Sziasztok, Drágáim! :)
Ma nincs sulim a szóbeli felvételi miatt, ezért úgy gondoltam, hogy már most "hajnalok hajnalán" felteszem az új részt és kibővítem a szereplők listáját. Nem dumálok sokat, mert természetesen megfáztam és vár rám a forró, mézes tea meg az ágyikóm! Pénteken bálba megyek ( :3 ), úgyhogy sürgősen rendbe kell jönnöm.
Jó olvasgatást a jubilleumi 40. fejezethez!
Puszi ♥ - W.
Ui.: Sok sikert az idén felvételizőknek! :)
WENDY
- Bradley?! – szaladt ki a számon hitetlenkedve. – Bradley Johnson?!
A teremben lévő szempárok most közte és köztem cikáztak, senki sem értett semmit.
- Khm…- köszörülte meg a torkát Andy ingerülten. – Nos, ahogy Miss James volt kegyes megemlíteni nekünk – szavai csöpögtek az iróniától. – A vendégünk nem más, mint Bradley Johnson.
- Sziasztok – intett felénk Brad félszeg mosollyal az arcán.
- Mr. Johnson eddig New Yorkban tartózkodott a Broadway állandó fellépőjeként. És most minket tisztel meg a jelenlétével – váltott büszke, atyáskodó hangnemre. – Fellépett már olyan darabokban, mint például…- kezdte sorolni a repertoárját, de én képtelen voltam rá figyelni, teljesen leblokkoltam. Lassan feltápászkodtam a földről és értetlen pillantásomat Bradébe fúrtam. Nehezemre esett elhinni, hogy annyi év után újra látom, de nagyon úgy tűnt, hogy a Grease a régi barátságok felelevenítésének színhelye. Meg kellett állapítanom, hogy az idő csak előnyére vált: magasabb lett, izmosabb és az arca is sokkal karakteresebb. Hosszan bámultunk egymásra eltátott szájjal, majd az arcán elterült egy széles vigyor, mire én is önkéntelenül elmosolyodtam. – Elvárom önöktől, hogy ne kivételezzenek vele. Megértették?! – felkaptam a fejem és megforgattam a szemem, már megint úgy kezelt minket, mint az óvódásokat. – Folytassák a munkát! – utasított Andy, majd a levegőben suhogó kabáttal kiviharzott a teremből.
- Oké…na, akkor…jól van….öhm…- igyekezte összeszedni a gondolatait tanácstalanul a hajába túrva Alex. – Próbáljunk emberek! – csapta össze a tenyerét.
Brad levette a kabátját és hanyagul az egyik székre ejtette, majd lassú, kimért léptekkel elindult felém.
- Szia – állt meg előttem.
- Szia – néztem fel magas alakjára.
- Megnőtt a hajad – vigyorodott el.
- Levették a fogszabályozód – eresztettem meg egy kacajt. – El sem hiszem, hogy tényleg te vagy az – álmélkodtam.
- Teljes valómban – tárta szét a karjait.
- Hihetetlen – nyögtem.
- Na, gyere már ide – ölelt meg szorosan.
- Wen, Brad, ide hozzám! – szakított ki a közös, már-már idilli világunkból Al. Közelebb mentünk hozzá és kíváncsian vártuk a folytatást. – A darab ezen részében rájöttök, hogy egy iskolába jártok és a nyári kaland részletei felsejlenek a nem is oly távoli múltból – adta elő drámaian, kuncognom kellett az arckifejezésén. – Meg vagytok lepődve, körülöttetek mindenki táncol, de ti csak egymással foglalkoztok – kapott hirtelen a karjai közé és döntött hátra, kiváltva belőlem egy apró sikolyt. – Lepjetek meg – kacsintott rám, majd felállított és egy határozott pörgetés kíséretében Bradley felé irányított.
Akaratlanul is nekiütköztem kemény mellkasának és kissé megtántorodtam, de az utolsó pillanatban elkapott. Lihegve szedtem a levegőt, a vérem csak úgy száguldozott az ereimben, ahogy elmerültem kék íriszeiben. Kicsit megráztam a fejem, majd hátrébb léptem:
- Köszi – motyogtam.
- Máskor is – húzta sokatmondó, csábító vigyorra az ajkait. Nagyon úgy tűnt, hogy tisztában van az újdonsült adottságaival és ki is használja azokat.
- A helyetekre, nyomás! – utasított Alexander. – Lányok, ti balról toljátok középre Went; fiúk, ti pedig a másik oldalról Bradet – indította el a zenét. Elhessegettem minden zavaró gondolatot és csak arra koncentráltam, hogy hitelesen játsszak. Nem kellett erőlködnöm, a belsőmből jött. Eszembe jutott Olivia Newton John nagyszerű alakítása a filmben és tudtam, hogy sosem fogok felérni hozzá, de talán abban a pillanatban nem is akartam. A lányok a terem közepére tereltek és hirtelen szembefordítottak Braddel. Elkerekedtek a szemeim és meglepetten pislogtam rá, pont úgy, ahogy a szerepem megkívánta. A többiek táncoltak, mi pedig apró köröket írtunk le egymással szemben folyamatos szemkontaktussal. A szavak nélküli játék a legnehezebb, itt csak a testedre számíthatsz. – Fantasztikus! – dicsért meg minket Al. – Szinte láttam a köztetek repkedő szikrákat.
- A miket?! – kaptam fel a fejem.
- A szikrákat – kacsintott rám. – Szép munka volt emberek! Jó pihenést mindenkinek, hétfőn találkozunk! – a termen végigmorajlott egy vidám, megkönnyebbült sóhaj. Mindenki elindult kifelé, de én még mindig leforrázva álltam ott. Miféle szikrákról beszélt? Ennyire elővigyázatlan lettem volna? Ekkora hatással van rám? Összerezzentem, amikor megéreztem Will kezét a derekamon.
- Minden oké? – érdeklődött aggodalmasan.
- Azt hiszem – bólintottam nem túl meggyőzően.
- Ma mikor menjek át?
- Hm? – értetlenkedtem.
- Szöveget tanulni – adta meg a magyarázatot.
- Ja – kaptam a fejemhez. – Amikor neked jó.
- Wen – állt velem szembe és határozottam a vállamra tette a kezeit, majd mélyen a szemembe nézve beszélni kezdett. – Nincsenek köztetek szikrák. Mindketten iszonyat tehetséges színészek vagytok és most mindent beleadtatok, ennyi. Nem történt semmi, ne legyen bűntudatod, te még mindig Zaynt szereted – mindig tudta, mit kell mondani.
- Köszönöm – öleltem magamhoz.
- Nincs mit – lehelt puszit a hajamba. – Csak azt mondom, amit látok – vonta meg a vállát. Rámosolyogtam, átkarolt és kifelé kezdett terelni.
- Nem vagy éhes?
- Öhm…most, hogy mondod – tapasztotta a kezét a hasára. - Egy kicsit igen.
- Oké, akkor egyél nálunk, főzök spagettit – ajánlottam fel.
- Ó – virult fel az arca egyből. – Olyat, mint régen? – tapsikolt kisfiús lelkesedéssel.
- Olyat – nevettem rá.
- Szuper! Most hazamegyek, lezuhanyozok és egy fél óra múlva ott vagyok nálatok – sorolta a terveit.
- Oké – bólintottam rá.
- Szia – nyomott puszit az arcomra és már ott sem volt. Nevetve, a fejemet rázva nyitottam be az öltözőmbe. Kivettem egy müzli szeletet meg egy flakon vizet a táskámból és lehuppantam a kanapéra. Kényelmesen elnyúltam rajta és enni kezdtem. Egyáltalán nem siettem, kiélveztem a csendet és a nyugalmat. Tudtam, hogy a hóesés miatt a buszok késve járnak, így Willnek esélye sincs, hogy időben odaérjen hozzánk. Kiszedtem a hajgumit a hajamból, hátradöntöttem a fejem, majd egy jóleső sóhaj kíséretében lehunytam a szemem. Mielőtt még elnyomhatott volna az álom, megcsörrent a telefonom. Kelletlenül tápászkodtam fel és túrtam elő a táskámból, majd anélkül, hogy megnéztem volna, ki hív, lenyomtam a zöld gombot:
- Halló?
- Szia, Wendy – szólt Haz izgatott hangja a kagylóba.
- Szia, Harry – mosolyodtam el.
- Otthon vagy?
- Még nem…miért? – ráncoltam értetlenül a szemöldökömet.
- Hol vagy? – terelte a témát.
- A színházban, de…- akartam újra rákérdezni, hogy mit szeretne.
- Mikor érsz haza? – szólt bele a mondandómba.
- Úgy fél óra múlva – adtam meg a választ. – De elárulnád végre, hogy miért fontos ez?!
- Oké, köszi.
- Harry! – szóltam rá mérgesen.
- Szia – szakította meg a vonalat.
Egy artikulálatlan morgás hagyta el a számat, majd gyorsan összekaptam a cuccaimat, felvettem a kabátomat és az autóm felé indultam. Sandy nem volt a legmodernebb, legdrágább modell, de én mégis imádtam a kis Ford minden porcikáját. Bedobtam a táskámat az anyósülésre és behuppantam a kormány mögé. Bekapcsoltam a biztonsági övem, majd gázt adtam és kitolattam. Óvatosan vezettem a pustoló hóesésben, csúsztak az utak. Bekapcsoltam a rádiót, hogy enyhítse kellemetlen gyomoridegemet. Ilyen időben mindig eszembe jutott a családom autóbalesete.
- Köszöntöm az úton lévőket – szólalt meg a bemondó irritálóan vidám hangja. - Esik a hó, hideg van, fagyosak az utak és mindenki rossz kedvű, úgyhogy most jöjjön a One Direction nyári slágere, a Live While We’re Young! Aztán had lássam azokat a csápoló kezeket a piros lámpánál! – indította el a számot, mire elmosolyodtam és feltekertem a hangerőt. Önfeledten énekelve hajtottam végig az utcákon és a megígértnél talán egy kicsivel később, de épségben értem haza. Begurultam a garázsba a régi, csodálatos Camaro mellé és halkan dúdolva sétáltam be a házba. Lerúgtam a csizmámat, majd lefejtettem magamról a kabátot és a sálat.
- HELLÓ – kiabáltam a nappaliba érve.
- Ne ordibálj! – dorgált Jane néni.
- Ó, bocsánat- szabadkoztam megilletődve. – Nem tudtam, hogy itthon vagy.
- Miért? Akkor teljesen normális, hogy a hangoddal szétrepeszted az üvegpoharakat? – tette bele a fülébe a gyöngyfülbevalóját. Még csak most vettem észre, hogy elegánsan felöltözött és szépen kisminkelte magát.
- Nem – ráztam a fejem igazat adva neki. – Hova mész ilyen csinosan kiöltözve? – mosolyogtam rá.
- Találkozóm lesz – adta meg a korántsem kielégítő választ.
- Értem – bólintottam lassan. – Érezd jól magad.
- Igyekszem – biccentett, majd fekete tűsarkain eltipegett és az előszobába ment, utána siettem.
- Ki van még itthon? – kérdeztem.
- Senki – remegett meg a szája sarka.
- De úgy tudtam, hogy Piper ma… - kezdtem összevont szemöldökkel.
- Mint mondtam, senki – nyomatékosított durván.
- Jane – szólítottam meg lágyan. – Mégis mire jó ez az egész? – nem válaszolt csak dacosan végiggombolta magán a kabátot. – Meddig akarod még büntetni őt? – odakintről dudálás hangja hallatszott.
- Mennem kell – jelentette ki és kilépett az udvarra. Nagyot sóhajtottam és becsuktam utána az ajtót. Felcaplattam a lépcsőn és bekopogtam Piperhez:
- Egy pillanat – kiabált ki és lehalkította a zenét, majd kilépett hozzám. – Mi újság? – kérdezte viszonylag vidáman, de tudtam, hogy valami nem stimmel.
- Will átjön segíteni a szövegtanulásban – indultam el a szobám felé.
- Ó, szuper – lelkesedett. – Már úgyis olyan régen láttam – huppant le az ágyamra. – És egyébként milyen volt a próba?
- Szörnyű – nyögtem. – Legalábbis, ami Andy-t illeti.
- És azon kívül?
- Kiderült, hogy ki a főszereplő – haraptam be az ajkam.
- Kicsoda?! – kérdezett rá türelmetlenül, miközben én nyugodtan kutattam a szekrényemben valami kényelmes ruha után. – Mondd már!
- Bradley Johnson…- emeltem ki egy pólót és melegítőalsót.
- Mármint AZ a Bradley Johnson?! – kerekedtek el a szemei hitetlenkedve.
- Igen – bólintottam. – Pontosan ő.
- Hű – nyögte. – Még mindig olyan nyomin néz ki? – vigyorgott kajánul.
- Ami azt illeti…- vonultam a fehérneműs fiókom felé – a pubertás csodákra képes…
- Ezt hogy érted? Helyes lett? – érdeklődött csillogó szemekkel a kezeit dörzsölgetve, pasi ügyekben hajlamos volt gyerekesen viselkedni.
- Keress rá a Google-ben – vetettem oda félvállról miközben a fürdőszobába mentem.
- Miért lenne fent a neten?! – értetlenkedett.
- Mert eddig a Broadway-en játszott – még rápillantottam a meglepetéstől megmerevedett arcára, majd magamra csuktam az ajtót. Megeresztettem a vizet, gyorsan aláálltam és szélsebesen elkészültem, nem volt időm elmélkedni a zuhany alatt. Magamra kaptam a ruháimat, a fejem tetejére gumiztam a hajamat és újra kiléptem Piperhez. Vadul gépelt a laptopomon és kidugott nyelvvel koncentrált. – Na? – telepedtem mellé. – Mit találtál?
- Ó…te…jó…ég…! – nyögte. – Azt nem mondtad, hogy ennyire jó pasi! – kért számon.
- Bocsi – vontam vállat, ezzel jelezve, hogy lezártnak tekintem a témát. – Megígértem Willnek, hogy főzök spagettit, mire ideér, segítesz? – döntöttem oldalra a fejem.
- Még szép – csukta le a laptopot és pattant fel. – Úgyis farkaséhes vagyok.
Alighogy leértünk és előkészültünk a főzéshez, megszólalt a csengő. Ledobtam a konyharuhát az asztalra és elindultam a bejárati ajtó felé, de Pipe megelőzött. Vidám sikolyának és Will öblös nevetésének hallatán csak megráztam a fejem és elmosolyodtam.
Gyakorlott mozdulatokkal állítottam össze a mártást, utáltam a félkész konzerveket. Halkan dúdoltam, ahogy feltettem a tésztát főni. Csak fél füllel hallottam a nappaliban beszélgető párosukat, mert közben a gondolataim teljesen máshol jártak. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem: boldoggá tett a Zaynnel töltött tegnapom emléke, de félelemmel töltött el a másnapi próba. Összeállítottam a spagettit, megterítettem, majd kikiabáltam Pipernek és Willnek:
- Ebééééd!
Egy fél perc sem kellett hozzá, máris ott termettek.
- Mmm…- szagolt a levegőbe Will jólesően. – Mennyei illatok – motyogta. – Díjat a szakácsnőnek!
- Jó étvágyat! – nevettem rá.
Mindannyian hatalmas adagokat lapátoltunk magunkba és közben sztorizgatni kezdtünk:
- Emlékeztek, amikor a strandon voltunk? – nosztalgiázott Will.
- És Wen elhagyta a bikini felsőjét a csúszdán? – vigyorgott Pipe.
- Az nagyon vicces volt – nevetett Will.
- Hát, én nem élveztem annyira…- húztam el a számat.
- Pedig vicces voltál, ahogy a medencében magadat takargatva cérnavékony hangon könyörögtél nekem, hogy vigyem oda a törölköződet – idézte fel az emlékeket Piper.
- És te nem hoztad – tekertem egy nagy adag tésztát a villámra durcásan.
- Mert a röhögéstől mozdulni sem tudtam!
- Szép kis unokatestvér vagy…- hangomat átjárta a tettetett irónia.
- Jaj, már! – ölelt át Pipe és nyomott egy puszit az arcomra. – Bármikor máskor is megtenném! – jelentette ki, mire megböktem az oldalát.
Hamar befejeztük az ebédet és mivel lusták voltunk elmosogatni, mindent a mosogatógépbe dobáltunk, majd a nappaliba vonultunk és elkezdtük a szövegtanulást.
Újra felharsant a csengő monoton hangja, de most úgy tűnt, hogy a vendég rátenyerelt a a gombra és nem akart leszállni róla. Morcosan, nagyot sóhajtva álltam fel a kanapéról és ballagtam a bejárati ajtóhoz. Kinéztem a kukucskálón: a barna fürtök, a zöld szemek és a gödröcskés mosoly alapján azonnal be tudtam azonosítani a jövevényt.
- Szia – tártam ki az ajtót. – Most már leszállhatsz a csengőről – tettem hozzá fáradtan és utat engedtem neki, hogy be tudjon jönni.
- Hupsz – kapta le a kezét vigyorogva a gombról, majd besétált. – Szia! Piper itthon van? – döntötte oldalra a fejét kisfiús kíváncsisággal.
- Igen – bólintottam. – A nappali…- kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert lerúgta a cipőjét és az említett irányba száguldott. Megforgattam a szemem és miután becsuktam az ajtót utána siettem. A szobára kínos csend telepedett, Harry értetlen tekintete Pipe és Will között cikázott:
- Sziasztok – nyögte ki.
- Szia – válaszoltak neki kórusban, de itt el is halt a beszélgetés.
- Haz – léptem mellé és tettem a kezem a vállára. – Bemutatom egy nagyon kedves barátomat, Will Evanst; és Will, ő pedig itt Harry Styles – kezet ráztak, de Hazza még mindig zavarban volt. – Mi járatban erre? – igyekeztem beszédre ösztökélni.
- Ó, ja – tért vissza végre magabiztos énje. – Ezt hoztam vissza – nyújtott Piper felé egy fekete kardigánt. – Tegnap a szobámban hagytad… - küldött egy sokatmondó pillantást Will felé.
- Köszönöm – mosolygott rá Pipe csillogó szemekkel, sütött róla, hogy direkt hagyta ott a viszontlátás reményében.
- Na, és ti? Mi jót csináltok? – nézett végig rajtunk Harry.
- Segítenek nekem szöveget tanulni – lobogtattam meg a kezemben a vaskos kis könyvecskét.
- Ó, értem…szóval rosszkor jöttem – szűrte le a kijelentésemből.
- Dehogyis! – legyintettem, aztán Piper esdeklő tekintetét látva még hozzátettem: - Igazából kellene még néhány szereplő. Nem lenne kedved itt maradni velünk próbálni? – vettem elő legbájosabb mosolyomat.
- De – bólintott. – Nagyon szívesen.
- Szuper – huppantam le boldogan Will mellé, ezzel arra késztetve Harryt, hogy Piper mellett foglaljon helyet. Elégedettem húztam magam alá a lábaimat és gyorsan átfutottam az első jelenet instrukcióit. – Haz? Olvasod Danny szerepét? – kérleltem kiskutyaszemekkel.
- Igen.
- Remek, akkor kezdjük – csaptam össze a tenyerem vidáman. – Pipe, Will, tiétek az összes többi szereplő.
- „Sandy, tényleg te vagy az?” – olvasta fel Hazza teljesen érzelemmentesen. – „Mondja meglepetten” – tette hozzá az instrukciót is, mire mindhárman hangosan felnevettünk.
Két kaotikus, hülyéskedéssel töltött óra alatt végre sikerült magunkat átrágnunk a szöveg háromnegyedén.
- Huh – kapkodtam levegőért a nevetéstől sajgó hasamat szorongatva. – Szomjan halok – nyögtem ki és feltápászkodtam, de elzsibbadt lábaimon csak nehezen tudtam megállni, így csak egy újabb röhögő görcsöt csaltam ki a többiekből. A konyhába botorkáltam és feltéptem a hűtőt. Fél füllel hallottam, hogy valaki csatakozott hozzám, de nem nagyon törődtem vele.
- Zayn tud róla? – kérdezte Harry komoran.
- Hm? – kaptam felé a fejem értetlen grimaszt vágva.
- Willről…- pontosított.
- Igen – tértem vissza a közönyös hűtőbámuláshoz és végre rátaláltam egy kis üveg citromos vízre a sarokban, amit azonnal birtokba is vettem és lehúztam a felét. Haz türelmesen megvárta, amíg enyhítem a szomjamat és csak aztán folytatta.
- Azt is tudja, hogy ilyen jóban vagytok? – bólintottam és újabb kortyokat zúdítottam folyadékért égő sejtjeim nyakába. Egy hosszú pillanatig csak meredt maga elé és emésztette a kijelentésem, majd kutakodva rám emelte a tekintetét. – És nem féltékeny? – érdeklődött halkan, szinte suttogva.
- Nem, miért lenne az? – vontam meg a vállam, aztán leesett, hogy miért kérdezte. – Ó, már értem – csaptam a homlokomra. – TE vagy féltékeny – böktem meg a mellkasát vigyorogva.
- Ez nem igaz! – kezdett azonnal heves tiltakozásba. – Én nem vagyok…
- Ugyan már, Haz! – legyintettem a pultnak támaszkodva. – Engem nem tudsz átverni. Napi nyolc órában színészekkel vagyok összezárva – közöltem a nyilvánvalót.
- Oké, tegyük fel, hogy féltékeny vagyok – felvontam a szemöldököm a feltételes mód hallatán. – Jó, tényleg az vagyok! – helyesbített. – Most boldog vagy?! De hogy a fenében ne lennék az, amikor ilyen jól kijönnek Piperrel?! – alig tudtam visszafojtani kaján vigyoromat. – Egész délután mást sem csináltak csak együtt nevetgéltek és közös sztorikat meséltek…
- Will házas és van két gyereke – vágtam bele a szóáradatába.
- ….meg sokatmondó pillantásokat váltottak – hergelte bele magát teljesen. – De, várj – ráncolta a szemöldökét. – Mit mondtál?
- Jól hallottad – kacsintottam rá.
- Tehááááát….
- Tehát Will nem jelent veszélyt Piperre és rád – foglaltam össze.
- Szerinted tényleg van olyan, hogy Pipe én én? – kérdezte félszegen, apró pírral az arcán.
- Nem – válaszoltam őszintén, majd csüggedt arca láttán folytattam. – De még lehet, csak tenned kell érte! – soha életemben nem láttam még olyan eltökélt, boldog mosolyt, mint akkor...
