Utolsó nap

Sziasztok!

Sokat gondolkoztam azon, hogy mivel is búcsúztathatnám a szédítő gyorsasággal elrepült TLA-WEEK-et, végül úgy döntöttem, hogy megkíméllek titeket a könnyes búcsútól meg a felesleges hablatyolástól és elhozom az egyik novellámat, amit még hónapokkal ezelőtt írtam.

Mielőtt belekezdenétek az olvasásba, szeretném, ha tudnátok, hogy iszonyatosan hálás vagyok azért, hogy ti vagytok nekem! Az a néhány bátorító komment, a magasba kúszó klikkelésszámláló, az állandó olvasók mind arra ösztönöznek, hogy folytassam. Egy szóval, KÖSZÖNÖM!

Jó olvasgatást!

Puszi, W. ♥ 

Bátorság

- Megan! Igyekezz, el fogunk késni! – szólt anya ingerült hangja a földszintről.

- Azonnal megyek – kiabáltam neki vissza unottan forgatva a szemem.

Egyáltalán nem siettem, nyugodtan végeztem el az utolsó simításokat a sminkemen, beletettem a fülembe fehér gyöngyfülbevalómat, becsatoltam a nyakláncomat, majd felálltam és magamhoz vettem a táskámat és egy blézert, felkészülve az éjszakai hazaútra. Megálltam a tükör előtt és egy halk sóhaj kíséretében végigsimítottam testre simuló fekete ruhámon. Hogy miért viseltem feketét? Hivatalosan azért, mert sajnáltam, hogy a nővérem elköltözik tőlünk; nem hivatalosan pedig azért, mert utáltam ilyen összejövetelekre járni és ez a szín híven tükrözte sötét gondolataimat.

- Most rögtön gyere le, különben elindulunk nélküled! – próbált megfenyegetni apa, de nem volt rám semmi hatással.

- Jövök már, nyugi – csitítottam és könnyed léptekkel lesétáltam a lépcsőn. Hosszú, hullámos hajamat lazán a vállam mögé dobtam és belebújtattam a lábaimat a magas sarkúmba. – Na, mehetünk, apus? – veregettem meg a vállát imádnivaló jó kislányos mosollyal az arcomon és tűsarkaimon kifelé tipegtem a házból.

Behuppantam a kocsiba, derűs nyugalommal figyeltem, ahogy a szüleim ajándékokkal és süteménnyel megrakodva szálltak be mellém. Apa elfordította a kulcsot, a motor dorombolni kezdett és legnagyobb örömükre végre elindultunk.

- Lehetnél egy kicsit lelkesebb is! – esett nekem anya néhány méter megtétele után.

- Egy hónapja másról sem beszélsz, csak erről, azóta már a lelkesedés legapróbb szikrája is kiveszett belőlem – adtam tudtára érzéseimet a mai nappal kapcsolatban konokul kifelé bámulva az ablakon.

- Megan, a nővéredről van szó! Elvárom, hogy normálisan viselkedj! – adta ki a parancsot apa, mielőtt kiszállt az autóból.

- Persze, mert mindig róla van szó…- morogtam és én is követtem a szüleimet a bejárat felé.

Csengetnünk sem kellett, a sógorom egyből az ajtónál termett és kicsattanó jókedvvel tárta ki előttünk. Az arcomra erőltettem egy mosolyt és kedvesen üdvözöltem. Sosem voltam teljesen kibékülve vele, mindig úgy éreztem, hogy ellopta tőlem a testvéremet.

Végigsétáltam a hatalmas ablakokkal szegélyezett folyosón és bementem a nappaliba. Illemtudóan elcsevegtem néhány percig minden vendéggel, aztán úgy döntöttem, hogy az idő további részét a konyhában töltöm, de sajnos hosszútávon ez sem bizonyult jó ötletnek.

- Maggie – szólított meg kedveskedve a sógorom és engem kirázott a hideg, utáltam, ha így hívtak. – Legyél olyan jó és bonts ki még néhány üveg bort, bent vannak a hűtőben – kérlelt, majd visszarohant a vendégekhez.

Nagyot sóhajtva tettem eleget kérésének és miután bevittem az üvegeket a nappaliba és túlestem egy újabb húszperces bájcsevejen, visszamenekültem a konyha biztonságába. Unaloműzésként megettem néhány fasírtgolyót, aztán az egyetlen olyan eszközhöz nyúltam, amiről tudtam, hogy egy kicsit lenyugtatja a szétzilált idegeimet. Megittam egy pohár pezsgőt, az első korty jéghideg folyadék végigperzselte a torkomat, jólesően lehunytam a szemem. Elővettem a lehető legnagyobb poharat és félig töltöttem vodkával, majd felöntöttem narancslével.

Tudtam, hogy most senki sem figyel rám, ezért az italomat felmarkolva gyorsan kilopództam az ajtón. Óvatosan, a fejemet behúzva, teljesen a falhoz lapulva igyekeztem eljutni a kert hátsó része felé, féltem, hogy az ablakon kifelé nézve észrevesz valaki.

- Te meg mit csinálsz itt? – szólított meg egy mély hang.

Egy pillanatra ledermedtem és lassan fordultam felé, egy ismeretlen srác állt előttem.

- Öhm… kiesett a kontaktlencsém, azt keresem - hazudtam az első dolgot, ami eszembe jutott.

- Ez érdekes… - sétált hozzám közelebb levakarhatatlan vigyorral az arcán. - … tekintve, hogy szemüvegben vagy.

- Csak kijöttem levegőzni, oké?! – húztam ki magam frusztráltan és határozottnak szánt léptekkel elindultam úti célom felé.

- Vagy csak elmenekültél a bájcsevejek elől – lihegett a nyomomban.

- Talán… - dőltem neki a hátsó terasz korlátjának. – De elárulnád végre, hogy ki vagy te?! – idegesített, hogy nem ismertük egymást, de ő máris úgy viselkedett velem, mintha ezer éve barátok lennénk.

- Jaj, bocsi! Sam vagyok – nyújtotta felém a kezét.

- Megan – biccentettem, de nem ráztam vele kezet. Még ez sem törte le, rendületlenül mosolygott rám.

- Ó, te vagy Jasmine húga, igaz?

- Igen, és? – vontam fel a szemöldökömet.

- Gratulálok!

- Mihez? – fordultam fel értetlenül.

- Hát, a házavatókon ezt szokták mondani, nem?

- A házavatókon sok mindent mondanak…- húztam le jó néhány újabb kortyot a vodkanarancsomból és kissé imbolyogva elindultam a hintaágy felé, de egy óvatlan pillanatban megbotlottam, csak a szerencsén és Sam erős karjain múlott, hogy nem kerültem közelebbi barátságba a földdel. Leültetett és leguggolt elém, kezeit a térdemen nyugtatta és barna szemeivel az enyémeket fürkészte… ó, azok a szemek…

- Mit iszol? – kérdezte komolyan.

- Narancslevet – kuncogtam, mire kitépte a kezemből a poharat. – Hé! – kaptam utána felháborodottan, de ő gyorsabb volt és beleszagolt.

- Vodkával?!

- Igen – sütöttem le a szemem szégyenkezve.

- Mire jó ez az egész? – nyúlt az állam alá, hogy ránézzek. Látszott rajta, hogy aggódik. De minek aggódik értem, hisz nem is ismer?!

- Felejteni… - motyogtam.

- Felejteni mit? – pislogott rám érdeklődve. Hónapok óta ő volt az egyetlen, akit igazán érdekelt, hogy mi van velem.

- Hogy fokozatosan elveszítek mindent… - nem szólt bele, várta, hogy folytassam. – Először szó nélkül végignéztem, ahogy randizni kezdtek egymással, sőt még örültem is neki, de aztán egyre nehezebben tűrtem, hogy állandóan elhanyagolt. Utána Adam megkérte a kezét… - csuklott el a hangom az előtörő zokogástól. – Most pedig itt ez a ház… – mutattam körbe elkeseredetten. – És jön a baba… - nem tudtam folytatni, a tenyerembe temettem az arcom és átadtam magam a sírásnak. Leült mellém és magához vont. Nyomott egy puszit a homlokomra és szorosan ölelve, a hátamon fel-alá simítva próbált vigasztalni. Szorosan összezártam a szemem és végül sikerült egy kicsit megnyugodnom. – Miért vagy ilyen kedves velem? – motyogtam a mellkasába, az orromba kúszott férfias illata.

- Miért ne lennék? – tolt el magától egy picit, hogy a szemembe nézhessen.

- Köszönöm – suttogtam halvány mosollyal az arcomon.

- Ugyan már – legyintett. – Nincs mit.

- Dehogynem! – tiltakoztam. – Épp most hallgattad meg egy olyan lány gondjait, akivel nem is ismeritek egymást. Ez igenis sokat jelent… nekem mindenképp – tettem hozzá a végét halkan motyogva.

- Hm… – hümmögött elgondolkozva. - A kedvenc színem a kék, utálom a kiwit, nyáron sem hordok baseball sapkát és szerintem gyönyörű a mosolyod! – hadarta, mire halkan felnevettem.

- Narancssárga, imádom az epret, a tavasz a kedvenc évszakom és meseszépek a szemeid! – mondtam el én is az ismertetőjegyeimet.

- Most, hogy így megismertük egymást, tudnod kell valamit… - simított egy kósza tincset a fülem mögé. – Ezzel az érzéssel nem vagy egyedül.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.

- Aranyos vagy, amikor így nézel – nevetett rám miközben végigsimított a homlokomat átszelő ráncokon. Szégyenlősen elmosolyodtam és éreztem, hogy elpirulok. – A bátyám egy éve költözött el tőlünk.

- Ő is megházasodott? – kíváncsiskodtam.

- Nem – rázta meg a fejét. – New York-ban kapott állást…

- Ó – komorodtam el, ez volt minden, amit mondani tudtam.

- És ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha mi meg tudjuk oldani, akkor ti is. Te sokkal szerencsésebb helyzetben vagy, mint én. Téged csak néhány utca, és nem pedig egy hatalmas óceán választ el a testvéredtől – hajtotta le a fejét szomorúan.

- Igazad lehet… - álltam fel lassan és újra a korláthoz sétáltam. Merengve bámultam a felhők mögül előbújó Holdat és a megjelenő ezernyi csillagot. Az alkohol hatása elmúlt és már Sam ölelő karjai sem melegítettek, így vacogva húztam össze magam.

- Szerintem beszélned kéne vele – tette a zakóját a vállamra, mire hálásan rámosolyogtam.

- Tudom – sóhajtottam. – De még gyűjtök hozzá egy kis erőt – fúrtam pillantásomat megnyugtató barna íriszeibe.

- Jobb minél hamarabb túlesni rajta – nyelt nagyot és tekintete a szemem és a szám között cikázott. Tévedek, vagy tényleg meg akart csókolni? Ujjaival tétován végigsimított a karomon, majd a derekamnál fogva közelebb vont magához.

- Ó, hát itt vagytok! – tárult fel a hátsó ajtó, mi pedig azonnal szétrebbentünk. – Gyertek be, ne maradjatok le a pezsgőről! – invitált minket sógorom és már el is tűnt.

Váltottunk egy cinkos pillantást Sammel és mi is követtük őt. Odabent már mindenki laza körbe állva nézett a fiatal háztulajdonosokra és várták a köszöntőt.

- Köszönjük, hogy mindannyian eljöttek, hogy velünk együtt ünnepeljenek… - kezdett szónokolni Adam, én pedig közben bizalmatlanul méregettem a kezemben tartott pezsgőt, ma már nem akartam többet inni.

- Pszt… - karolta át a derekamat hátulról Sam. – Az enyém almás, cseréljünk – suttogta a fülembe, felém nyújtva egy másik poharat. Hálám jeléül egy apró puszit nyomtam az arcára, majd újra Adamre összpontosítottam minden figyelmemet, vagyis csak próbáltam, mert Sam keze továbbra is a csípőm köré fonódott.

A nővérem feszengve állt a figyelem középpontjában a beszéd végéig, majd amikor végre elült körülötte a por, észrevétlenül a lépcső felé sétált.

- Itt az idő – motyogtam magam elé.

- Bátorság, menni fog! – mosolygott rám Sam bíztatóan.

Szorosan magamhoz húztam, hogy feltöltsön némi pozitív energiával, majd a tömegen utat törve az emeletre siettem. Az egyik ajtó résnyire nyitva volt és a lyukon bekukucskálva láttam, hogy Jasmine könnyes, ábrándos tekintettel lassan végigsimított a jövendőbeli gyermeke kiságyán.

- Bejöhetek? – kopogtattam halkan.

- Persze, gyere nyugodtan – törölte le könnyeit.

- Jól vagy? – sétáltam oda mellé.

- Igen – bólintott. – Csak már szeretnék pihenni egy kicsit – vallotta be őszintén.

- Ezt megértem – húztam el a számat.

- Nagyon csinos vagy – fogta meg az egyik kezem és pörgetett meg maga előtt, csak most vettem észre, hogy Sam zakója még mindig a vállamon pihent.

- Te pedig gyönyörű – mosolyogtam rá.

- Persze – legyintett. – Akkora vagyok, mint egy bálna!

- De egy nagyon szép bálna – jelentettem ki komolyan, mire hangosan felnevetett és így már én sem bírtam tovább mosoly nélkül. – Tudod, szerettem volna veled megbeszélni valamit… - haraptam be az ajkamat feszülten.

- Itt a lehetőség – ült le egy székre hatalmas sóhaj kíséretében.

- Hiányzol – suttogtam alig hallhatóan. – Hiányoznak a veled töltött napok, a bolondos vásárlások, a nevetésed. Hiányzik, hogy hozzád bármikor odamehettem, ha baj volt – hadartam, ahogy egyre jobban megtaláltam a hangomat. – Hiányzik minden, ami te vagy. Úgy érzem, egyre jobban eltávolodunk egymástól és fokozatosan elfelejtesz engem – adtam ki magamból mindent egyszerre, nagyon régóta szerettem volna már túlesni ezen a beszélgetésen és most hatalmas megkönnyebbülés járt át.

- Tényleg így érzel? – pislogott rám könnyáztatta szemekkel.

- Igen – bólintottam.

- Sajnálom – kért bocsánatot és ebben az egy szóban benne volt az évek alatt benne felgyülemlett összes bűntudat. – De egy valamit tudnod kell – nyújtotta felém a kezét, amit én gondolkodás nélkül fogtam meg. – Csak mert nem lehetünk annyit együtt, az még nem jelenti azt, hogy nem foglak szeretni. Bármi történjék, én mindig melletted leszek – ígérte és most rajtam volt az elérzékenyülés sora. Összeölelkeztünk és én éreztem, hogy ezentúl minden rendben lesz. – Ó – tapasztotta a kezét hirtelen a hasára.

- Mi történt? – húzódtam el tőle aggodalmasan.

- Semmi, csak rúgott egyet a baba – mosolyodott el.

- Komolyan? – derült fel az arcom.

- Igen, úgy látszik, tetszik neki a nénikéje! – nevetett rám.

- Hé, öcskös, majd találkozunk, ha előbújtál – simítottam rá a tenyeremet én is Jasmine hasára.

- Ő is szeptemberi baba lesz…pont, mint te…

- Hallod ezt? Anyu szerint ünnepelhetjük együtt a szülinapunkat! – lelkesedtem és úgy tűnt a baba is, mert ismét rúgott egyet.

Hosszan beszélgettünk és csak egy óra múlva tértünk vissza a földszintre, amikor már jelentősen megfogyatkozott a vendégsereg. Úgy éreztem, meg kell osztanom a fejleményeket Sammel, de őt sehol sem láttam.

- Adam, nem tudod véletlenül, hogy hol van Sam? – fordultam a bejárati ajtótól visszatérő sógorom felé.

- A srác, akivel a teraszon voltál? – vakargatta a fejét tanácstalanul.

- Igen – bólogattam hevesen.

- Épp most kísértem ki őt meg a szüleit… - meg sem vártam, hogy befejezze, rögtön kifelé rohantam a házból, de a magas sarkú nagyban lelassított. Kilépve az utcára már nem láttam senkit, egy villódzó utcai lámpa fényén kívül nem mozdult semmi.

Csalódottan rúgtam le a lábamról a cipőt és a hátamat a kerítésnek vetve lecsúsztam a járdára. Ezt elszúrtam, nagyon elszúrtam. A számát sem kértem el és még a vezetéknevét sem tudtam, esélyem sem volt, hogy újra lássam őt. A zakóján még halványan éreztem illatát, de más egyéb nem maradt utána. Felhúztam a lábaimat és átkaroltam őket, majd a térdemre hajtottam a fejem. A nagy önmarcangolásban észre sem vettem, hogy társaságom akadt.

- Miért búsul, szép hercegnő? – az ismerős hang hallatán felkaptam a fejem és meglepetten bámultam a tulajdonosára.

- Sam? – csillant fel a szemem. – Hogy kerülsz te ide? Azt hittem, már elmentél – pattantam fel a földről nem túl nőiesen és nagyjából lesepertem a ruhám hátulját.

- Csak nem gondoltad, hogy köszönés nélkül elmennék…- vigyorgott rám.

- Hááááát… - haraptam be az ajkam.

Egy hangos nevetés kíséretében megforgatta a szemét, majd a karjaiba kapott és a száját az enyémre tapasztotta. Először mozdulni sem tudtam a meglepetéstől, majd fokozatosan ellazultam és ujjaimat dús hajába vezetve átadtam magam a kellemes érzésnek. A csók inkább volt óvatosan puhatolózó, mint szenvedélyesen forró, de a pulzusom így is az egekbe szökött. Végül lihegve, levegőért kapkodva húzódtunk el egymástól. A homlokomnak döntötte az övét és csillogó szemeit az enyémbe fúrta.

- Szia – motyogta, de még nem akart elengedni. – Remélem, még találkozunk.

- Én is remélem – suttogtam és hagytam, hogy súlyomat lassan visszahelyezze remegő térdeimre.

- Megengeded? – mutatott a telefonjára, jelezve, hogy képet szeretne készíteni.

- Igen – bólintottam rá ás melléállva belemosolyogtam a kamerába, majd bepötyögtem a számomat.

- Hát akkor… - hintázott a talpán előre és hátra.

- Hát akkor… - ismételtem várakozva.

- Szia – nyomott még egy utolsó puszit az arcomra.

- Szia – intettem utána kissé kótyagosan, de aztán eszembe jutott valami. – Várj! – kiáltottam utána. - A zakód!

- Tartsd meg, majd a legközelebbi találkozásnál visszaadod – kacsintott rám és elindult lefelé az utcán. Úgy terveztem, hogy megvárom, amíg magas alakja eltűnik az este sötétjében, de valami teljesen más történt. Előkapta a kulcsát a zsebéből és besétált a szomszédos ház udvarára.

- Te itt laksz?! – néztem rá megütközve.

- Igen – vigyorgott rám.

- Én azt hittem, hogy sokkal messzebb – sétáltam oda a két telket elválasztó kerítéshez csípőre tett kézzel.

- Én pedig azt hittem, hogy sokkal magasabb vagy - bökött a földön heverő magas sarkúm felé a hangsúlyomat utánozva. – Kvittek vagyunk – vont vállat.

- Hé! – csattantam fel. – A magasságom tabu téma – emeltem a mutatóujjamat fenyegetően a levegőbe.

- Oké – nevetett. – Ezt megjegyzem.

- Ajánlom is! – mosolyogtam rá kihívóan.

- Számíthatok rá, hogy ezentúl többet látlak téged itt? – döntötte a fejét oldalra kisfiús kíváncsisággal.

- Ezek után biztosan – jelentettem ki, majd felmászva a kerítés beton alapjára átnyúltam és megragadtam az ingét, hogy számat újra az övére tapaszthassam.