-alá. Kínzóan lassú léptekkel indult el körben a szobában.

- Merre vagy, drágám? – duruzsolta undorítóan mézesmázos hangján. – Tudod, hogy előlem nem bújhatsz el, édesem! Gyere elő szépen és akkor talán megkegyelmezek – nyomta meg a talán szót erőteljesen, mire nagyot nyeltem és lehunytam a szemem. – Elszámolok háromig, rendben? – váltott hamiskásan csengő kedveskedő hangnemre. – Egy…- lépteit egyre közelebbről hallottam. – Kettő…- már az orromba kúszott az alkohol kesernyés bűze. – Három…- lépett mellém, felfedve a búvóhelyünket. – No, lám-lám – motyogta gúnyosan. Nem mertem rá emelni a tekintetem, lehajtottam a fejem és görcsösen szorongattam Alexet. – Nézz rám! – utasított, de nem mozdultam. Hamar elveszítette a türelmét és a hajamba markolva elérte, hogy a szemébe nézzek. – AZT MONDTAM, HOGY NÉZZ RÁM! – ordított. Tekintetét alkohol homályosította el és gonosz tűz égett benne. Hosszan bámult rám és kaján vigyorra húzta a száját. – Ezért most megfizetsz – suttogta olyan közelről, hogy az orrunk szinte összeért. Megremegtem arcomnak ütköző perzselő leheletétől és a szememből kigördült a dac első könnycseppje. Elegem volt a rettegésből…"

Ha megfogtak titeket az első bekezdések, akkor ne habozzatok, olvassátok tovább a történetet. (ITT).
Mára ennyi lettem volna, holnap ismét új résszel jelentkezem!
További szép estét!
Puszi, W. ♥