43. felvonás

Sziasztok! :)

Szégyellem magam, hogy egy teljes hétig nem adtam életjelet, sajnálom! A mai résszel egyáltalán nem vagyok elégedett és viszonylag későn is hoztam, DE végre itt vagyok. Az elmúlt napokban teljesen a feje tetejére állt az életem, de igyekszem visszaterelni mindent a régi, jól bevált kerékvágásba.

Mindenesetre köszönöm a díjat, a kritikát és a cseréket, mindent kiteszek, amint lesz rá időm! ♥
Nem húzom tovább, jó olvasgatást!

Puszi ♥ - W.

WENDY

 

Álmélkodva néztem végig a piciny, csillámló izzókon. Lassan lépdeltem fel a lépcsőn, teljesen megbabonázott ez a váratlan meglepetés. Az égősor végigfutott az emeleti folyosón, majd bekanyarodott a szobámba, ahonnan lágy zene és egy mély, tisztán zengő énekhang szólt. Elmosolyodtam, ahogy a dal hallatán jóleső borzongás futott végig a gerincemen. Kitártam a résnyire nyitott ajtót és a szívem nagyot ugrott az elém táruló látványtól. Zayn egy sötét nadrágot és egy szürke felsőt viselt, a pulcsiját hanyagul a székre dobta. A hátát az ágy támlájának vetette és lazán elnyúlt a felhalmozott párnákon. Amikor észrevett, befejezte az éneklést, kedvesen elmosolyodott és mogyoróbarna, csillogó íriszeivel az arcomat fürkészte.

- Szia – mély hangja zene volt füleimnek.

- Szia – suttogtam, még nem igazán voltam ura a tetteimnek. Felállt és határozott léptekkel elindult felém. Az arcán csábító, féloldalas mosolya ült és a kezében egy szál vörös rózsát szorongatott. Átadta a virágot és várakozva nézett rám. Ledobtam a táskámat a földre, letettem a rózsát, majd egy levakarhatatlan vigyor kíséretében a nyakába ugrottam. Karjai egy apró, felszabadult kacaj után körülfonták a derekamat és ajkai édes játékba kezdtek az enyémekkel. Kissé megemelt, hogy aztán az ágyhoz vihessen és óvatosan végigfektethessen rajta. Egy pillanatra sem engedtem el, ragaszkodóan öleltem és miután megéreztem a hátamnak ütköző matrac érintését, a lábaimmal körülfontam a csípőjét. Belemosolygott a csókba, ahogy még közelebb vontam magamhoz, majd nyelvével gyengéden végigszántott alsóajkamon, Keze lágyan simított fel-alá az oldalamon, kiváltva belőlem egy jóleső sóhajt, amit ő szemfülesen ki is használt és elmélyítette a csókunkat. Vonakodva bár, de végül levegőért kapkodva kénytelenek voltunk elhúzódni egymástól. A homlokát az enyémnek döntötte és apró puszit hagyott az orromon. – Miért? – motyogtam halkan, még mindig zihálva egy kissé.

- Mert megérdemled – válaszolt magától értetődően. – Úgy gondoltam, hogy a heti stressz után jól fog esni egy forró, nyugtató fürdő, meg egy film….velem – tette hozzá az utolsó szót szégyenlősen.

- Köszönöm – hagytam egy újabb csókot a száján.

- Neked bármit – kacsintott rám.

- Hogy is volt azzal a fürdővel? – pislogtam rá kacéran.

- Gyere – nevetett rám és magával húzott a mosdó felé. – Tádááá – nyitotta ki az ajtót és nekem néhány percen belül már másodjára akadt el a szavam. A kádban a habos víz hívogatott és a fürdőszoba minden elképzelhető szegletén egy-egy illatosított gyertya lángja lobogott. – Igazából én nem tudtam, hogy mit kellene a vízbe tennem, ezért ebben Piper segített és… - hadarta zavarában a fejét vakargatva, mire én halkan kuncogni kezdtem és a szájára tapasztottam a kezem.

- Köszönöm – hálálkodtam ismét, mélyen a szemébe nézve, mire halványan elmosolyodott.

- Akkor most magadra hagylak, fürödj nyugodtan – nyomott egy puszit az arcomra, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Titkon reméltem, hogy velem marad, de féltem is tőle. Más az, ha valaki ruhában az ágyra dőlve csókol, vagy ugyanezt teszi a kádban teljesen meztelenül, erre még nem álltam készen. Ő volt az első barátom azóta, amióta elég idős lettem ahhoz, hogy komolyra fordítsak egy kapcsolatot.

Mielőtt elmerültem volna a relaxáló habokban, a tükörhöz sétáltam, hogy összefogjam a hajam és észrevettem egy kicsiny MP3 lejátszót „játssz le” felirattal. Felcsatoltam kóbor tincseimet és mosolyogva a fülembe dugtam a fülhallgatót. Bemásztam a kádba és lehunyt szemmel élveztem a nyugalmat, amit a zene nyújtott a belsőmnek és a vanília illatű víz a testemnek.

Félóra múlva egy teljesen új, kisimult Wendy lépett ki a fürdőből. Kipihentségem és nyugalmam jeleként egy kicsiny, derűs mosoly bujkált a szám sarkában. Tekintetemet ismét végighordoztam Zayn alakján és ezúttal megállapítottam, hogy tetoválásai gyönyörű kontrasztot alkottak sötét bőrével. Halkan dúdolva indultam el felé, éppen a telefonját babrálta. Felmásztam az ágyra, hátulról a lábaimmal körülöleltem a testét és apró csókokkal kényeztettem a nyakát, majd játékosan beleharaptam a fülcimpájába. Eleinte mereven, teljes mozdulatlanságban, egyetlen sóhaj nélkül tűrte a dolgot, majd durván lefejtette magáról a lábaimat és felállt.

- Valami baj van? – kérdeztem összezavarodva.

- Elárulnád, hogy mi ez?! – préselte ki magából a szavakat, majd felém dobta a mobilját. Értetlenül kaptam el, de dühödten remegő, ökölbe zárt kezeit látva jobbnak láttam, ha azonnal a képernyőre szegezem a tekintetem. A szemeim elkerekedtek a főcím láttán, semmit sem értettem, vadul faltam a sorokat:

Zayn Malikot felszarvazták? avagy két kapura játszik a barna szépség

Péntek este milliók találgattak világszerte a twitteren, hogy vajon a One Direction mogyoróbarna szemű szívtiprója megtalálta-e a tökéletes társat maga mellé, miután Zayn egy képet tweetelt, amint a fiatal színésztehetség, Wendy James volt látható. A kép megerősíteni látszott a még tavaly decemberben szárnyra kelt pletykákat, miszerint a két művész egy párt alkot.
A rajongók felbolydultak, azonnal tudni akarták a részleteket. Wendy újabb szaftos híreszteléseket eresztett szélnek a Zayn kiírására adott válaszával, ami a köztük lévő szoros viszonyra engedett következtetni.
De mindenki kételkedni kezdett a hitelességében, amikor ma újabb fotók láttak napvilágot, amin a lány félreérthetetlen helyzetben látható egy másik, feltűnően jóképű fiúval. Miss James és a new yorki Broadway sztárja, Bradley Johnson együtt töltöttek néhány meghitt órát a londoni Pablo’s kávézóban.
Vajon Felszarvazták a híres énekest? A barátnője tényleg két kapura játszik és minden gazdag jóvágású srácra ráveti magát? Túléli Zandy ezt a helyzetet, vagy Brandy kerül előtérbe? 

Az utolsó néhány sort már képtelen voltam elolvasni, a szemembe könnyek szöktek, nem láttam semmit. Lassan leeresztettem a kezemben tartott mobilt az ölembe és egy mély levegőt véve összekapcsoltam a tekintetem Zaynével. Ezernyi dolgot akartam egyszerre mondani neki, de nem jött ki hang a torkomon. Csak ültem ott megkövülten és úgy éreztem, megaláztak. Hosszan bámultunk egymásra szótlanul, végül Zayn törte meg a csendet:

- Nos?! – kérdezte ridegen, majd az íróasztalomnak dőlve tekintélyt parancsolóan összefonta a karját a mellkasa előtt. – Nincs semmi mondanivalód?! Ki ez a srác? – köpte a szavakat gúnyosan.

- Bradley Johnson – motyogtam.

- Cöhh – hörrent fel. – Mondj valami újat! – szavai iróniától csöpögtek.

- Ő játssza a férfi főszerepet a Grease-ben. Nagyon régóta ismerem, viszont már évek óta nem találkoztunk, ezért elhívott kávézni és én igent mondtam. De esküszöm, hogy nem történt köztünk semmi – hadartam magyarázkodva, majd tehetetlenségemben a tenyerembe temettem az arcom.

- A képek másról árulkodnak… - mutatott rá a tényekre ingerülten.

- A képek manipuláltak! Nem történt semmi, hinned kell nekem! – fúrtam a tekintetem az övébe esdeklően. Nem válaszolt semmit, hosszú percekig merült a gondolataiba és engem ez a csend komolyan az őrületbe kergetett. – Zayn? – szólítottam meg halkan, mire lassan rám emelte a tekintetét. – Soha nem fogsz bennem megbízni, igaz? – kérdeztem rá félve.

- Nem arról van szó, hogy benned nem bízom – sóhajtott nagyot. – Az ilyen körülötted legyeskedő bájgúnárokért nem vagyok odáig… - feszítette meg az állkapcsát fel-fellobbanó dühében.

- Hm… - húztam el a számat elgondolkodva egy pillanatra. – Kérlek, most menj el! – folytattam határozottan. Elkerekedtek a szemei és a meglepetéstől tátva maradt a szája.

- Rendben – egyezett bele mereven biccentve.

Egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, amíg a földszintre értünk. Kerülte a szemkontaktust, sosem feszengett még mellettem ennyire, de most talán érezte, hogy betelt a pohár, ez egyszer túllőtt a célon: először azzal gyanúsított meg, hogy Harry-vel szűrtem össze a levet, majd Willel és most Braddel. Az én türelmem is véges… Megvártam, amíg felvette a kabátját és felhúzta a cipőjét, majd kitártam előtte az ajtót, a földet bámulta kifelé menet.

- Zayn? – szóltam utána, mire ő reménykedő, bűntudatos arckifejezéssel fordult felém. – Utálom a kifogásokat – szögeztem le. – A bizalom csak elhatározás kérdése és rettentően fáj, hogy amíg én hiszek abban, hogy sosem csalnál meg, te a legapróbb félreértéseket is felfújod – szólásra nyitotta a száját, de leintettem. – Ne, kérlek, ne szólj bele! – remegett meg a hangom a torkomat fojtogató, előtörni készülő sírástól. – Szerintem át kéne gondolnunk a kapcsolatunkat… - buktak elő belőlem a szavak halkan.

NIALL

 

- Elmentem! – kiabáltam be a házba a srácoknak.

- Oké, érezd jól magad! – válaszolt Haz.

- Üdvözlöm Dee-t! – ordibált le az emeletről Liam is.

- Már éppen becsuktam volna az ajtót, amikor meghallottam, hogy valaki hatalmas robajjal rohant le a lépcsőn. Megtorpantam és vártam, hogy kiderüljön, ki az. Kisvártatva Louis tűnt fel vadul zihálva, széles vigyorral az arcán.

- Vigyél óvszert! – nyújtott felém egy fekete kis tasakot.

- Istenem – forgattam meg a szemem nagyot sóhajtva és elindultam kifelé.

- Nem akarok ilyen hamar nagybácsi lenni! – kiabált az ajtóból.

- Nem leszel! – nyugtattam meg.

- De gondoljatok a biztonságra! – győzködött.

- Szia, Louis! – huppantam be az autóba nevetve és beindítottam a motort, majd egy utolsót intve felé kifaroltam a kocsibejáróról.

Bekapcsoltam a rádiót és a ritmust a kormányon ütve hajtottam Daisey-ék háza felé. Most éppen boldog voltam, de a mai nap folyamán a hangulatváltozásaim már-már az őrület határát súrolták: néha üvölteni és sírni tudtam volna a rám törő pániktól, néha pedig le se lehetett vakarni az arcomról a mosolyt.

Lehúzódtam az út mellé, leállítottam a motort, majd kettőt dudáltam és mielőtt kiszálltam volna, a visszapillantó tükörben megigazítottam a hajam. Újra kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik, félszegen lépdeltem a bejárat felé. Az előtt, hogy kopogtathattam volna, az ajtó feltárult és Dee vigyorgó arcával találtam szembe magam.

- Szia – mosolyodtam el lágyan.

- Szia – ölelt magához szorosan.

- Indulhatunk? – kérdeztem idegesen.

- Persze – bólintott. – Csak hozom a kabátomat – tűnt el a házban néhány percre, hogy aztán vastag télikabátba burkolózva térjen vissza hozzám. Félszegen átkaroltam a vállát és úgy tereltem az autó felé, zavarban voltam, a korábbi magabiztosságom egy csapásra elpárolgott, túlságosan is fontos volt nekem ez a randi.

Az út első néhány perce teljes némaságban telt, végül úgy döntöttem, bekapcsolom a rádiót, hogy ne legyen olyan nyomasztó a dolog. Hosszan babráltam az állomáskereső gombbal, de az összes adón lírai, szerelmes balladákat adtak, kezdtem egyre kétségbeesettebb lenni. Egy örökkévalóságnak tűnő szenvedés után Dee a kezemre tette az övét és mosolyogva kikapcsolta a rádiót.

- Mi van veled, Niall? – simított végig a váltót görcsösen markoló karomon lágyan.

- Semmi – fordultam felé egy nem túl hiteles műmosollyal az arcomon.

- Aha… - húzta fel a szemöldökét. – Szóval semmi… - fordult el tőlem konokul az ellentétes irányba nézve, hogy ezután az elsuhanó utcákat kezdje tanulmányozni az ablakon keresztül.

A számat elhagyta egy néma szitkozódás, ezt megint elszúrtam. Miért kell nekem mindig leblokkolnom a fontos helyzetekben? Miért nem lehetek olyan ember, aki elemében van ilyenkor?

Hamarosan megérkeztünk, lehúzódtam ez út szélére, leállítottam a motort, majd mély levegőt véve Daisey felé fordultam.

- Sajnálom, zavarban vagyok melletted… - motyogtam.

- De, hát miért? Nincs okod rá – győzködött mélyen a szemembe fúrva a tekintetét.

- Daisey, én… - szólítottam meg, de a mondat felénél elhalt a hangom.

- Igen? – bíztatott.

- Kedvellek téged! – hadartam.

- Én is kedvellek téged – fonta össze az ujjait az enyémekkel mosolyogva.

- De én nem úgy, mint mások… - tartottam egy kis szünetet, majd hatalmasat nyelve folytattam. - …sokkal jobban - az arca felderült vallomásom hallatán és szorosan a mellkasomhoz bújt, félszegen karoltam őt át, a szívem boldogan verdesett a mellkasomban. – Dee – toltam el magamtól egy kicsit néhány percnyi jóleső ölelkezés után. – Ki kéne szállnunk a kocsiból.

- De én maradni szeretnék – jelentette ki gyerekes makacssággal, majd még szorosabban ölelt.

- Akkor oda meglepetés – nyomtam puszit a homlokára halkan nevetve.

- Hmm… - húzta el a száját elgondolkozva. – Oké, meggyőztél – pattant ki igazi szélvészként az autóból, de mielőtt becsukta volna az ajtót még visszakiabált nekem. – Mi az? Te nem jössz?

Nevetve csóváltam a fejem ás miután bezártam az összes zárat, én is követtem őt, már sokkal felszabadultabb voltam. Boldogan ragadtam meg a kezét és az előttünk tornyosuló nagy csarnok felé vezettem. Odabentről kiáltások, visítások és felszabadult kacajok jelezték, hogy jó helyen járunk. Dee eltátott szájjal nézett körbe, miután beléptünk, sütött róla, hogy még sosem járt ilyen helyen.

- Sziasztok! – lépett elénk egy srác mosolyogva, festékfoltos pólója arról árulkodott, hogy nem csak itt dolgozik, de aktívan ki is veszi a részét a játékból. – Adonis vagyok - mutatkozott be, mire felvontam a szemöldökömet. – Csak hülyülök, Antony-nak hívnak – nyújtotta felém a kezét nevetve.

- Szia! Niall vagyok, az a csinos lány meglepett arckifejezéssel pedig Daisey – mutattam Dee felé, aki végre feleszmélt neve hallatán.

- Üdv – intett felé Tony, amit félszegen viszonzott. – Akkor vágjunk is bele – csapta össze a kezét lelkesen a srác és magyarázni kezdett. – A játék lényege a szórakozás. Itt nincsenek győztesek vagy vesztesek, nincs időkorlát, addig lehettek a pályán, ameddig csak jólesik. A védőszemüvegek viselése kötelező – nyomott a kezünkbe egy-egy úszószemüvegre hasonlító darabot. – De azért tartózkodjatok a fejre való célzástól. Festékkel telt lufikat a pálya kilenc pontján találtok a menedékül szolgáló falak, gumiabroncsok, üvegek mellett. Azt hiszem, ennyi – vigyorodott el.

- Tyű – nyögte ki Dee álmélkodva.

- Ja, és még valami: ha sajnáljátok összekenni magatokat, váltóruhát biztosítunk, és az értékeiteket is megőrizzük a menet végéig.

- Hülyéskedsz?! – nyomta a fejébe Daisey a védőszemüvegeket. – Induljunk, most azonnal! – rohant a pályára lelkesen.

Gyorsan Antony kezébe nyomtam a mobilomat meg a slusszkulcsot és én is a színes forgatagba vetettem magam. Sehol sem láttam Daisey-t, ezért kerestem magamnak egy menedéket, hogy onnan kémlelhessek körbe. Éreztem a hátamba fúródni az első festékkel teli lufit és ahogy megfordultam Dee kaján vigyorával találtam szembe magam. Felkaptam a földön elhelyezett kosárból néhány „lövedéket” és a nyomába eredtem, de a hatalmas kavarodásban, a rengeteg ember között újra szem elől vesztettem. Egy lufi csattant szét a vádlimon és megperdülve a tengelyem körül, rájöttem, hogy Dee állt a támadás mögött. Rohanni kezdtem felé, de megcsúsztam egy festékfolton és egy hatalmas ordítás kíséretében elterültem a földön. Daisey nevetve nyújtotta felém a karját, megfogtam és lerántottam magamhoz, úgy, hogy a kezemben lévő összes lufi tartalma a felsőjén landolt. Hátravetett fejjel nevetett, kisepertem az arcából egy kósza tincset és bepárásodott szemüvegemen át az ő tekintetét kerestem. Széles mosolyra húzta ajkát, kivillantva tökéletes fogsorát, majd lehajolt hozzám, ajkaink már alig néhány milliméterre voltak egymástól. A külvilág ebben a pillanatban megszűnt létezni körülöttünk, csak ő volt ott és én, egészen addig, amíg a többiek észre nem vették a földön heverő, sebezhető kettősünket és el nem kezdtek minket vadul dobálni. Visítva, nevetve pattantunk fel és rohantunk egy fal mögé menedéket keresve.

Két órát töltöttünk a csarnokban, a hajunkból és a ruháinkból csöpögött az ezerszínű festék kavalkád. Erre számítva, előrelátóan pakoltam be magunknak váltóruhát.

Dee mosolyogva lépett ki a mosdóból. Az én szürke melegítőalsómat és az egyik fehér pólómat viselte, szívdöglesztően festett még a rá több számmal nagyobb ruhadarabokban is. Arcán színes festékcsíkok húzódtak, vörös haját lila, zöld és citromsárga színek tarkították. Mellém ért és a nyakam köré fonta a karját:

- Nagyon jól éreztem magam – dörgölte az orrát az enyémhez.

- Ennek nagyon örülök – cuppantottam puszit az arcára. – Mert szeretnék kérdezni valamit…

- Hallgatlak – csillant meg a szeme kíváncsian.

- Daisey Wilson – váltottam komoly hangnemre. – Lennél a barátnőm?

- Ezer örömmel, Niall Horan – kúszott az arcára egy felszabadult mosoly.

Felszabadultan felnevettem és az ölelbe kapva megpörgettem a levegőben. Kézen fogva sétáltunk az autóhoz és az út a házukig iszonyatosan rövid ideig tartott, túl hamar értünk oda, órákon keresztül képes lettem volna még hallgatni vidám csacsogását.

- Hát, akkor… - álltam meg félszegen a bejárati ajtó előtt. – Azt hiszem, én most megyek…

- Várj még! – kért.

- Hm? – fordultam felé, mire ajkát hirtelen az enyémre tapasztotta. Egész nap erre vártam, ezért a csókért epekedtem és most a beteljesült vágy ereje villámcsapásként futott át rajtam. Tenyeremet a csípőjére simítottam és közelebb fontam magamhoz, élveztem, ahogy nyelve az enyémet becézgette, majd vad táncba hívta.

Felpattant az ajtó, mi pedig ijedten rebbentünk szét.

- Itt meg mi folyik?! – ordított Dee édesapja haragtól szikrázó szemekkel. Az ereimben megfagyott a vér.

42. felvonás

Szép, jó estét! :)
Bocsánat, hogy ilyen "későn" jelentkezem, de a hétvégén nem volt időm begépelni az új fejezetet, mert az iskolai színjátszókörrel Pesten voltunk a Nemzeti Színházban (*-*), ma pedig a színjátszó próba miatt később értem haza, mint terveztem és a holnapi biológia témazáró se könnyítette meg a dolgomat ( "az extrapiramidális pálya az agykéreg homloklebenyének piramissejtjeinek axonjaiból indul ki" => megtanultam, de hogy mikor fogom ezt használni az rejtély...)

Tudom, hogy az olvasók 95%-a egyszerűen átteker az írói bevezetőn, de annak az 5%-nak elmondom, amit szeretnék: 

• Elmondhatatlanul hálás vagyok az előző részhez érkezett kommentekért, tényleg a legjobbkor jöttek. Soha nem mondom, de iszonyatosan szükségem van a visszajelzésekre, ezért KÉRLEK titeket, mondjátok el a véleményeteket!! 
• Másodszor pedig megvan a blog HARMINCADIK feliratkozója!! Üdv a körünkben! ;) 
• És végül, mint látjátok, 83 vokssal lezárult a szavazás: a 14-15 éves korosztály kenterbe vert mindenkit! :D

Köszönöm, hogy vagytok! Jó olvasgatást!

Puszi ♥ - W.

WENDY

 

A kelő nap első sugaraival ébredtem és vonakodva bár, de kimásztam Zayn mellől. Percekig figyeltem ritmikusan emelkedő és süllyedő mellkasát, meg-megrebegő ébenfekete szempilláit és a bőrét borító kusza tetoválásokat, de nem volt szívem felkelteni őt. Erős késztetést éreztem rá, hogy végigsimítsak apró borostával szegélyezett arcán, de türtőztettem magam.

Bevonultam a fürdőszobába és halkan dúdolva rendbe szedtem magam. Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, felöltöztem, megfésülködtem és feltettem egy leheletnyi sminket. Lábujjhegyen a szobába osontam, az alvó Zayn látványa újra megbabonázott. A takarót félig lerúgta magáról, így teljes rálátásom nyílt kidolgozott izmaira. Édesen szuszogott és helyettem egy párnát ölelt magához. Elmosolyodtam, ahogy dünnyögve szorosabbra fonta a karját körülötte.

Kerestem egy jegyzettömböt, hogy üzenetet hagyhassak neki a komódon. A toll tompa hegye hangosan szántott végig a lapon a szoba elmélyült csendjében. Kitéptem az oldalt és jól látható helyre tettem. Felnyaláboltam a táskámat és a lehető legcsendesebben igyekeztem az ajtó felé, amikor egy óvatlan pillanatban belerúgtam az íróasztalom sarkába. Egy fájdalmas kiáltással és szitoközönnel adtam hangot nemtetszésemnek, majd meghallva Zayn fáradt dünnyögését ijedten tapasztottam a kezemet a számra. Lassan megfordultam és szélesen elvigyorodtam nyúzott arca láttán. Tincsei kócosan meredtek az ég felé, arcán vörös nyomot hagyott a párna és résnyire nyitott szemeiben még az álom ködfátyla ült.

- Szia – köszöntöttem halkan. Aprót biccentett, jelezve, hogy ő is üdvözöl.

- Hány óra van? – motyogta rekedten.

- Félhét – olvastam le a telefonomról.

- Ó, te jó ég – hanyatlott vissza a párnára nagyot sóhajtva. Nevetve szeltem át a köztünk lévő csekély távolságot és leguggoltam az ágy mellé.

- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni. Aludj még nyugodtan – nyomtam puszit a szájára.

- Te ne haragudj – vezette ujjait a hajamba, hogy közelebb vonhassa magához a fejem. – Megígértem, hogy reggel még átnézzük a szöveget… - nézett a szemembe bűntudatosan.

- Nincsen semmi baj – nyugtattam. – Este már éppen eleget gyakoroltunk – mosolyodtam el hálásan.

- Biztos? – fúrta a tekintetét mélyen az enyémbe, hogy kiderítse igazat mondok-e.

- Igen – bólintottam rá és a szájára tapasztottam az enyémet. Követelőzve vont magához és ajkai szinte tépték az enyémeket, igazi szenvedéllyel csókolt. Elhúzódtam tőle, mire egy csalódott dünnyögést hallatott. – Mennem kell – suttogtam elgyengülten.

- Rendben – eresztett el lassan. Feltápászkodtam és remegő térdekkel újra elindultam kifelé. Maradni szerettem volna… mindennél jobban.

- Azt nem mondtad, hogy ennyire fog fájni… - szólt utánam.

- Tessék? – ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.

- A korcsolyázás. Sajog mindenem – nyavalygott.

- Ja –esett le, miről beszél. – Mert puding vagy! – cukkoltam.

- Hé! – háborodott fel és egy fájdalmas nyögés kíséretében ülő helyzetbe tornázta magát. Hangosan felnevettem erőlködése láttán. – Olyan helyeken fáj, ahol nem gondoltam, hogy lehetséges… - vallotta be őszintén.

- Ez a pudingok sorsa – vontam meg a vállam.

- Ezt még visszakapod! – nézett rám szúrós szemekkel.

- Oké, majd szólj, ha meg tudsz mozdulni – kacsintottam rá.

- Ha-ha, de vicces itt valaki – húzta el a száját.

- Légy jó – tettem a kezem a kilincsre. – És aludj még! – kértem.

- Jó – lágyultak el az arcvonásai.

- Szia – intettem és kiléptem az ajtón.

- Szia, kincsem! – búcsúzott.

 

***

 

Éjszaka még több hó esett, de az utakat szépen letakarították, így viszonylag jó tempóban haladtam a színház felé. A parkolóban leállítottam a motort és magabiztos léptekkel sétáltam az épület felé. Odabent kellemes meleg és néma csend fogadott. A portás pultja üresen állt, David hétvégenként nem dolgozott. Igazából ilyenkor egy lélek sem járt erre, néhány takarítónőt és elvetemült rendezőt leszámítva…

Céltudatosan szeltem át az előcsarnokot, amikor egy férfiasan bársonyos hang ütötte meg a fülem:

- Szia, Wendy – összerezzentem és tanácstalanul néztem körbe a hang forrását keresve.

- Szia – üdvözöltem a közeledő Bradet mosolyogva, mire nyomott egy puszit az arcomra és a karjaiba zárt. Furcsa volt ez a nagy szeretetkitörés, így félszegen öleltem vissza. – Hogy-hogy ilyen korán?

- Tudod, hogy utálok elkésni – vont vállat. – Na, és te?

- „Már kétszer elkéstél, harmadjára repülsz” – macskakörmöztem unottam forgatva a szemem.

- Juj, igazi lázadó vagy – nevetett fel.

- Az ám – vigyorogtam.

Andy irodája a másodikon volt és felfelé menet elhaladtunk az öltözők előtt.

- Mióta van egy ajtód a neveddel? – kérdezte Bradley.

- Hm? – néztem rá értetlenül.

- Mármint, mióta van saját öltöződ? – fogalmazott konkrétabban.

- Ja – kaptam a fejemhez. – November óta. Howard úgy gondolta, megérdemlem – vontam vállat szerényen.

Nem voltunk sokáig kettesben, a többiek hamarosan csatlakoztak hozzánk, nagyon úgy látszott, hogy senki sem akart későn érkezni. Az iroda ajtaja pontba nyolckor kitárult és Andy komoly arccal biccentett felénk, jelezve, hogy bemehetünk.

- Mikor jött ide? – súgtam oda Willnek.

- Gőzöm sincs. Szerintem haza se ment…

- Lehet benne valami – vigyorodtam rá.

- Üljenek le! – mutatott Andy a kikészített székekre.

Will és én egymás mellé helyezkedtünk, Brad pedig a másik oldalamon foglalt helyet. Elindult a próba és kezdetben minden gördülékenyen ment, senki sem rontott semmit. Bradley gyorsan a szövegkönyvének a sarkára firkantott egy mondatot, amíg nem ő beszélt, majd finoman megbökte az oldalamat és felém fordította. Csak nehezen tudtam kiolvasni macskakaparását, ezért sokáig bámultam a fehér lapot, de végül csak sikerült: „Ha ezt túléltük, megiszunk egy kávét?”

- Miss James! – szólt rám Andy ingerülten, mire összerezzentem. – Befejezné a bambulást?! Magára várunk – szidott le.

- Ó, elnézést – szabadkoztam. – Ez nem az a Danny, akit nyáron megismertem. Mégis mi történt veled azóta? – folytattam lazán, mintha mi sem történt volna és csak reménykedtem benne, hogy itt járunk.

- Ugyan már, Sandy – mondta a betanult szövegét Brad. – Én még mindig ugyanaz a srác vagyok.

Háromnegyed órával és két újabb Andy-féle kiakadással később vidáman csacsogva ballagtunk ki a színház elé. Amíg Will Suzie-val vitatott meg néhány a közös jeleneteiket érintő kérdést, addig Brad mellém szegődött:

- Még nem válaszoltál… - mosolygott rám várakozóan, zsebre dugott kézzel.

- Részemről oké – bólintottam rá. – Már csak azt kell eldöntenünk, hogy a te vagy az én kocsimmal menjünk – mutattam rá illusztrálásként a két járgányra.

- Hihetetlen, hogy még mindig ezzel a csotrogánnyal jársz! – fintorgott.

- Sandy nem csotrogány! – kértem ki magamnak felháborodottan.

- Sandy-nek nevezted el?! – nevetett rám.

- Igen, talán van ezzel valami probléma?!

- Nem, nem, semmi – igyekezett elfojtani a vigyorát.

- Helyes! Akkor egyértelmű, hogy ezzel megyünk – szűrtem le a következtetést.

- Wen – sodródott újra mellém Will. – Haza tudnál vinni, aztán meg át hozzátok? Megígértem Pipernek, hogy ma átmegyek próba után.

- Íjj – húztam el a számat. – Ezzel lesz egy kis probléma.

- Miféle probléma? – kérdezte lassan.

- Van nálad jogsi? – tértem a lényegre.

- Azt hiszem, igen… miért? – ráncolta a szemöldökét értetlenül.

- Mert akkor elvihetnéd Sandy-t. Én csak később megyek haza, Bradley elhívott kávézni – adtam magyarázatot.

- Ó, oké. De vigyázz magadra! – váltott egyből aggodalmas hangnemre.

- Mikor nem teszem? – forgattam meg a szemem.

- Öhm… mondjuk soha?! – vont magához szorosan.

- Ez azért így erős túlzás – tiltakoztam.

- Tudom, csak a drámai hatás kedvéért mondtam – jelent meg az arcán az a bizonyos mosolya, amivel az összes lányt le tudná venni a lábáról.

- Még mindig hülye vagy – jelentettem ki vigyorogva.

- A kulcsokat, nagyszájú kisasszony – tartotta a markát.

- Itt vannak – nyomtam a kezébe. – DE – néztem rá komolyan. – Két szemed az úton, egyetlen karcolás se legyen rajta!

- Ó, egy pillanatra azt hittem, értem is aggódsz… - biggyesztette le az ajkát.

- Háááát… - vakargattam meg a fejem tettetett zavaromba.

- Na, ezt megjegyeztem – bokszolt a vállamba játékosan.

Nevetve nyomtam még egy puszit az arcára, majd a néhány méterrel arrébb parkoló Bradhez sétáltam.

- Hölgyem, a Bradmobil előállt – tárta ki előttem a fekete Porshe ajtaját.

- Aha, szóval a Sandy hülye név, de a Bradmobil tök normális? – szálltam be cukkolódva.

- Ez férfias – huppant be mellém és beindította a motort, majd kitolatott. – Brad Batmobilja… Bradmobil – demonstrálta jazz kezekkel a név hatását. – Most mondd azt, hogy nem hangzik jól! – fordult felém az egyik kereszteződésnél, amikor pirosra váltott a lámpa.

- De, fantasztikus – nevettem rá. Az út további részét csendben tettük meg, de egyáltalán nem éreztem magam feszélyezve, nem volt kínos a hallgatás. Brad lehúzódott az út szélére és az autó egy apró rántással megállt. Érdeklődve pislogtam ki az ablakon és a meglepetéstől lecövekelve vártam meg, amíg Bradley kinyitotta nekem az ajtót. – Ez a hely még megvan? – vizslattam tátott szájjal a Pablo’s feliratú cégért.

- Nagyon úgy tűnik – vigyorgott a táblára. – És reméljük, a kávé íze sem változott – terelt be az ajtón. A fülemet megcsapta az ismerős csilingelés és az orromba bekúszott a frissen pörkölt kávészemek mámorító illata.

A falat több száz színes kéznyom borította, valahol köztük volt a miénk is. Ezer emlék rohant meg, ahogy beültünk az egyik bokszba és a kezembe vettem az étlapot. Amíg Brad a kávékülönlegességeket tanulmányozta, addig én óvatosan körbesandítottam. Nem érdekelt a felhozatal, már úgyis kívülről fújtam és egyébként is: mindig ugyanazt rendeltem. Az egyetlen dolog, amivel foglalkoztam az a látvány befogadása volt. A sarokban álló asztalnál töltöttem el életem legelső randiját, a kávézó teraszán csattant el az első igazi csókom, amit a fiúmtól kaptam és ez a boksz volt a törzshelyünk…

- Min gondolkozol? – szakított ki a merengésemből Bradley.

- Csak megrohantak a régi emlékek – mosolyodtam el. – Annyi minden fűz ehhez a helyhez – hordoztam végig a tekintetem újra a színes falú helyiségen.

- Hihetetlen, hogy semmi sem változott…

- Sziasztok! – lépett mellénk a pincérsrác mosolyogva. – Sikerült választani?

- Igen – bólintott Brad. – Én egy hosszú feketekávét kérnék, a hölgynek pedig egy mogyorós lattét két cukorral és tejszínhabbal.

- Rendben, máris hozom – suhant a pult felé.

- Te még emlékszel rá?! – pislogtam rá meglepetten.

- Igen. A fontos dolgokat nem felejti el az ember – vonta meg a vállát.

- Ez fontos? – hitetlenkedtem.

- Nekem igen… - mosolyodott el lazán, miközben csábító kék íriszeit az enyéimbe fúrta. Éreztem, hogy elpirulok, ezért lesütöttem a szemem. Nem volt ez így jó, nem kellett volna így reagálnom…

A pincér kisvártatva visszatért és én hálásan vetettem magam a kávéra.

- Szóval Broadway… - tettem fel a kérdésem kijelentésként és továbbra is kerülve a szemkontaktust a tejszínhabbal babráltam.

- Miért nem nézel rám? – hajolt át az asztal felett és nyúlt az állam alá.

- Most jó? – vigyorogtam rá kihívóan és reméltem, hogy az előbbi megingásomat a helyszínválasztásnak és a kedvenc mogyorós kávém hatásának tudta be. – Szóval? – vontam fel a szemöldököm.

- Broadway… - ejtette ki lassan, szinte úgy, mintha egy szent dologról beszélne. – Életem legszebb négy éve – terült el egy nosztalgikus mosoly az arcán.

- És mi történt? Mi vett rá, hogy haza gyere? – szürcsöltem bele a kávémba miközben a tekintetemet érdeklődve ráfüggesztettem.

- Egy visszautasíthatatlan ajánlat.

- Ó – lett egyszerre minden világos. – Andy… - húztam el a számat.

- Igazából nem – felelt sejtelmesen mosolyogva.

- Hát akkor? – ráncoltam a szemöldökömet.

- Az legyen az én titkom – kacsintott rám.

- Oké – forgattam meg a szemem nevetve.

- Zayn Malik… - dőlt előre az asztalon megtámasztva a könyökét. – Úgy hallom, együtt vagytok.

- Igen – jelent meg egy sugárzó mosoly az arcomon.

- Mióta? – kíváncsiskodott.

- December óta.

- Szerencsés srác… - már megint egy bók, amit nem tudtam kezelni… ó, és a szemek, meg kéne tiltani, hogy valaki ilyen gyönyörű szép, kék íriszekkel legyen megáldva.

- Köszönöm – motyogtam teljesen elpirulva és ismét lesütöttem a szemem, vagyis csak próbáltam, mert újra az állam alá nyúlt.

- Megkeressük a kezünket? – vigyorgott kisfiús lelkesedéssel.

- Tessék? – értetlenkedtem.

- Mármint a lenyomatát a falon – adott magyarázatot. – Na, gyere már – ragadott kézen és kezdett maga után húzni.

- De a kávém! – tiltakoztam.

- Majd később megiszod – vont maga után ellenmondást nem tűrve. Megtorpantunk az egyik fal előtt és végighordoztuk a tekintetünket a kismillió lenyomaton.

- Esélytelen, hogy megtaláljuk – sóhajtottam tanácstalanul.

- Na, ne add fel már a legelején! – dorgált.

- De itt rengeteg kéz van – kontráztam.

- Csitt, egy szót se! – némított el. – A tiéd milyen színű volt? – nézett rám érdeklődve.

- Azt hiszem, rózsaszín – estem gondolkodóba.

- Remek – csapta össze a kezét elégedetten. – Így most leszűkítettük a kört körülbelül hatszázra – koncentráló arca láttán hangosan felnevettem.

- Miért? A tiéd milyen volt?

- Kék!

- Lehetetlen küldetés – néztem végig vigyorogva a fal durván egyharmadát borító kék kezeken.

- Nem az! – tiltakozott Brad.

- Oké, mester! – szalutáltam. – Akkor hogyan kezdjünk hozzá?

- Volt valami különleges ismertetőjegye a kezednek? – kérdezte egy nyomozó komolyságával.

- Mondjuk hiányzott-e valamelyik ujjam? – kérdeztem szkeptikusan.

- Nem – forgatta meg a szemét. – Volt rajtad gyűrű, vagy valami?

- Mégis ki nyúl gyűrűs kézzel egy festékes bödönbe?! – vontam fel a szemöldököm.

- Mondjuk ő – bökött rá egy zöld tenyérre a falon, amin tisztán látszott, hogy az illető gyűrűt viselt.

- Jó, akkor gondolkodjunk – sétáltam egy kicsit hátrébb, hogy nagyobb felületet láthassak be. – Az enyém valahol magasan van, mert emlékszem, hogy Mike emelt fel, hogy megcsinálhassam.

- Én pedig a tied közelébe nyomtam – cikáztak a szemei fel-alá. - Nézd! Az ott? – mutatott egy pink tenyérre jó néhány kék és zöld között.

- Nem hiszem – húztam el a számat. – Pipe és Dee is csináltak. Olyat keress, ami mellett van egy lila és egy narancssárga is.

- Hmm… - hümmögött komoran az állát dörzsölgetve.

Arrébb lépdeltem és a hely többi falát kezdtem tanulmányozni, szinte szédültem a rengeteg színtől. Már éppen kezdtem feladni, amikor megpillantottam.

- Brad! – kiáltottam a nevét. – Megtaláltam! – böktem egy kupac lenyomat felé úgy három méter magasan.

- Biztos vagy benne? – kocogott oda mellém.

- Nem – ráztam a fejem nevetve és éreztem, hogy a megmagyarázhatatlan adrenalin lökettől a szívem hevesebben vert.

- Na, megtaláltátok? – jött oda hozzánk a pincér széles mosollyal az arcán. Nem tolongtak a kávézóban, ezért volt ideje figyelemmel követni „a kis akciónkat”.

- Igen – vigyorgott rá kicsattanó jókedvvel Brad.

- Szeretnétek aláírni? – ajánlotta a srác.

- Ú, lehet? – csillantak fel a szemeim.

- Persze! – bólintott és a kezembe adott egy alkoholos filctollat.

- De hogy érem el? – sandítottam felfelé.

- Majd én felemellek – kapott a nyakába Bradley és rövid, pánikszerű egyensúlykeresgélés után nekiláttam a munkának. Először a saját tenyerembe firkantottam egy Wendy James feliratot, majd a Bradét vettem kezelésbe, végül Michaelébe írtam.

Bradley óvatosan a földre eresztett és fürkésző tekintetével apró gyöngybetűimet vizslatta. Látszott rajta, hogy érdekli, milyen szöveg szeli át a bátyám tenyerét, de tapintatosan nem kérdezett rá.

Visszaültünk az asztalhoz és a beszélgetés meg a nevetgélés közben észrevétlenül elszaladt az idő, rengeteg témánk és kérdésünk adódott, nagyon régen találkoztunk. Két órával később úgy döntöttünk, hogy ideje hazamennünk. Ki akartam fizetni a részemet, de Brad úriember módjára nem hagyta és ő rendezte a számlát.

Óvatosan vezetett és szinte ösztönösen, gondolkodás nélkül vette be a kanyarokat. Lehúzódott a kocsibejárónkra és leállította a motort.

- Jól éreztem magam – fordult felém.

- Igen, én is – mosolyogtam rá.

- Hiányoztak a beszélgetéseink… - vallotta be.

- Négy év rengeteg idő – sóhajtottam, majd kimásztam a kocsiból. – Apropó, örökké hiányozni fogsz.

- Tessék?! – futott át az arcán egy értetlen grimasz.

- Ezt írtam Michael tenyerébe – adtam magyarázatot vigyorogva, majd hátrálni kezdtem és felé intettem. – Szia, Brad!

- Szia, Wendy! – jelent meg az arcán egy óvatos mosoly.

Miután elhajtott, beléptem a házba, ahol furcsamód teljes sötétség fogadott. Az összes függöny be volt húzva, az orromig se láttam. Tanácstalanul botorkáltam beljebb, lerúgtam a cipőmet és lehámoztam magamról a kabátot. A szemem lassan hozzászokott a fény hiányához és a félhomályban észrevettem egy, az előszobai tükörre ragasztott, papír fecnit. Csak nehezen tudtam rajta kibetűzni a feliratot: „Kövesd a fényt!”

- Miféle fényt? – motyogtam, de alighogy kiejtettem a szavakat egy égősor ezernyi apró izzója borította fényárba a nappalit és a lépcsőt. Álmélkodva pislogtam a színes fényfüzérre és igyekeztem mozgásra ösztökélni lábaimat…

41. felvonás

Sziasztok! :)
Ma nem dumálok, csak mindenkinek meseszép napot kívánok!!
Jó olvasgatást!
Puszi ♥ - W.

WENDY

 

Az ébresztőóra irritáló, sípoló hangja hasított a levegőbe. Egy dühödt nyögés kíséretében az oldalamra fordultam, majd megeresztettem egy fáradt sóhajt és a fülemre tapasztottam a párnát, de a monoton csipogás csak nem akart szűnni. Csukott szemmel kezdtem tapogatózni a komódom felé és nagy nehezen lenyomtam a kikapcsoló gombot. Résnyire nyitottam a jobb szememet, de amint bekúszott a fény a pupillámba rögtön vissza is csuktam. Utáltam felkelni, főleg egyedül: hiányzott Zayn forró lehelete a tarkómon, ölelő karjai és apró, édes reggeli csókjai. Csigalassúsággal elszámoltam háromig és kimásztam az ágyból. A fürdőbe caplattam és lecövekeltem a tükör előtt, szinte megijedtem az elém táruló látványtól. A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkedtek és a párna vörös mintát hagyott az arcomon. Hideg vízzel igyekeztem eltűntetni a fáradtságom jeleit és egy kicsit javítani a kinézetemen. Tegnap késő estig gyakoroltuk a szöveget, majd miután Will és Haz elment még hajnalig bújtam a sorokat. Már pusztán attól is gyomoridegem volt, ha a mai próbára gondoltam. Mély, reszelős levegőt vettem, majd megmostam a fogam és egy forró zuhany alatt szellőztettem ki a fejem. Magamra kaptam egy szürke melegítőalsót egy bő, fekete „YES” feliratú pólóval.

Laza lófarokba fogtam a hajam és feltettem egy leheletnyi sminket. Éppen az ajkaimra kentem némi szájfényt, amikor megszólalt a telefonom. Rekordgyorsasággal ugrottam érte és nyomtam le a zöld gombot.

- Igen? – szóltam bele, miközben folytattam a sminkelést.

- Szia, édes – Zayn mély, férfiasan duruzsoló hangja hallatán önkéntelenül is mosoly szökött az arcomra.

- Szia – viszonoztam az üdvözlést vidáman.

- Remélem, nincs programod délutánra… - mondta titokzatosan.

- Háromig próbálunk, utána ráérek.

- Remek – lelkesedett. – Akkor hatra érted megyek, öltözz melegen!

- Hm… - hümmögtem. – Mik a terveid?

- Meglepetés – szinte láttam magam előtt, ahogy ajka kaján vigyorra húzódik.

- Oké – egyeztem bele hiszti nélkül.

- Akkor hatkor! – emlékeztetett.

- Már alig várom – vallottam be.

- Remélem, nem okozok csalódást – viccelődött.

- Te, soha – jelentettem ki kuncogva.

- Vigyázz magadra! – kért.

- Te is!

- Szia – köszönt el lágyan.

- Szia – búcsúztam szomorúan, képes lettem volna még órákon át hallgatni őt. Bedobáltam mindent a táskámba és elindultam a lépcsőhöz, egyenesen a konyha felé vettem az irányt, hogy feltankoljak vízzel és néhány müzlivel. A pultnál Tommy ült és kimerülten rágcsálta a szendvicsét.

- Jó reggelt, Pocok – borzoltam fel a haját.

- Neked is – vigyorodott el. – Jó régen hívtál már így.

- Nagy hiba – kacsintottam rá. Gyerekkorában, ha valaki megkérdezte tőle, hogy mi szeretne lenni, ha felnő, mindig azt válaszolta, hogy pocok. Hosszú hetekig cukkoltuk ezzel, aztán a hetekből hónapok, majd évek lettek és ez a becenév rajtaragadt.

- Csináltam neked kávét – állt fel és nyújtott át nekem egy termoszt. Értetlenül álltam kedves gesztusa előtt, ő is látta, hogy ez némi magyarázatra szorul. – Hallottam, hogy három után feküdtél le.

- Ó, aranyos vagy, köszönöm – cuppantottam puszit az arcára. – De te hogy hogy ébren voltál még akkor? – pakoltam be a táskámba néhány szelet müzlit, két flakon vizet és a termoszt.

- A töri esszémmel szenvedtem – sóhajtott gondterhelten.

- Mi a téma? – érdeklődtem együtt érzően.

- „Anglia, mint gyarmatbirodalom” – macskakörmözött a levegőben unottan.

- Íjj – húztam el a számat. – Mikorra kell leadni?

- Ma délig. Ezen múlik az év végi jegyünk fele – temette az arcát a tenyerébe.

- Nyugalom – tettem a kezem a vállára. – Okos vagy, biztos, hogy jól sikerült.

- Könnyen beszélsz – nyögte. – Te már túl vagy ezen az egészen.

- Az lehet, de még emlékszem, milyen volt a suliban.

- Gimibe már nem is jártál! – háborodott fel.

- Magántanuló voltam, de ugyanúgy meg kellett írnom ezeket a vackokat – böktem a kiterített lapok felé.

- Tényleg? - kapta fel a fejét érdeklődve. – És még megvannak?

- Valahol biztos – vontam meg a vállam és felnyaláboltam a táskámat.

- Éééééés… - kezdte, egyből tudtam, mire gondol:

- És nem adom oda őket – indultam el az előszoba felé.

- Na, kérlek, Wendy – loholt a nyomomban.

- Nem – jelentettem ki miközben a cipőmet húztam fel.

- Naaaa – meresztett rám kiskutyaszemeket.

- Nem – ismételtem meg határozottabban és magamra kapva a kabátomat kiléptem a bejárati ajtón.

- Gonosz vagy – vádolt.

- De azért még szeretsz? – vetettem be a legaranyosabb ajakbiggyesztésemet.

- Igen – nevetett rám.

- Szia – vigyorogtam rá. – Legyen szép napod!

- Neked is – tűnt el az ajtó mögött hatalmas mosollyal az arcán.

Az udvart vastag hótakaró fedte, bokáig süllyedtem benne és még most is rendületlenül esett. Nagy nehezen a garázsba manővereztem és a táskámban kutattam Sandy kulcsai után. Miután végre meglett, behuppantam a volán mögé és néhány percig járattam a motort, hogy az autó kellemesen felmelegedjen, csak ezután indítottam. Az utcák kihaltak voltak, alig egy-két emberrel találkoztam, amíg a színházig értem. A parkoló is üres volt, direkt egy órával korábban érkeztem, hogy legyen időm átfutni a szöveget és még csak véletlenül se késsek el. Lassan, óvatosan lépkedtem az épület felé. Beérve David vidám mosolya engem is jobb kedvre derített és az elmaradhatatlan vajkaramellája után az öltözőmbe siettem. Levettem a kabátomat és a fogasra akasztottam, majd a szövegkönyvvel a kezemben letelepedtem a kanapéra. Szemeim szélsebesen falták a sorokat és a pánik kezdett elhatalmasodni rajtam, úgy éreztem, semmi sem tudok. Kopogtatás hangja hasított a levegőbe, de nem feleltem, úgy gondoltam, biztosan csak a fáradtságtól hallucinálok, de aztán ismét felhangzott a ritmikus zaj.

- Bújj be – szóltam ki. Az ajtó feltárult és a belépő alak láttán meglepetten elkerekedtek a szemeim. – Szia – nyögtem ki.

- Szia – jelent meg egy csábítónak szánt féloldalas mosoly a szája sarkában. – Dave mondta, hogy itt vagy. Remélem, nem zavarok…

- Nem, persze, hogy nem – hadartam. – Gyere be nyugodtan.

- Remek – lépett hozzám közelebb. – Csak nem szöveget tanulsz? – bökött a kezemben tartott füzetecske felé.

- Ja, de…igen – makogtam és közben kétségbeesetten igyekeztem összeszedni magam, a pánik és a kialvatlanság miatt teljesen szétcsúsztam.

- Összeolvassuk együtt? – döntötte oldalra a fejét.

- Az jó lenne – fújtam ki az addig bent tartott levegőt.

Leült mellém, talán egy kicsit túl közel hozzám, de nem húzódtam el, színészként már hozzászoktam ahhoz, hogy néha megsértik a személyes teremet. Amikor végeztünk egy oldallal, egyszerre nyúltunk a lap sarkához, hogy lapozzunk. Keze kínosan sokáig időzött az enyémen. Kérdőn pillantottam rá, de ő csak elvigyorodott, így nem tulajdonítottam neki túl sok jelentőséget. Kivágódott az ajtó és Will trappolt be rajta, kezében egy halom Starbucks-os zacskóval.

- Szia, Wendy – igyekezett visszacsukni az ajtót a hátsófelével kevés sikerrel, a koncentrálástól még a nyelvét is kidugta. – Hoztam neked reggelit, mert gondoltam, hogy te nem… - nézett végre ránk. – Ó – hagyta el egy meglepett hang a száját. – Szia, Brad!

- Helló – állt fel Bradley és segített neki az asztalra pakolni a rengeteg kaját.

- Mi jót hoztál? – vetettem rá magam egyből a tasakokra. – Almás pite és csokis croissant – visítottam fel örömömben, mire a fiúkból kitört a nevetés. Elvörösödve vállat vontam és majszolni kezdtem. – Köszönöm – motyogtam két falat között hálásan.

- Nincs mit, haspók – nyomott puszit a homlokomra Will, majd ő is fülön fogott egy zacskót és enni kezdett.

- Jó étvágyat – nevetett ránk Brad. – Én megyek, átöltözök éééés… - pillantott az órájára. – Tíz perc múlva találkozunk – kacsintott rám, majd kivonult. Gyorsan betermeltük az összes péksüteményt és kellemesen eltelve sétáltunk be a próbaterembe. Már mindenki ott volt és a táncosokat figyelte, akik hajmeresztő mozdulatokat mutattak be. Letelepedtem a földre Suezie és Sophia mellé és beszélgetni kezdtünk:

- Úgy hallottam, hogy a Bunny Six-ben ingyenes ital estét tartanak kedden – újságolta Sue.

- Tényleg? – lelkesedett Soph.

- Igen – bólintott. – Elmehetnénk oda a bandával – bökött a fejével a többiek felé.

- Ez tök jó ötlet! – helyeselt Sophia.

- És te mit gondolsz, Wen? – fordult felém Suezie.

- Háááát…- húztam el a számat.

- Elhozhatnád a fiúkat is – ajánlotta csillogó szemekkel Soph.

- Nem mondhatsz nemet – győzködött Sue.

- Én nem is – tiltakoztam. – De a srácok nevében nem nyilatkozhatok – vontam meg a vállam.

Andy – és a vele megérkező fagyos hangulat – leállította a további gyötrelmeimet, amiért most kifejezetten hálás voltam neki, de a következő néhány mondatáért már kevésbé:

- Sziasztok! Ma úgy terveztem, hogy szöveges próbát tartunk, de bizonyos indokok miatt – vetett rám egy undok pillantást. – Változásokat kellett eszközölnünk a párbeszédeken. Az új szövegkönyvet a próba után átvehetik szerény személyemnél – mutatott magára. – És bár holnap szombat, elvárom minden főszereplőtől, hogy megjelenjen reggel nyolckor az irodámban és előadja nekem kívülről a sorait. További szép napot! – mosolyodott el negédesen és elindult kifelé.

Felment bennem a pumpa, felpattantam és dühödten utána trappoltam, de egy erős kéz tapadt a számra, egy másik pedig körülölelte a derekamat és könnyedén felkapott. Hiába kapálóztam és csapkodtam nem eresztett és visszacipelt a többiekhez. Megforgattam a szemem és elernyesztettem a testem, rájöttem, hogy ez a legegyszerűbb módja annak, hogy kiszabaduljak.

- Oké, most már elengedhetsz – akartam mondani, de a számra tapadó tenyér miatt csak egy artikulálatlan morgás tört elő belőlem.

- Tessék? – kérdezte Will. Hevesen a karjára mutogattam, mire végre leesett neki, hogy mit is szeretnék. – Ja, bocsi – tette szabaddá az ajkaimat nevetve.

- Azt a büdös, kurva eget! – hagyta el a számat egy nem túl nőies káromkodás.

***

 

- Elegem van! Kiszállok – ecseteltem a terveimet otthon a konyhában Willnek újabb kétórányi szövegtanulás után.

- Ezt te sem gondolod komolyan!

- De, igen! Halálosan komolyan gondolom – járkáltam fel-alá ingerülten. – Bármit teszek vagy mondok az rossz. A vak is látja, hogy Andy pikkel rám, csak azt tudnám, mi okot adtam rá neki… - túrtam bele a hajamba tanácstalanul.

- Wen! – nézett a szemembe mélyen Will. – Ülj le és nyugodj meg! – igyekezett józanságra bírni. – Volt már példa ilyenre máskor is.

- Igen, de nem velem – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt durcásan.

- Az lehet – vonta meg a vállát. – Viszont tudom, hogy erős vagy és ezt is átvészeled majd, ahogy már annyi mást is – szorította meg a kezem bátorítóan, szemembe könnyek gyűltek.

- Köszönöm – suttogtam, majd egy határozott mozdulattal letöröltem bánatom nedves jeleit. Megszólalt a csengő. – Úristen! – kerekedtek el ijedten a szemeim.

- Mi az? – értetlenkedett Will.

- Hány óra van? – kérdeztem hisztérikusan.

- Hat – olvasta le az órájáról. – Miért?

- Ó, basszus! – pattantam fel szitkozódva és rohantam az előszobába. – Totál kiment a fejemből – feltéptem a bejárati ajtót és bűntudatosan az ajkaimat harapdálva néztem a mosolygó Zayn szemébe. – Szia – köszöntöttem halkan.

- Szia – komorodott el. – Valami baj van? – húzott közel magához aggodalmasan. – Te sírtál?! – aprót bólintottam és újra eleredtek könnyeim. Nem tudtam megszólalni, csak tehetetlenül szipogtam, valószínűleg a frászt hoztam rá. Bekísért a nappaliba és leült velem a kanapéra, a szövegkönyv láttán még keservesebben zokogtam. Szorosan magához ölelt és hagyta, hogy nedves arcom a mellkasába temessem. Lépteket és kisvártatva Will hangját hallottam:

- Szia! – Zayn teste megfeszült, gyanítom, azt gondolta, hogy ő a szomorúságom oka.

- Will – emeltem fel a fejem erőtlenül. – Kérlek, mondd el neki – motyogtam. Aprót bólintott és belekezdett:

- Tegnap késő estig…

- Hajnalig – kotyogtam közbe.

- Szóval hajnalig a Grease szövegét tanulta, mert Andy megfenyegetett minket, hogy mindenki repül, aki egy betűt is téveszt. Ma pedig közölte, hogy egy teljesen új forgatókönyvet állított össze és elvárja, hogy holnap reggel előadjuk neki kívülről – foglalta össze tömören.

Zayn egy kissé eltolt magától és kutakodva a pillantásomat kereste:

- Menj, öltözz fel – nyomott puszit a homlokomra. –Szükséged van egy kis friss levegőre.

- Nem lehet… - akartam tiltakozni.

- Szerintem is jó ötlet – szólt bele Will.

- De mi lesz a…? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Maximum egy vagy két óra, aztán itt maradok veled gyakorolni – ajánlotta fel Zayn. Szólásra nyitottam a számat, de végül meggondoltam magam és egy apró biccentés után az emeletre sétáltam.

ZAYN

 

Utáltam így látni. Utáltam a sírástól meggörnyedt vállait, a könnyektől maszatos arcát és legfőképpen utáltam szomorúságtól csillogó szemeit. Utáltam, mert iszonyatosan fájt, hogy nem tehettem ellene semmit. Figyeltem, ahogy lépcsőfokról lépcsőfokra egyre feljebb tornázta magát, majd eltűnt az emeleten, csak aztán néztem Willre:

- Köszönöm, hogy vigyáztál rá!

- Szóra sem érdemes – legyintett lazán, de látszott rajta hogy neki is ugyanolyan fontos Wendy, mint nekem. – De most…öhm… - vakargatta a fejét zavarában. – Szerintem megyek, kettesben hagylak titeket – indult el kifelé, én pedig utána mentem, hogy kikísérjem. – Tudod – szólított meg az előszobában, miközben a sálat tekerte a nyaka köré. – Wen olyan nekem, mintha a kishúgom lenne és amióta a családja elment – nyelt hatalmasat, nehezére esett neki erről beszélni – úgy érzem, rám hárul a feladat, hogy megvédjem őt. A bátyja, Michael és én szövetkeztünk, hogy az összes udvarlójával „elbeszélgetünk” – macskakörmözött nosztalgikus vigyorral az arcán. – De úgy hiszem, erre most nincs szükség, Wendy jól választott – lépett ki a bejárati ajtón és indult el a hóesésben.

- Will? – szóltam utána.

- Hm? – fordult újra felém.

- Tényleg így gondolod? – érdeklődtem visszafojtott lélegzettel.

- Igen – bólintott. – Jobbat keresve sem találhatna! De, ha megbántod, kitekerem a nyakad! – nézett rám szigorúan.

- Nem fogom – mosolyodtam el. – Ahhoz túlságosan is szeretem…

- Reméltem, hogy ezt mondod majd – vigyorodott el. – Jó szórakozást estére! – kezdett hátrálni a hóesésben, majd elnyelte őt az esti sötétség.

Pár percig csak álltam ott némán és meredtem kifelé a fehér palástba burkolózó utcára, majd a konyhába vonultam és teát főztem, hogy legyen mit magunkkal vinni. A vízforraló hangos sípolásától nem hallottam, hogy Wen belépett a szobába, összerezzentem, amikor ujjai gyengéden végigszántottak a hátamon.

- Szia – motyogtam és nyomtam egy puszit a homlokára.

- Szia – kúszott egy halvány mosoly az arcára. – Mit csinálsz? – bökött a pult felé.

- Teát főzök – jelentettem ki büszkén.

- Nem túl veszélyes ez? – meresztett rám ijedt szemeket.

- Ha-ha – húztam el a számat. – Nagyon vicces – forgattam meg a szemem és fontam körül a derekát a karjaimmal, majd a homlokomat az övének döntöttem.

- Will hol van? – motyogta.

- Elment, hogy kettesben lehessünk – cirógattam meg álla vonalát.

- Na, és mit csinálunk? – kíváncsiskodott.

- Elmegyünk sétálni – cuppantottam puszit az arcára.

- Most?! Szakadó hóesésben?! – szökött a magasba a szemöldöke.

- Igen – bólintottam. – Ilyenkor a legjobb…

- Megfázni? – kötözködött.

- Neeeem – tiltakoztam nevetve.

- Elesni a jégen? – találgatott tovább.

- Többek között – vigyorodtam el. – Ez is a tél varázsa – néztem mélyen a szemébe és dörgöltem az orromat az övéhez. Egy pillanatra mosoly kúszott az arcára, de aztán újra elkomorodott. – Kicsim – súgtam lágyan, alig palástolva aggodalmamat, mire arcán legördült egy könnycsepp. Végigcsókoltam a nedves kis útvonalat, majd a számat az övére tapasztottam és szorosan magamhoz húztam. Kezdetben csak mereven állt, majd fokozatosan feloldódott és karjait a nyakam köré fonta. Nyelvemmel lassan végigsimítottam ajkain, mire azok finoman elnyíltak, bebocsátást engedve nekem. Olyan szenvedéllyel csókoltam, mint még soha, igyekeztem elszívni az összes bánatát. Lihegve, levegőért kapkodva húzódtunk el egymástól. Fejét pihegve a vállamba fúrta én pedig kaján vigyorral az arcomon apró csókot hagytam a haja tövén. – Induljunk – szólaltam meg pár perc múlva, hangom még mindig rekedten csengett. Nem válaszolt, csak bólintott, majd lesütött szemekkel elhúzódott tőlem és elindult az előszoba irányába. Gyanítottam, hogy azért nem nézett rám, mert a szeme elárulta volna, hogy benne is ugyanazok a gondolatok fogalmazódtak meg csók közben, mint bennem. Túl hosszú ideje játszottuk már ezt a macska-egér harcot és az egymás iránt érzett beteljesületlen vágy szinte elviselhetetlenné vált.

Kiléptünk a hóesésbe és Wendy álmélkodva nézett körül. Mögé léptem, átkaroltam a derekát és az államat a vállán nyugtattam.

- Imádom a havat – mondta lelkesedéstől csillogó szemekkel. Mosolyogva nyomtam egy puszit az arcára, majd kézen ragadtam és hagytam, hogy ujjai az enyéim közé csússzanak, aztán édes bilincsünket zsebre vágtam, hogy még véletlenül se fázzon. Néhány percnyi néma andalgás után kíváncsian emelte rám gyönyörű, barna íriszeit. – Van valami külön célja a sétánknak vagy csak úgy élünk bele az éjszakába? – emelte az ég felé az arcát és élvezte a hópelyhek lusta táncát az utcai lámpák fényében.

- Van – feleltem titokzatosan. – És mindjárt ott is leszünk – tereltem egy kisebb, világítás nélküli utca felé. Szólásra nyitotta a száját, talán azért, hogy számon kérjen, mert megint nem mondtam semmi konkrétat, de aztán csak elvigyorodott és megrázta a fejét. – Megérkeztünk – torpantam meg néhány méter megtétele után.

- Hová? – nézett körbe értetlenül a sötétben.

- Hát ide – mutattam előre, mire ezernyi izzó gyulladt ki, teljes világításba vonva az előttünk elterülő pályát. Halkan felnevettem, teljesen úgy tűnt, mintha én intéztem volna így, de csak mázlim volt, a hely pontban hétkor nyitott. Wen tátott szájjal, ide-oda cikázó tekintettel igyekezte befogadni a látványt. Gyengéden megböktem a vállát, hogy végre feleszméljen és szólásra bírjam.

- Korcsolya – motyogta maga elé hitetlenkedve. – Korcsolyázni hoztál – sikította vidáman ugrálva.

- Igen – nevettem rá és a kölcsönzőhöz toltam. Mi voltunk az első vendégek, így nem kellett sorban állnunk. miután mindketten felhúztuk a lábunkra a számunkra tökéletes „kínzóeszközt”, Wen határozott léptekkel elindult a jég felé, én pedig imbolyogva követtem őt. Tett néhány kört, kiélvezte, hogy az egész pálya az övé, aztán kipirult arccal, sugárzó mosollyal tért vissza hozzám.

- Ez annyira jó! Tizenkét éves korom óta nem koriztam és most…áááh… - hadarta, annyira örült, hogy nem tudta szavakba önteni az érzéseit. – Te nem jössz? – döntötte oldalra a fejét.

- Hááááát…én még sosem korcsolyáztam – vallottam be őszintén, görcsösen a palánkot szorongatva.

- Akkor éppen itt az ideje – ragadta meg a kezem és kezdett befelé ráncigálni. – Karolj belém és csináld azt, amit én – utasított.

Igyekeztem utánozni minden mozdulatát és úgy éreztem, már egészen belejöttem, amikor elengedett és velem szemben, háttal kezdett siklani. A meglepetéstől, hogy magamra hagyott még csúsztam előre fél métert, de aztán elvesztettem az egyensúlyomat és a hátamon landoltam. Wen mellém siklott és próbálta elfojtani a vigyorát, ahogy a kezét nyújtotta felém. Belékapaszkodtam és minden erőmet összeszedve igyekeztem feltápászkodni, de a vége az lett, hogy ő is elterült mellettem a földön. Hátravetett fejjel nevettünk egymás karjaiban és közben fel sem tűnt, hogy egyre többen vették a jeget.

- Bocsi – nyögtem ki, amikor a nevetéstől végre levegőt is kaptam.

- Nehezebb eset vagy, mint gondoltam – nyomott puszit a számra kuncogva.

- Úgy érzem, ez nem az én sportom – motyogtam fájó végtagjaimat dörzsölgetve.

- Nagyon úgy tűnik – vigyorodott el és megigazította a sapkát a fejemen. – Na, álljunk fel – cuppantott puszit az arcomra.

- Muszáj? – nyafogtam és szorosan a mellkasomhoz vontam, hogy egy újabb csókot csenhessek tőle.

Körülbelül ötpercnyi szenvedés és vad röhögés után Wendynek végre sikerült álló helyzetbe tornáznia engem és szigorú felügyelete mellett tettem néhány kört.

- Hé, már egész jól megy – dicsért. – Megpróbálod egyedül is?

- Az kizárt – tiltakoztam hevesen.

- Naaa – kérlelt kiskutyaszemekkel.

- Rendben – sóhajtottam. – De csak a kijáratig – böktem az átellenben lévő kapu felé.

- Oké – bólintott rá lelkesen, majd elengedte a kezem.

Remegő térdekkel, egy csöppet sem magabiztosan küzdöttem el magam a kitűzött célig, majd egy megkönnyebbült sóhajt hallatva megkapaszkodtam a biztonságot nyújtó palánkban.

- Büszke vagyok rád – ölelt magához Wen.

- Én is magamra – vigyorodtam el.

- Fő a szerénység – kuncogott.

- Bár kétség kívül őstehetség vagyok, azért most szerintem elhagyom ezt az életveszélyes terepet...

- Máris menni szeretnél? – biggyesztette le az ajkát szomorúan.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Csak hagylak téged kibontakozni – kacsintottam rá, mire elvigyorodott és egy halk kacaj hagyta el a száját. – Irány a pálya, kicsi jégtáncosom, én majd odakint várlak.

- Maximum egy negyedóra és ott vagyok – ígérte csillogó szemekkel.

- Maradj csak, ameddig szeretnél – nyomtam puszit a homlokára.

- Te vagy a legjobb – vont magához szorosan, majd lelkesen a többi korcsolyázó közé siklott.

Elbotorkáltam a félhomályba burkolózó kölcsönzőig és lecseréltem a korit a kényelmes, jól bevált cipőmre, majd leültem egy padra, és ábrándos mosollyal az arcomon, figyeltem könnyed mozdulatait. Szélsebesen cikázott az emberek között és néha hajmeresztő kanyarokat vett be, látszott rajta, hogy élvezi a száguldást. Előkaptam a mobilomat és készítettem róla néhány fotót.

Tartotta magát az ígéretéhez és hamarosan a kijárat felé vette az irányt, felpattantam és elé siettem. Arca kipirult, szemei csillogtak, barna haja kócosan lógott ki a sapkája alól.

- Köszönöm – csimpaszkodott a nyakamba én pedig átkaroltam a derekát.

- Élvezted? – mosolyogtam rá.

- Nagyon – bólogatott hevesen miközben lihegve szedte a levegőt. – Csak már elfáradtam.

- Akkor gyere – kaptam hirtelen a hátamra, mire ijedten felvisított., majd kitört belőle a nevetés. Ez a boldog, gondtalan és magabiztos Wendy volt az, akibe beleszerettem.

Miután ő is visszakapta a csizmáját, kéz a kézben elindultunk hazafelé. Belém karolt és szorosan hozzám simult, élveztem a közelségét.

- Csukd be a szemed – kért, amikor a kocsibejárójukra értünk.

- Miért? – értetlenkedtem.

- Csak csináld! – utasított és én naivan engedelmeskedtem. Messzebb sétált, talpa alatt ropogott a hó, majd egy jól irányzott dobással fejen talált. – Hé! – pattantak fel egyből a szemeim. – Ezért most megfizetsz! – kezdtem felé rohanni, nevetve próbált eliszkolni előlem a vastag hótakaróban. Hamar utolértem és lerántottam a földre. Kapálózott, igyekezett felállni, de a karjaimat szorosan fontam köré. – Fogsz még egyszer ilyet csinálni? – hajoltam fölé és kisepertem egy kósza tincset az arcából. Megrázta a fejét, de közben kajánul vigyorgott. A számat az övére tapasztottam és lágyan csókoltam. Bár körülvett minket a hó, nem éreztem a hideget. Csak egy dolog létezett számomra és az pedig az ő közelsége volt. Lihegve húzódtam el tőle és feltápászkodtam, majd felé nyújtottam a kezem, hogy segítsek neki felállni, de ahelyett, hogy elfogadta volna, fel-alá kezdte mozgatni a végtagjait.

- Tudod, mi a baj a hó angyalokkal? – kérdezte gyermeteg hangsúllyal.

- Micsoda? – ragadt át rám is a lelkesedése.

- Hogy mindig látszik a tenyered nyoma, amikor felállsz – biggyesztette le az ajkát.

- Ezen könnyen segíthetünk – húztam fel álló helyzetbe.

- Az első igazi hó angyalom – pislogott a hóban lévő bemélyedésre boldogan.

- És amíg velem vagy, garantáltan nem az utolsó – nyomtam puszit jéghideg arcára. – Menjünk be, nem szeretném, hogy megfázz – döntöttem a homlokomat az övének és egy pillanatra elvesztem a tekintetében.

A lakásban kellemes meleg fogadott, átfagyott tagjaim fokozatosan olvadtak ki. A konyhába érve felmarkoltunk némi élelmet és forró teát, majd Wendy szobájába caplattunk. Kijelentette, hogy szüksége van egy zuhanyra, ezért amíg ő a fürdőbe vonult, én végigheveredtem az ágyán és elkezdtem visszanézni a róla készített képeimet. Az arcomra öntudatlanul is mosoly kúszott felszabadult mozdulatai láttán. Az egyik fotó kifejezetten tetszett: éppen megállt egy pillanatra és a tekintetével engem keresett.

Csak egy gombnyomásomba került és már ki is tweeteltem twiterre egy „remek nap volt @wendyjames…♥” felirat kíséretében.

A fiókom teljesen felbolydult, a rajongók azonnal lázas véleménynyilvánításba kezdtek:

„Ki ez a lány?” 

„Ő a barátnőd?” 

„Gyönyörű lány…utálom!” 

„Úristen! Csak én látom a szívecskét a tweet végén?! #zandyisreal”

Annyira belemerültem az olvasgatásba, hogy észre sem vettem, hogy időközben Wendy visszatért a szobába. Összerezzentem, amikor ráült a hátamra és lágyan átkarolta a nyakam.

- Mit csinálsz? – suttogta a fülembe, majd hagyott egy apró puszit az arcomon.

- Semmit – igyekeztem eldugni a mobilom, de már késő volt.

- Naaaa! Mutasd! – kérlelt. Teljesen a hátamhoz simult, hosszú haja csiklandozta a tarkómat.

- Rendben – bólintottam rá és behoztam neki a képet a hozzászólásokkal. Feszülten figyeltem a reakcióját, de az arca semmilyen érzelemről sem árulkodott. Hirtelen ledobta elém a mobilt és a szoba legtávolabbi sarkába rohant. Ijedten ültem fel, féltem, hogy egy olyan kommentárt látott, amit nem lett volna szabad. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Háttal állt és valamivel matatott az íróasztalán, tétován felálltam, majd vissza is ültem, nem mertem odamenni hozzá. Kisvártatva megfordult és komoly arckifejezéssel átnyújtotta a telefonját nekem. Aggodalmasan fúrtam tekintetem az övébe, majd minden figyelmemet a képernyőre szegeztem. A képem alatt most új hozzászólás jelent meg, méghozzá az övé:

„@zaynmalik én is jól éreztem magam! KÖSZÖNÖM! ♥”

Újra rápillantottam és somolygó arcával találtam szembe magam. Elvigyorodtam, átkaroltam a derekát és a lábaim közé húztam. A nyakam köré fonta a karjait és lehajolt hozzám. A füle mögé tűrtem az egyik barna tincsét, majd a számat lágyan az övére tapasztottam...