2014. február 15., szombat

Meglepetés #2

Sziasztok, drága, egyetlen TLA olvasók! :)
Amint látjátok, meghoztam a meglepetést. A legutóbbi alkalommal nem mertem előre időpontot mondani, mert féltem, hogy nem készülök el időben, de végül csak sikerült ma feltennem! :)
Ezzel szeretném megköszönni az egy híján 30 feliratkozót, a 18.623 kattintást és a rengeteg támogatást, amit tőletek kapok! Köszönöm, hogy vagytok és köszönöm, hogy hozzájárultatok ehhez a kis szösszenethez! ♥
Hasonlóan, mint múltkor ez is egy emlékkép lesz, de most nem Wendy-é, hanem Will-é! Jó olvasgatást hozzá!
Puszi ♥ - W.
Will, Wendy és Michael


WILL

- DING-DONG – kiabáltam, miközben rátenyereltem a csengőre.
- Mássz be! – ordított ki odabentről legjobb barátom. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó makacsul ellenállt, be volt zárva, így nemes egyszerűséggel újra rátehénkedtem a csengőre és egy pillanatra sem eresztettem el. Kisvártatva kivágódott az ajtó, pont úgy, ahogy számítottam rá és Michael szikrázó szemű húgával találtam szembe magam.
- Szállj…le…arról…a…rohadt…csengőről! – sziszegte a fogai közül lassan tagolva. Kicsit félelmetes látványt nyújtott kócosan, vizesen fejére tapadó hajával, félig kisminkelt arcával és félrecsúszott Me + Bed = Best couple ever feliratú pólójában, ezért azonnal lekaptam a kezem a gombról.
- Szia, Panda – küldtem felé egy százkarátos mosolyt félig kihúzott szemére utalva.
- Áhh – ordított ingerülten és a nappaliba trappolt. Gyorsan lerugtam a cipőmet és én is követtem, a világért sem hagytam volna ki egy testvérveszekedést a James házban. – Michael! – szólította meg bátyját dühösen.
- Hm? – fordult felé teljes nyugalommal.
- Belehalnál, ha egyszer felemelnéd a segged és beengednéd Willt?! – kérte számon.
- Nem tudom, de inkább nem kockáztatok – nyújtózott egyet ásítva.
- Sejtettem – köpte húga ironikusan és megforgatta a szemét. – Szerinted a lajhároknak vannak gondolataik? – fonta össze a karját a mellkasa előtt.
- Gőzöm sincs – vonta meg a vállát Mike lazán. – Miért?
- Mert komolyan elgondolkodtam azon, hogy lecseréllek egyre – adta meg a magyarázatot. Michael szemében sunyi fény csillant, tudtam, hogy be fog szólni neki:
- Mi van, kicsi Panda? Kellene egy barát? – kacsintott rá, mire én hangosan felnevettem és lepacsiztam vele.
- Menjetek a fenébe! – csörtetett ki a szobából feldúltan és elindult az emelet felé.
- Úúúú, ez volt aztán a nagy visszaszólás – cukkolta Mike. – Már nem csak sminkelni, hanem beszólni is elfelejtettél?
- Seggfej! – válaszolt még húga ingerülten, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Jót nevettem civódásukon, ők voltak a legviccesebb testvérpár, akiket valaha is láttam. Bár folyton húzták egymás agyát, de ennek ellenére, vagy éppen ezért elválaszthatatlanok voltak. Amikor csak tehették, együtt töltötték minden idejüket, de talán soha nem vallották volna be egymásnak, hogy mennyire szükségük van a másikra. Olyanok voltak, mint a jin és a jang: két ellentét, ami csak egységben erős. Mindig találtak valami apróságot, amin összekaphattak, de a harag nem tartott tovább tíz percnél, utána ismét a legjobb testvérekként viselkedtek.
- Nos, haver? – pillantott rám Mike.
- Nos, haver? – ismételtem a kérdést, ami arra vonatkozott, hogy hogyan töltsük a délutánt.
- Mit csináljunk?
- XBOX? – ajánlottam fel.
- Á – legyintett. – Már az összes játékot unom.
- Wendy megint elvert? – paskolgattam meg a vállát együtt érzően.
- Hé! – háborodott fel.  Olyan csak egyszer történt és megígérted, hogy nem emlegeted fel!
- Csak egyszer… mert az óta nem mersz vele játszani - cikiztem tovább, mire egy gyilkos tekintetet lövellt felém. – Oké, oké – védekeztem nevetve a magasba emelt kezeimmel. – Akkor szerinted mit csináljunk?
- Nézzünk meg egy filmet.
- Oké – bólintottam rá. – Milyen választási lehetőségeink vannak?
- Grease, Szerelmünk lapjai, Szeretném, ha szeretnél – kezdte áttúrni az asztalon heverő DVD tokokat és közben egyre kétségbeesettebb arcot vágott. - 27 idegen igen, Levelek Júliának, P. S. I love you…
- Na, mi van? Wen és a csajok már megint film maratont tartottak? – nevettem fel.
- Nagyon úgy néz ki – ejtette vissza a tokokat undorodva. – Keressünk valami értelmeset! – ment a szekrényhez, hogy ott folytassa a kutatást, én pedig közben a tv-t kapcsolgattam. – Hé, mit szólnál egy Star Wars maratonhoz?
- Fenn a csillagok között van, akit soha nem felejtek el! – jelentettem ki komolyan a szívemre téve a kezem.
- Ó, milyen bölcs itt valaki – lépett be Wendy és felborzolta a hajamat. Már teljesen elkészült, gyönyörűen festett. Arca körül barna loknik lebegtek, szűk farmerja és csinos felsője tökéletesen kiemelték alakját és mindezt megkoronázva édes parfümillat lengte körül.
- Ne nagyon dicsérd – nevetett fel Mike. – Anakin Skywalkerre gondolt.
- Akkor bók visszavonva – kuncogott aranyosan Wendy.
- Haver! – csattantam fel. – Nem bírtad volna ki, hogy egyszer engem szeressen jobban, igaz?!
- Hé, nyugi – cuppantott az arcomra egy puszit Wen. – Én tudom, hogy te okos vagy, nem kell bizonyítanod – kacsintott rám, majd a konyhába sétált. Vastag, bolyhos, macifejes zoknija miatt teljesen hangtalanul járt. Elővett egy üveg vizet a hűtőből és a pultnak támaszkodva inni kezdett. Mike és én minden mozdulatát követtük. – Mi van?! – emelte ránk a tekintetét kérdőn.
- Semmi – vágtam rá.
- Csak gondolkozok – válaszolt Michael.
- Na, és min gondolkozol, drága bátyókám? – csavarta vissza a kupakot az üvegre.
- Hova- hova ilyen csinosan, drága hugicám? – alkalmazta ugyanazt a hangsúlyt, mint a testvére.
- Randim lesz – vont vállat.
- Nem gondolod, hogy ehhez még túl fiatal vagy? – tört ki belőle a féltő báty.
- Tizenhat vagyok, Michael – forgatta meg a szemét Wen.
- Pontosan – bólintott Mike. – Még ráérsz…
- Semmit sem kell elsietni – kotyogtam közbe.
- Te is mellette állsz, Will?! – formázott a szája meglepett „o”- alakot.
- Még szép, kizárólag a jó ügy érdekében.
- Aha – tette le a vizes flakont a pultra lassan. – Akkor szerintetek meddig kéne még egy toronyban élnem az őserdő közepén?
- Még kettő… - adta meg a választ Mike.
- Még kettő mi?! – ráncolta a szemöldökét értetlenül Wendy.
- Még kétszer ennyi ideig – fejtette ki bátyja.
- A harminckettő ideális kor – tettem rá egy lapáttal.
- De kis viccesek vagytok – vigyorodott el Wen. – Legkésőbb tízre itthon leszek – kapta fel a táskáját és indult el az előszoba felé.
- Hé, várj már! – loholt a sarkában Michael. – Ki ez a srác? Hány éves? Honnan ismered? – hadarta a kérdéseit.
- Mike! – torpant meg Wen, mire a bátyja majdnem teljes erejéből belerohant. – Bízhatnál bennem – fúrta a szemeit az övébe esdeklően. Egy hosszúra nyúlt pillanatig csak álltak egymással szemben és egyikőjük sem szólalt meg, majd Wendy sarkon fordult és kisétált. Michael segélykérően emelte rám a tekintetét és tudtam, hogy a húga után kell mennem. A titkos egyességünkben benne volt, hogy védjük Őt a csalódásoktól, amíg csak lehet.
- Na, és hova mentek? –vetettem a vállamat lazán az ajtófélfának és küldtem felé egy ártatlan mosolyt.
- A kis kávézóba a Nelson Street sarkán – húzta fel a cipőjét egy halk sóhaj kíséretében.
- Most találkoztok először? – kérdeztem félve, úgy éreztem veszélyesen közel állok ahhoz, hogy átlépjek egy határt.
- Igen – bólintott és felvette a kabátját.
- Tudtad, hogy a Valentin napon tartott első randik mind kudarcra vannak ítélve? – adtam elő a komoly szakértőt.
- Te és Lucy véletlenül nem Valentin napon jöttetek össze? – tette csípőre a kezét. Elvesztem, ennyi volt. Ismert, veszélyesen jól ismert, esélyem sem volt ellene.
- Hát…öhm…de igen – makogtam zavartan, mire sokatmondóan felvonta a szemöldökét és egy könnyed mozdulattal a nyakába tekerte a sálát. – De az teljesen más volt, a kivétel erősíti a szabályt – jelentettem ki végső elkeseredésemben.
- Persze, Will – kuncogott és szarkasztikusan megforgatta a szemét. – Legyetek jók – nyomott puszit az arcomra, aztán kisétált a hóesésbe.
Visszamentem a nappaliba, de Michaelt nem találtam sehol.
- MIKE! – kiabáltam. – Merre vagy?
- Az emeleten – jött a válasz kisvártatva.
- Mit csinálsz? – tettem fel a kérdést óvatosan, nem túl sok jót sejtve.
- Átöltöztem – száguldott le a lépcsőn.
- Minek? – méregettem gyanúsan.
- Wendy után megyek – jelentette ki nemes egyszerűséggel és elkezdte felrángatni a cipőjét.
- Hogy mit csinálsz?! – vontam fel a szemöldökömet.  – Állj már le, haver! Fiatal még, de tud magára vigyázni, hagyd, hogy egy kicsit sodródjon az árral!
- Csak a halott halak úsznak az árral.
- Oooooookééé…- ejtettem lassan. – Ez furcsa volt. De akkor sem mehetsz utána.
- Próbálj megállítani – vigyorodott el és kirohant az utcára.
- Bassza meg! – káromkodtam, majd felkapva a kabátomat utána siettem.

***

A Barney’s Café kifejezetten nyugodt és hangulatos hely volt, el kellett ismerni, hogy a srác jó úton haladt, hogy levegye Went a lábáról. Észrevétlenül surrantunk be a kávézóba és leültünk egy olyan asztal mellé, ahonnan ők nem láthattak minket, de mi tökéletesen megfigyelhettük őket. A hely tele volt szerelmespárokkal, akik furcsán méregettek minket.
- Haver, mi olyan fura rajtunk? – suttogta felém Mike.
- Fogalmam sincs – válaszoltam fojtott hangon, majd körbejárattam a tekintetemet a ránk szegeződő szempárokon.
- Sziasztok! Hozhatok valamit? – lépett oda az asztalunkhoz egy pincérnő széles mosollyal az arcán. A mellkasára tűzött hatalmas, vöröslő szívecske végre megértette velem a különös pillantások okát.
- Valentin nap van – csaptam a homlokomra nevetve.
- Basszus – esett le Mike-nak  is és ő is velem nevetett.
- Khm… - köszörülte meg a torkát zavarában a pincérnő. – Majd visszajövök később, ha sikerült választani – sütötte le a szemét.
- Jaj, nem kell – legyintettem levegőért kapkodva a röhögéstől. – Két Latte Macchiatót kérünk – adtam le a rendelést.
- Azonnal hozom – bólintott kimérten, majd a fejét csóválva eltipegett.
- Szép lány – állapította meg Michael.
- Az – helyeseltem.
- Lehet, hogy elkérem a számát.
- Szerinted ezek után még odaadja? – vontam fel a szemöldököm, kiváltva egy újabb röhögő görcsöt.
Minden figyelmünket a turbékoló párocskának szenteltük. Csak beszélgettek, nem történt semmi különös, aztán Wen kiment a mosdóba és úgy döntöttünk, hogy lelépünk, mielőtt visszaérne, de ekkor a telefonom sms-t jelzett:
Lehet, hogy igazad van és az összes Valentin randi eleve kudarcra van ítélve…
Elolvastam, majd vigyorogva átnyújtottam a mobilt Mike-nak.
- Odamegyek – csörtetett a magányosan üldögélő srác felé még mielőtt megállíthattam volna. Én nem mentem utána, de minden szavát tisztán hallottam.
- Szia, leülhetek? – húzta ki a megszeppent srác melletti széket és lehuppant rá. – Neked, hogy hívják a nevedet?
- Öhm…Max vagyok – fészkelődött kényelmetlenül.
- Hm – hümmögött az állát dörzsölgetve Michael. – Feltehetek neked néhány kérdést, Max? – nyomta meg a nevét erőteljesen.
- Igen – bólintott rá félszegen az érintett.
- Remek – csapta össze a tenyerét Mike. – Ha zombi lennél, képes lennél megenni az agyamat? – a srác értetlenül eltorzult arca láttán nevetve a tenyerembe temettem a fejemet, épp akkor, amikor újabb sms-em érkezett:
Szerinted meddig lehet feltűnés nélkül a mosdóban maradni? Már 5 perce itt vagyok, lassan ki kéne mennem…
- Ó-ó – kerekedtek el ijedten a szemeim. Felpattantam az asztal mellől és odaléptem a Michael-Max pároshoz.
- Haver, nem tudom, hogy te mit szívsz, de le kéne állnod vele! – támadt most neki legjobb barátomnak Max, én pedig igyekeztem elfojtani az előtörni készülő vigyoromat és bevetni minden színészi tehetségem.
- Michael, már megint elkóboroltál? – tettem szelíden a vállára a kezem, mire bamba arccal meredt rám, tökéletes volt. -  Bocsáss meg – fordultam most Max felé. – Tudod, csak évente egyszer kap kimenőt a bolondok házából és ilyenkor szeret elkóborolni – adtam elő komolyan.
- Ó, nem tudtam…- motyogta Max szégyenkezve köztünk járatva a tekintetét.
- Igazából addig nem volt semmi probléma, amíg nem mészárolta le a családját – váltottam sajnálkozó hangnemre. – De azóta…- sóhajtottam nagyot és a semmibe meredtem. Max már nem is próbálta leplezni az érzéseit, arcára kiült a döbbenettel vegyes rémület.
- Az ott már a fény? – tett rá még egy lapáttal Mike üres tekintettel a távolba bámulva.
- Nem – ráztam a fejem lemondóan és belekarolva felhúztam a székről. – Gyere szépen, menjünk innen – vezettem vissza az asztalunkhoz.
Ebben a pillanatban lépett ki a mosdóból Wen és egy erőltetett mosollyal az arcán lehuppant a helyére, majd meglátva Max arckifejezését egy pillanat alatt gondterhelt ráncok kúsztak a szemöldökei közé:
- Minden oké? – tette a kezét a fiúéra aggodalmasan.
- A francokat! – fakadt ki és elrántotta a kezét.
- Mi történt?
- Az előbb idejött egy srác és megkérdezte, hogy zombiként, megenném-e az agyát, majd valami árral úszó halott halakról beszélt, én meg semmit sem értettem… - hadart eszeveszett tempóval, miközben vadul gesztikulált.
- Hé! HÉ! – állította le Wen. – Lassíts egy kicsit! Milyen srác?
- Kit érdekel, hogy milyen srác?! – pattant fel ingerülten, a széke hangos puffanással esett a földre a lendülettől. – Kinyírta a családját és kihozták sétálni a gyogyóból! – ordibált hisztérikusan, magából kikelve.
- Tessék?! – nyögte a ledöbbent Wendy.
- Egy percig sem maradok itt tovább! – viharzott ki a kávézóból Max.
Wen egy hosszú pillanatig csak ledermedve ült ott, majd odalépett hozzá a pincérlány:
- Ez volt a legátlátszóbb kifogás, amit valaha hallottam – mondta együtt érzően.
- Igen – válaszolt Wendy lassan és végighordozta a tekintetét a helyiségen, majd az megállapodott rajtunk. – De attól tartok, nem csak kifogás volt – állt fel az asztaltól és sétált oda hozzánk. – Elárulnátok, hogy ti mégis mi a fenét kerestek itt?! – kért minket számon.
- Hát…öhm…mi csak… - kezdtünk magyarázkodni.
- Ne folytassátok! – állított le minket, szikrákat szóró szemekkel. Nagyot nyeltem és bűntudatosan lehajtottam a fejem, Mike is hasonlóan tett, ezúttal túl messzire mentünk. – Majmok – nevetett fel Wen vezeklésünket látva, mire reménykedve felkaptam a pillantásom. – Igazából most haragudnom kéne rátok, de nem tudok. Megmentettetek egy szörnyű randitól és még jót is röhögtem rajta. Ti nem vagytok normálisak! – vigyorgott. – Na, menj arrébb – tolt beljebb a bőrülésen és behuppant mellém a boxba. – Mindent hallani akarok! – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon.
Elmeséltünk neki mindent az elejétől a végéig, könnyes szemmel, a hasát szorongatva fuldokolt a nevetéstől. Kértünk három forró csokit elvitelre és kiballagtunk a szállingózó hóesésbe. Vacogva, csendesen beszélgetve vágtunk át a parkon, amikor Wendy hatalmasat sikított és pánikszerűen belém karolt.
- Mi a baj? – kaptam felé a fejem ijedten.
- Ott – mutatott valamire néhány méterrel arrébb remegő kézzel. Először semmit sem láttam, majd a járdán fokozatosan kibontakozott előttem egy kövér, fehér fejű galamb, ami eltökélten totyogott felénk. Elvigyorodtam, amikor megéreztem, hogy Wendy egyre görcsösebben szorítja a karom.
- Ez csak egy galamb – vont vállat szkeptikusan Mike és a madár felé hajítva egy hógolyót elijesztette azt. Wen a feje felé kapta a kezeit és visítva összekuporodott. – Nevetséges vagy – cukkolta a bátyja.
- Na becsüld alá őket! – kérte ki magának Wendy. – Tuti, hogy a jövőben a galambok bosszút forralnak az emberiség ellen és világuralomra törnek!
- Ó, hogy mondhatsz ilyen hülyeséget?! – nevette ki Mike és újra elkezdődött ez parázsvita kettejük között. Megforgattam a szemem és néhány méterrel lemaradva tőlük vigyorogva követtem őket. Megszólalt a telefonom:
- Szia, drágám – vettem fel.
- Szia – válaszolt Lucy izgatott hangja a túloldalról. – Mondanom kell valamit.
- Hallgatlak – nevettem bele a kagylóba.
- De nem tudom, mit fogsz szólni hozzá – váltott ideges hangnemre.
- Azt könnyen kideríthetjük – folytattam lazán, annak ellenére, hogy fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- De ne akadj ki… - kért.
- Mondd már! – fakadtam ki türelmetlenül.
- Terhes vagyok! – hadarta. Megtorpantam és a meglepetéstől ledermedve álltam ott. Nem tudtam, mit mondhatnék. – Will? Ott vagy még? – aggodalmaskodott Lucy, szinte láttam magam előtt, ahogy a kezét tördeli. – Mondj már valamit az Isten szerelmére! – unszolt idegesen.
- És ez már biztos? – tettem fel a legelőször eszembe jutó kérdést.
- Igen.
- Úristen – nyögtem. – Apa leszek – motyogtam hitetlenkedve. – APA LESZEK!! – kiabáltam felszabadultan. – Ne mozdulj, azonnal ott vagyok! Ma ünnepelni fogunk!
- Will! – kuncogott Lucy. – Tudod, hogy nem ihatok alkoholt.
- Ó, tényleg – kaptam a fejemhez. – Akkor mit szeretnél? Almalevet? Barackot, szőlőt, narancsot? Bár én azt annyira nem szeretem, de érted bármit! Mit szeretnél, mit vigyek? – hadartam.
- Csak magadat – nevetett.
- Igyekszem – mosolyodtam el lágyan.
- Várlak – letettük a telefont és belőlem kitörtek az érzelmek. A látásom elhomályosult és egyetlen, apró, sós könnycsepp gördült végig az arcomon. Boldog voltam, iszonyatosan boldog. Végtelenül hosszú ideig adtam át magam az érzésnek aztán feleszméltem, hogy hol is vagyok. Tekintetem megállapodott a somolyogva rám meredő James testvéreken és nevetve megindultam feléjük.
- Apa leszek – jelentettem ki. – El tudjátok ezt hinni?! – túrtam a hajamba.
- Gratulálok, haver! – paskolta meg a vállamat Michael mosolyogva.
- Á, ez annyira jó! – ugrott a nyakamba Wendy vidáman.
- APA LESZEK! – kiabáltam, miközben megpörgettem a levegőben. – De most mennem kell – tettem le őt hirtelen. – Ezt meg kell ünnepelni!
- Menj csak – bíztatott.
- Köszönöm, srácok! Ti vagytok az elsők, akiknek elmondtam! Úristen! Ez hihetetlen! – nyögtem hitetlenkedve és az ujjaimat ismét a tincseim közé vezettem.
- Na, menj már! – ösztönöztek mozgásra.
- Rohanok! – bólintottam és botladozva futni kezdtem a park kijárata felé. – Jöttömre öt nap múlva számítsatok, pirkadatkor, kelet felől! – kiabáltam még vissza szalutálva és tovább repültem a célom felé. Abban a pillanatban tudtam, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a világon.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jóra sikeredett!!!! :) :D Alig várom a kövit!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága vagy, nagyon szépen köszönöm! :)) ♥

      Törlés