Utolsó nap

Sziasztok!

Sokat gondolkoztam azon, hogy mivel is búcsúztathatnám a szédítő gyorsasággal elrepült TLA-WEEK-et, végül úgy döntöttem, hogy megkíméllek titeket a könnyes búcsútól meg a felesleges hablatyolástól és elhozom az egyik novellámat, amit még hónapokkal ezelőtt írtam.

Mielőtt belekezdenétek az olvasásba, szeretném, ha tudnátok, hogy iszonyatosan hálás vagyok azért, hogy ti vagytok nekem! Az a néhány bátorító komment, a magasba kúszó klikkelésszámláló, az állandó olvasók mind arra ösztönöznek, hogy folytassam. Egy szóval, KÖSZÖNÖM!

Jó olvasgatást!

Puszi, W. ♥ 

Bátorság

- Megan! Igyekezz, el fogunk késni! – szólt anya ingerült hangja a földszintről.

- Azonnal megyek – kiabáltam neki vissza unottan forgatva a szemem.

Egyáltalán nem siettem, nyugodtan végeztem el az utolsó simításokat a sminkemen, beletettem a fülembe fehér gyöngyfülbevalómat, becsatoltam a nyakláncomat, majd felálltam és magamhoz vettem a táskámat és egy blézert, felkészülve az éjszakai hazaútra. Megálltam a tükör előtt és egy halk sóhaj kíséretében végigsimítottam testre simuló fekete ruhámon. Hogy miért viseltem feketét? Hivatalosan azért, mert sajnáltam, hogy a nővérem elköltözik tőlünk; nem hivatalosan pedig azért, mert utáltam ilyen összejövetelekre járni és ez a szín híven tükrözte sötét gondolataimat.

- Most rögtön gyere le, különben elindulunk nélküled! – próbált megfenyegetni apa, de nem volt rám semmi hatással.

- Jövök már, nyugi – csitítottam és könnyed léptekkel lesétáltam a lépcsőn. Hosszú, hullámos hajamat lazán a vállam mögé dobtam és belebújtattam a lábaimat a magas sarkúmba. – Na, mehetünk, apus? – veregettem meg a vállát imádnivaló jó kislányos mosollyal az arcomon és tűsarkaimon kifelé tipegtem a házból.

Behuppantam a kocsiba, derűs nyugalommal figyeltem, ahogy a szüleim ajándékokkal és süteménnyel megrakodva szálltak be mellém. Apa elfordította a kulcsot, a motor dorombolni kezdett és legnagyobb örömükre végre elindultunk.

- Lehetnél egy kicsit lelkesebb is! – esett nekem anya néhány méter megtétele után.

- Egy hónapja másról sem beszélsz, csak erről, azóta már a lelkesedés legapróbb szikrája is kiveszett belőlem – adtam tudtára érzéseimet a mai nappal kapcsolatban konokul kifelé bámulva az ablakon.

- Megan, a nővéredről van szó! Elvárom, hogy normálisan viselkedj! – adta ki a parancsot apa, mielőtt kiszállt az autóból.

- Persze, mert mindig róla van szó…- morogtam és én is követtem a szüleimet a bejárat felé.

Csengetnünk sem kellett, a sógorom egyből az ajtónál termett és kicsattanó jókedvvel tárta ki előttünk. Az arcomra erőltettem egy mosolyt és kedvesen üdvözöltem. Sosem voltam teljesen kibékülve vele, mindig úgy éreztem, hogy ellopta tőlem a testvéremet.

Végigsétáltam a hatalmas ablakokkal szegélyezett folyosón és bementem a nappaliba. Illemtudóan elcsevegtem néhány percig minden vendéggel, aztán úgy döntöttem, hogy az idő további részét a konyhában töltöm, de sajnos hosszútávon ez sem bizonyult jó ötletnek.

- Maggie – szólított meg kedveskedve a sógorom és engem kirázott a hideg, utáltam, ha így hívtak. – Legyél olyan jó és bonts ki még néhány üveg bort, bent vannak a hűtőben – kérlelt, majd visszarohant a vendégekhez.

Nagyot sóhajtva tettem eleget kérésének és miután bevittem az üvegeket a nappaliba és túlestem egy újabb húszperces bájcsevejen, visszamenekültem a konyha biztonságába. Unaloműzésként megettem néhány fasírtgolyót, aztán az egyetlen olyan eszközhöz nyúltam, amiről tudtam, hogy egy kicsit lenyugtatja a szétzilált idegeimet. Megittam egy pohár pezsgőt, az első korty jéghideg folyadék végigperzselte a torkomat, jólesően lehunytam a szemem. Elővettem a lehető legnagyobb poharat és félig töltöttem vodkával, majd felöntöttem narancslével.

Tudtam, hogy most senki sem figyel rám, ezért az italomat felmarkolva gyorsan kilopództam az ajtón. Óvatosan, a fejemet behúzva, teljesen a falhoz lapulva igyekeztem eljutni a kert hátsó része felé, féltem, hogy az ablakon kifelé nézve észrevesz valaki.

- Te meg mit csinálsz itt? – szólított meg egy mély hang.

Egy pillanatra ledermedtem és lassan fordultam felé, egy ismeretlen srác állt előttem.

- Öhm… kiesett a kontaktlencsém, azt keresem - hazudtam az első dolgot, ami eszembe jutott.

- Ez érdekes… - sétált hozzám közelebb levakarhatatlan vigyorral az arcán. - … tekintve, hogy szemüvegben vagy.

- Csak kijöttem levegőzni, oké?! – húztam ki magam frusztráltan és határozottnak szánt léptekkel elindultam úti célom felé.

- Vagy csak elmenekültél a bájcsevejek elől – lihegett a nyomomban.

- Talán… - dőltem neki a hátsó terasz korlátjának. – De elárulnád végre, hogy ki vagy te?! – idegesített, hogy nem ismertük egymást, de ő máris úgy viselkedett velem, mintha ezer éve barátok lennénk.

- Jaj, bocsi! Sam vagyok – nyújtotta felém a kezét.

- Megan – biccentettem, de nem ráztam vele kezet. Még ez sem törte le, rendületlenül mosolygott rám.

- Ó, te vagy Jasmine húga, igaz?

- Igen, és? – vontam fel a szemöldökömet.

- Gratulálok!

- Mihez? – fordultam fel értetlenül.

- Hát, a házavatókon ezt szokták mondani, nem?

- A házavatókon sok mindent mondanak…- húztam le jó néhány újabb kortyot a vodkanarancsomból és kissé imbolyogva elindultam a hintaágy felé, de egy óvatlan pillanatban megbotlottam, csak a szerencsén és Sam erős karjain múlott, hogy nem kerültem közelebbi barátságba a földdel. Leültetett és leguggolt elém, kezeit a térdemen nyugtatta és barna szemeivel az enyémeket fürkészte… ó, azok a szemek…

- Mit iszol? – kérdezte komolyan.

- Narancslevet – kuncogtam, mire kitépte a kezemből a poharat. – Hé! – kaptam utána felháborodottan, de ő gyorsabb volt és beleszagolt.

- Vodkával?!

- Igen – sütöttem le a szemem szégyenkezve.

- Mire jó ez az egész? – nyúlt az állam alá, hogy ránézzek. Látszott rajta, hogy aggódik. De minek aggódik értem, hisz nem is ismer?!

- Felejteni… - motyogtam.

- Felejteni mit? – pislogott rám érdeklődve. Hónapok óta ő volt az egyetlen, akit igazán érdekelt, hogy mi van velem.

- Hogy fokozatosan elveszítek mindent… - nem szólt bele, várta, hogy folytassam. – Először szó nélkül végignéztem, ahogy randizni kezdtek egymással, sőt még örültem is neki, de aztán egyre nehezebben tűrtem, hogy állandóan elhanyagolt. Utána Adam megkérte a kezét… - csuklott el a hangom az előtörő zokogástól. – Most pedig itt ez a ház… – mutattam körbe elkeseredetten. – És jön a baba… - nem tudtam folytatni, a tenyerembe temettem az arcom és átadtam magam a sírásnak. Leült mellém és magához vont. Nyomott egy puszit a homlokomra és szorosan ölelve, a hátamon fel-alá simítva próbált vigasztalni. Szorosan összezártam a szemem és végül sikerült egy kicsit megnyugodnom. – Miért vagy ilyen kedves velem? – motyogtam a mellkasába, az orromba kúszott férfias illata.

- Miért ne lennék? – tolt el magától egy picit, hogy a szemembe nézhessen.

- Köszönöm – suttogtam halvány mosollyal az arcomon.

- Ugyan már – legyintett. – Nincs mit.

- Dehogynem! – tiltakoztam. – Épp most hallgattad meg egy olyan lány gondjait, akivel nem is ismeritek egymást. Ez igenis sokat jelent… nekem mindenképp – tettem hozzá a végét halkan motyogva.

- Hm… – hümmögött elgondolkozva. - A kedvenc színem a kék, utálom a kiwit, nyáron sem hordok baseball sapkát és szerintem gyönyörű a mosolyod! – hadarta, mire halkan felnevettem.

- Narancssárga, imádom az epret, a tavasz a kedvenc évszakom és meseszépek a szemeid! – mondtam el én is az ismertetőjegyeimet.

- Most, hogy így megismertük egymást, tudnod kell valamit… - simított egy kósza tincset a fülem mögé. – Ezzel az érzéssel nem vagy egyedül.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.

- Aranyos vagy, amikor így nézel – nevetett rám miközben végigsimított a homlokomat átszelő ráncokon. Szégyenlősen elmosolyodtam és éreztem, hogy elpirulok. – A bátyám egy éve költözött el tőlünk.

- Ő is megházasodott? – kíváncsiskodtam.

- Nem – rázta meg a fejét. – New York-ban kapott állást…

- Ó – komorodtam el, ez volt minden, amit mondani tudtam.

- És ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha mi meg tudjuk oldani, akkor ti is. Te sokkal szerencsésebb helyzetben vagy, mint én. Téged csak néhány utca, és nem pedig egy hatalmas óceán választ el a testvéredtől – hajtotta le a fejét szomorúan.

- Igazad lehet… - álltam fel lassan és újra a korláthoz sétáltam. Merengve bámultam a felhők mögül előbújó Holdat és a megjelenő ezernyi csillagot. Az alkohol hatása elmúlt és már Sam ölelő karjai sem melegítettek, így vacogva húztam össze magam.

- Szerintem beszélned kéne vele – tette a zakóját a vállamra, mire hálásan rámosolyogtam.

- Tudom – sóhajtottam. – De még gyűjtök hozzá egy kis erőt – fúrtam pillantásomat megnyugtató barna íriszeibe.

- Jobb minél hamarabb túlesni rajta – nyelt nagyot és tekintete a szemem és a szám között cikázott. Tévedek, vagy tényleg meg akart csókolni? Ujjaival tétován végigsimított a karomon, majd a derekamnál fogva közelebb vont magához.

- Ó, hát itt vagytok! – tárult fel a hátsó ajtó, mi pedig azonnal szétrebbentünk. – Gyertek be, ne maradjatok le a pezsgőről! – invitált minket sógorom és már el is tűnt.

Váltottunk egy cinkos pillantást Sammel és mi is követtük őt. Odabent már mindenki laza körbe állva nézett a fiatal háztulajdonosokra és várták a köszöntőt.

- Köszönjük, hogy mindannyian eljöttek, hogy velünk együtt ünnepeljenek… - kezdett szónokolni Adam, én pedig közben bizalmatlanul méregettem a kezemben tartott pezsgőt, ma már nem akartam többet inni.

- Pszt… - karolta át a derekamat hátulról Sam. – Az enyém almás, cseréljünk – suttogta a fülembe, felém nyújtva egy másik poharat. Hálám jeléül egy apró puszit nyomtam az arcára, majd újra Adamre összpontosítottam minden figyelmemet, vagyis csak próbáltam, mert Sam keze továbbra is a csípőm köré fonódott.

A nővérem feszengve állt a figyelem középpontjában a beszéd végéig, majd amikor végre elült körülötte a por, észrevétlenül a lépcső felé sétált.

- Itt az idő – motyogtam magam elé.

- Bátorság, menni fog! – mosolygott rám Sam bíztatóan.

Szorosan magamhoz húztam, hogy feltöltsön némi pozitív energiával, majd a tömegen utat törve az emeletre siettem. Az egyik ajtó résnyire nyitva volt és a lyukon bekukucskálva láttam, hogy Jasmine könnyes, ábrándos tekintettel lassan végigsimított a jövendőbeli gyermeke kiságyán.

- Bejöhetek? – kopogtattam halkan.

- Persze, gyere nyugodtan – törölte le könnyeit.

- Jól vagy? – sétáltam oda mellé.

- Igen – bólintott. – Csak már szeretnék pihenni egy kicsit – vallotta be őszintén.

- Ezt megértem – húztam el a számat.

- Nagyon csinos vagy – fogta meg az egyik kezem és pörgetett meg maga előtt, csak most vettem észre, hogy Sam zakója még mindig a vállamon pihent.

- Te pedig gyönyörű – mosolyogtam rá.

- Persze – legyintett. – Akkora vagyok, mint egy bálna!

- De egy nagyon szép bálna – jelentettem ki komolyan, mire hangosan felnevetett és így már én sem bírtam tovább mosoly nélkül. – Tudod, szerettem volna veled megbeszélni valamit… - haraptam be az ajkamat feszülten.

- Itt a lehetőség – ült le egy székre hatalmas sóhaj kíséretében.

- Hiányzol – suttogtam alig hallhatóan. – Hiányoznak a veled töltött napok, a bolondos vásárlások, a nevetésed. Hiányzik, hogy hozzád bármikor odamehettem, ha baj volt – hadartam, ahogy egyre jobban megtaláltam a hangomat. – Hiányzik minden, ami te vagy. Úgy érzem, egyre jobban eltávolodunk egymástól és fokozatosan elfelejtesz engem – adtam ki magamból mindent egyszerre, nagyon régóta szerettem volna már túlesni ezen a beszélgetésen és most hatalmas megkönnyebbülés járt át.

- Tényleg így érzel? – pislogott rám könnyáztatta szemekkel.

- Igen – bólintottam.

- Sajnálom – kért bocsánatot és ebben az egy szóban benne volt az évek alatt benne felgyülemlett összes bűntudat. – De egy valamit tudnod kell – nyújtotta felém a kezét, amit én gondolkodás nélkül fogtam meg. – Csak mert nem lehetünk annyit együtt, az még nem jelenti azt, hogy nem foglak szeretni. Bármi történjék, én mindig melletted leszek – ígérte és most rajtam volt az elérzékenyülés sora. Összeölelkeztünk és én éreztem, hogy ezentúl minden rendben lesz. – Ó – tapasztotta a kezét hirtelen a hasára.

- Mi történt? – húzódtam el tőle aggodalmasan.

- Semmi, csak rúgott egyet a baba – mosolyodott el.

- Komolyan? – derült fel az arcom.

- Igen, úgy látszik, tetszik neki a nénikéje! – nevetett rám.

- Hé, öcskös, majd találkozunk, ha előbújtál – simítottam rá a tenyeremet én is Jasmine hasára.

- Ő is szeptemberi baba lesz…pont, mint te…

- Hallod ezt? Anyu szerint ünnepelhetjük együtt a szülinapunkat! – lelkesedtem és úgy tűnt a baba is, mert ismét rúgott egyet.

Hosszan beszélgettünk és csak egy óra múlva tértünk vissza a földszintre, amikor már jelentősen megfogyatkozott a vendégsereg. Úgy éreztem, meg kell osztanom a fejleményeket Sammel, de őt sehol sem láttam.

- Adam, nem tudod véletlenül, hogy hol van Sam? – fordultam a bejárati ajtótól visszatérő sógorom felé.

- A srác, akivel a teraszon voltál? – vakargatta a fejét tanácstalanul.

- Igen – bólogattam hevesen.

- Épp most kísértem ki őt meg a szüleit… - meg sem vártam, hogy befejezze, rögtön kifelé rohantam a házból, de a magas sarkú nagyban lelassított. Kilépve az utcára már nem láttam senkit, egy villódzó utcai lámpa fényén kívül nem mozdult semmi.

Csalódottan rúgtam le a lábamról a cipőt és a hátamat a kerítésnek vetve lecsúsztam a járdára. Ezt elszúrtam, nagyon elszúrtam. A számát sem kértem el és még a vezetéknevét sem tudtam, esélyem sem volt, hogy újra lássam őt. A zakóján még halványan éreztem illatát, de más egyéb nem maradt utána. Felhúztam a lábaimat és átkaroltam őket, majd a térdemre hajtottam a fejem. A nagy önmarcangolásban észre sem vettem, hogy társaságom akadt.

- Miért búsul, szép hercegnő? – az ismerős hang hallatán felkaptam a fejem és meglepetten bámultam a tulajdonosára.

- Sam? – csillant fel a szemem. – Hogy kerülsz te ide? Azt hittem, már elmentél – pattantam fel a földről nem túl nőiesen és nagyjából lesepertem a ruhám hátulját.

- Csak nem gondoltad, hogy köszönés nélkül elmennék…- vigyorgott rám.

- Hááááát… - haraptam be az ajkam.

Egy hangos nevetés kíséretében megforgatta a szemét, majd a karjaiba kapott és a száját az enyémre tapasztotta. Először mozdulni sem tudtam a meglepetéstől, majd fokozatosan ellazultam és ujjaimat dús hajába vezetve átadtam magam a kellemes érzésnek. A csók inkább volt óvatosan puhatolózó, mint szenvedélyesen forró, de a pulzusom így is az egekbe szökött. Végül lihegve, levegőért kapkodva húzódtunk el egymástól. A homlokomnak döntötte az övét és csillogó szemeit az enyémbe fúrta.

- Szia – motyogta, de még nem akart elengedni. – Remélem, még találkozunk.

- Én is remélem – suttogtam és hagytam, hogy súlyomat lassan visszahelyezze remegő térdeimre.

- Megengeded? – mutatott a telefonjára, jelezve, hogy képet szeretne készíteni.

- Igen – bólintottam rá ás melléállva belemosolyogtam a kamerába, majd bepötyögtem a számomat.

- Hát akkor… - hintázott a talpán előre és hátra.

- Hát akkor… - ismételtem várakozva.

- Szia – nyomott még egy utolsó puszit az arcomra.

- Szia – intettem utána kissé kótyagosan, de aztán eszembe jutott valami. – Várj! – kiáltottam utána. - A zakód!

- Tartsd meg, majd a legközelebbi találkozásnál visszaadod – kacsintott rám és elindult lefelé az utcán. Úgy terveztem, hogy megvárom, amíg magas alakja eltűnik az este sötétjében, de valami teljesen más történt. Előkapta a kulcsát a zsebéből és besétált a szomszédos ház udvarára.

- Te itt laksz?! – néztem rá megütközve.

- Igen – vigyorgott rám.

- Én azt hittem, hogy sokkal messzebb – sétáltam oda a két telket elválasztó kerítéshez csípőre tett kézzel.

- Én pedig azt hittem, hogy sokkal magasabb vagy - bökött a földön heverő magas sarkúm felé a hangsúlyomat utánozva. – Kvittek vagyunk – vont vállat.

- Hé! – csattantam fel. – A magasságom tabu téma – emeltem a mutatóujjamat fenyegetően a levegőbe.

- Oké – nevetett. – Ezt megjegyzem.

- Ajánlom is! – mosolyogtam rá kihívóan.

- Számíthatok rá, hogy ezentúl többet látlak téged itt? – döntötte a fejét oldalra kisfiús kíváncsisággal.

- Ezek után biztosan – jelentettem ki, majd felmászva a kerítés beton alapjára átnyúltam és megragadtam az ingét, hogy számat újra az övére tapaszthassam.

48. felvonás

Sziasztok!
Hatodik nap, 48. fejezet, jó olvasgatást!
Puszi, W. ♥

WENDY

 

- Hány óra van? – suttogtam a félhomályba. Zayn a hajamat cirógatta, miközben én a mellkasán nyugtattam a fejem.
- 7:49 – motyogta vissza imádni valóan érdes hangján.
- Jaj – szörnyülködtem. – Nem gondolod, hogy aludnunk kéne?
- Neeeeem – fonta körém szorosabban karjait. – Ki akarom élvezni, hogy itt vagy velem… - nyomott puszit a homlokomra.
- Lesz még rá alkalmad – kuncogtam.
- Azt mondod? – tekerte az egyik tincsemet szórakozottan a mutatóujja köré.
- Azt bizony – ásítottam hatalmasat.
- Aludj csak, édesem – simított végig a hátamon gyengéden.
- És te? – bújtam hozzá.
- Majd vigyázok közben, nehogy elszökj – cirógatta meg csípőcsontomat.
- Miért tennék én olyat?! – kaptam fel a fejem tettetett sértettséggel.
- Azért, mert egy buta fiú nem becsül meg eléggé – tette néhány kósza tincsemet a fülem mögé.
- Ha el is futnék, remélném, hogy utánam jön – hajoltam olyan közel hozzá, hogy ajkam súrolta az övét, ahogy beszéltem.
- Nincs annál természetesebb – lehelt lágy csókot a számra. – El sem tudod képzelni, milyen magányos volt ez az ágy nélküled.
- Pont olyan elhagyatott lehetett, mint az enyém…
- Hiányoztál! – vallotta be.
- Te is nekem!
A szobára békés csend ereszkedett, nyugodtan hunytam le a szemem az ő ölelésében.
- Wendy? - töltötte be a hangja a teret kisvártatva.
- Hm? – dünnyögtem félálomban.
- Emlékszel, amikor az első nálatok töltött napomon kérdezz-feleleket játszottunk a szobádban? – ült ki az arcára egy nosztalgikus mosoly.
- Igen – bólintottam lassan.
- Arra is, hogy megkérdezted, mi az, ami nélkül nem tudnék élni?
- És te azt válaszoltad, hogy a csoki – vigyorodtam el.
- Igazából azt mondtam, hogy két dolog is van… - nézett rám komolyan, összevont szemöldökkel viszonoztam a pillantását. – Ha Tommy nem jött volna be, már akkor elmondtam volna, hogy te vagy a másik…
- Ó – adtam hangot meglepettségemnek.
- Ez a néhány külön töltött nap ráébresztett arra, hogy melletted vagyok igazán boldog és önmagam, képes lennék akár a világ végére is elmenni érted, Wendy Samantha James – vallomása hallatán könnyek szöktek a szemembe. – Iszonyatosan szeretlek! – suttogta a fülembe, mint egy titkot, amit csak nekem szán.
A hátamra hengeredtem, ő pedig felém könyökölt. Egy hosszú percig csak bámultunk egymásra csillogó tekintettel, majd a kezemet végigvezettem izmos hátán, beletúrtam a hajába és közelebb húztam magamhoz. Csókja lágy volt és szerelmes, lassan mozgatta ajkait, ez most teljesen más volt, mint a többi, sokkal figyelmesebb és érzékibb. Felsőteste alig néhány centiméterre volt az enyémtől, engem valósággal megőrjített ez a nevetséges távolság, így egy erős nyomással a hátán érzékeltettem, hogy mit is szeretnék. Belenevetett a csókba és elhúzódott tőlem.
- Aludnunk kéne, szívem – bökte meg az orromat az övével.
- Ó, most bezzeg aludni akarsz! – forgattam meg a szemem.
- Nem, teljesen mást akarok csinálni, de annak még nem jött el az ideje – harapott a vállamba.
- Naaaa! – löktem le magamról, majd az ágy túloldala felé másztam, de visszarántott, hátam kemény mellkasának ütközött, izmos karja mámorító bilincsként fonódott csípőm köré.
- Jó éjt, Miss James – nyomott puszit a nyakamra.
- Jó éjt,…majom – ugrattam, de rossz ötlet volt, mert erősen a fenekembe csípett. – Aú – jajdultam fel.
- Megérdemelted – suttogta gonoszul, kiélvezve fölényét.
- Őrült – kuncogtam. – Álmodj szépeket!
- Nem kell, a legnagyobb álmom már valóra vált – dünnyögte a fülembe.
- Ó, még egy ilyen giccses szöveg és menten elpirulok – kaptam színpadiasan a kezem a szám elé.
- Helyes – éreztem, hogy a hajamba vigyorog. – Úgyis jól áll neked a piros szín.

 

PIPER

 

- Úristen, ez a turmix valami mennyei! – áradoztam.
- Ugye? Én mondtam, hogy érdemes itt megállni!
- Igen, elismerem, ó, Nagy Harry Mester! – hajoltam meg előtte színpadiasan.
- Köszönöm, jól esik a rajongásod – törölgette le nem létező könnyeit.
- Jaj – forgattam meg a szemem cinikusan. - Ön szerint még ma hazaérünk?
- Hát, igazából minden csak magácskán múlik – szállt be a játékba. – Ha nem csak szopogatná azt a szívószálat, hanem egy jó nagyot szívna is belőle, akkor mindjárt gyorsabban haladnánk. Bár értékelem a kitartását ilyen téren – kacsintott rám kajánul vigyorogva.
- Harry! – bokszoltam a vállába, majd a tenyerembe rejtettem perverz utalásától vöröslő arcomat.
- Ugyan már, Piper! – húzta el a kezemet nevetve. – Felnőtt emberek vagyunk!
- Mondja ezt a srác, aki tegnap a szülinapi buliján egy lézerkarddal rohangált a klubban – vontam fel a szemöldököm.
- Hé, az igenis férfias! – kérte ki magának.
- Igen, ha az ember 12 és egy Star Wars őrült lányt akar meghódítani – ismertem el.
- Oké – legyintett sértetten. – Akkor mondd el, hogy neked mi számít férfiasnak! – támasztotta az állát a kezeire kisfiús kíváncsisággal a szemében. Nem válaszoltam, csak a mosolyomat elfojtva, tüntetően a turmixomat szürcsölgettem. – A borosta és a szakáll? – találgatott, fintorogva megráztam a fejem. – Kidolgozott izmok? – ismét nemleges választ adtam. – Férfias illat? – a magasba emelve a poharat jeleztem, hogy megittam az italomat. Amíg én elszaladtam a mosdóba, ő fizetett, aztán a parkolóba érve újra visszatértem a témára.
- Ha ez alatt izzadtságot értesz, akkor nagyon messze jársz az igazságtól, viszont ha az after shave illatát, akkor beletaláltál.
- És még? – nyitotta ki az autó ajtaját nekem. – Feltételezem, hogy nem csak ennyi van – szállt be mellém és kötötte be a biztonsági övét.
- Hm… - gondolkodtam el. – Szerintem egy igazi férfi legyen intelligens, vicces, figyelmes, kedves, úriember – soroltam az ujjaimmal számolva a tulajdonságokat. – Jó beszélgetőtárs, de ami a legfontosabb, hogy ne féljen kimutatni az érzéseit, ha a barátnőjéről van szó – összegeztem.
- Aha… - mérlegelte magában az elhangzottakat. – Tehát legyen nő? – vonta le a következtetést.
- Hajh – sóhajtottam nagyot. – Én nem ezt mondtam!
- Tényleg nem, de nagyon szeretem húzni az agyad – kacsintott rám.
Vigyorogva megráztam a fejem és úgy döntöttem, inkább az ablakon bámulok kifelé az út hátralevő részében, de aztán a gondolataim kikívánkoztak:
- Tisztában vagyok vele, hogy ezek irreális elvárások – babráltam a kabátom cipzárjával lehajtott fejjel.
- Egyáltalán nem – meglepetten néztem rá. – Szerintem pont egy ilyen srácot érdemelsz magad mellé – mosolygott rám sokatmondó tekintettel, édes gödröcskéit táncoltatva.
Nem tudtam eldönteni, hogy ezt utalásnak szánta-e, vagy sem, képtelen voltam eligazodni rajta. Háromnegyed óra álldogálás után a délutáni csúcsforgalomban végre hazaértünk.
- Bejössz egy kicsit? – néztem rá kiskutyaszemekkel, nem akartam egyedül belépni a házba, mert tudtam, hogy Tommy Katie-vel találkozik, így csak anyát találnám odabent.
- Ha szeretnéd – egyezett bele készségesen, majd együtt tettük meg az utat a bejárati ajtóig. Ahogy beléptünk, szólásra nyitottam a számat, de megelőzött. – Tudom, a cipőt le – vigyorodott el.
Kuncogva nyomtam egy puszi az arcára, aztán beljebb sétáltam, de a nappaliban földbegyökerezett a lábam.
- Pipe, minden oké? – ért mellém Haz, aztán együtt bámultunk a váratlan vendégekre.
- Nagyi? – hangom tompán és érzelemmentesen csengett. – Hogy kerültök ti ide? – vizslattam őket még mindig úgy, mintha szellemet látnék, és ez nagyjából igaz is volt, hiszen mióta évekkel ezelőtt Ausztráliába költöztek, nagyon ritkán beszéltünk és akkor is csak skype-on. Rosszat sejtettem.
- Ülj le, drágám! – utasított mama komolyan és én eleget tettem kérésének. – Miattad jöttünk.
- Miattam? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül. – Hogy-hogy miattam?
- Igen, nagyapáddal úgy döntöttünk, hogy hozzánk költözöl… Ausztráliába – tette hozzá csak úgy mellékesen.
- Hogy mi?! – csattantam fel. – És erről engem nem is akartatok megkérdezni?! – böktem a mellkasomra dühösen. – Azt legalább tudhatom, hogy miért? – néztem rájuk kihívóan.
- Úgy gondoltuk, kell neked egy kis levegőváltozás, hogy magad mögött hagyhasd az ilyen kétes alakokat – mérte végig Harryt fintorogva.
- Az ilyen kétes alakok – ismételtem szarkasztikusan – a barátaim!
- Ugyan már… – kezdett bele nagyi, de egy ingerült kézmozdulattal elhallgattattam. 
- És te ezt hagyod?! – néztem anyára villámokat szóró szemekkel.
- Édesanyád kérte, hogy jöjjünk ide – kotyogott közbe mama.
- Hm…- húztam el a számat. – Tudod, anya – ejtettem gúnyosan. – Ez még tőled is aljas húzás volt. Azt elviselem, hogy nem beszélsz velem, látványosan kerülsz, sőt egyenesen levegőnek nézel, de ezt mégis hogy tehetted?! Hogy vagy képes még azok után tükörbe nézni, hogy hátba támadtad a saját lányodat?! – nyomtam meg az utolsó két szót.
- Hogy beszélhetsz így a szülőanyáddal?! Azonnal kérj tőle bocsánatot! – sipítozott nagymama.
- Nem – ráztam a fejem. – Nincs miért bocsánatot kérnem. Nem kérek bocsánatot egy olyan anyától, aki ribancnak bélyegzett, holott fogalma sem volt a történtekről, aki úgy kezelt, mint egy leprást, aki szégyellt engem a munkahelyén és akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a támogatására, kitagadott a családból, teljesen magamra hagyott – köptem a szavakat durván.
- Most már látom, hogy Jane-nek igaza volt, teljesen elzüllöttél! – vonta le a következtetéseket nagyi.
- Ó, szóval még ezek után is neki adsz igazat? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ez nevetséges – temettem az arcom a tenyerembe egy fanyar kacajt hallatva. – Egy percig sem hallgatom ezt tovább! – álltam fel a kanapéról haragtól remegve.
- Hozzánk költözöl, és erről nem nyitok vitát! – váltott keményebb hangnemre mama.
- Nem! – motyogtam dacosan.
- Tessék?! – szaladt a magasba szemöldöke.
- Jól hallottad, azt mondtam, hogy nem! – ismételtem meg hangosabban.
- Akkor elmondanád, hogy mégis mihez akarsz kezdeni?! – kért számon.
- Nem tudom – vontam meg a vállam nemtörődöm módon. – De az biztos, hogy elmegyek innen, képtelen vagyok egy fedél alatt élni ezzel a nővel – vetettem anyámra egy lesújtó pillantást.
- Hol akarsz lakni? – szólt bele először a beszélgetésbe nagypapa, szemében őszinte aggodalmat láttam.
- Hát… én…- bizonytalanodtam el.
- Nálunk – sietett a segítségemre Harry. – Hozzánk költözik.
- Cöh… - hörrent fel nagyi. – Ezt te sem mondod komolyan, édes fiam! Gyerekek vagytok még, nem való…
- Nem – fojtotta belé a szót Haz. – Tudtommal Piper egy érett, felnőtt nő, aki képes eldönteni, hogy mi akar! – állt ki mellettem. – Piper? – nézett rám megerősítést várva.
- A fiúkhoz költözöm – közöltem döntésemet.
- Hát, de… de… - tátogott mama akár egy partra vetett hal, ahogy a szavakat kereste.
- Gyere, Harry! Menjünk innen! – ragadtam őt kézen, majd felmarkolva a táskámat és a kabátomat kiviharzottam a házból.

 

HARRY

 

Piper csendesen bámult ki az autó ablakán, arcán semmilyen érzelem sem tükröződött. Ez a mérhetetlen közöny mélyen a lelkembe vájt. Befordultam közös, új otthonunk kocsibejárójára, de egyáltalán nem volt olyan felszabadító ez az élmény, mint amilyennek korábban már annyiszor elképzeltem. A közelemben akartam őt tudni, de nem ilyen áron, ez afféle váratlan sorscsapás volt, ami mindkettőnket hidegzuhanyként ért.
- Pipe? – szólítottam meg halkan, de úgy tűnt gondolatban máshol járt és meg sem hallotta. – Piper? – ráztam meg a vállát gyengéden.
- Hm? – fordult felém álmatag tekintettel.
- Kérlek, ne csináld ezt! – kulcsoltam az ujjaimat az övéi köré.
- Mit? – értetlenkedett.
- Ordíts, dühöngj, sírj, toporzékolj, de ne fojtsd magadba, amit érzel – simítottam végig érzéstelen maszkba merevedett arcán.
- Mi értelme lenne annak, Harry? – rázta meg a fejét reményvesztetten. – Mi értelme itt bárminek ezen a koszos kis sárgolyón?!
- Ne mondj ilyet!
- Ez az igazság! – mondta keményen. – Az életemnek hivatalosan is vége, nem maradt benne semmi… se balett, se család, se semmi… - motyogta maga elé és arcán legördültek az első könnycseppek. – És mindezt azért, mert nem voltam képes távol tartani magam tőled – köpte felém a képtelen vádakat.
- Megértem, hogy dühös vagy, de kérlek… - kezdtem csitítani.
- Nem értesz te semmit! – nevetett fel cinikusan. – Anya csak úgy értesült az abortuszról, hogy látta a veled készült képeket… - sóhajtott nagyot a fájó emlék felidézésétől. – A Királyi Balettnél pedig azt mondták, maradhatok, ha megszakítok minden kapcsolatot veletek. Felfogtad?! – emelte fel a hangját. – Azt mondták, továbbra is táncolhatok, ha nem találkozom veletek! – ordított hisztérikusan. – És, hogy erre én mit mondtam? Én, a naiv, szerelmes kis fruska… – nézett maga elé kiábrándultan. – Természetesen elutasítottam… miattad – fúrta könnyben úszó tekintetét az enyémbe. – Azóta is minden egyes átkozott nap felteszem magamnak a kérdést, hogy érdemes volt-e téged választanom a tánc helyett, hogy megérte-e feladni az álmom egy olyan srác miatt, akiért milliók rajonganak világszerte és bármelyik lányt megkaphatná – meg akartam neki mondani, hogy nekem nem kell másik lány, csakis ő, de a szavak a torkomon akadtak. – Tudod, már meguntam arra várni, hogy tegyél valamit, hogy adj egy egyértelmű jelet, egyszerűen elegem van ebből az egészből! – tépte ki a kezét - amit még mindig görcsösen szorongattam – durván a tenyeremből.
Őszinte monológja után kiszállt a kocsiból és könnyeit törölgetve a ház felé rohant. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy mennyi fájdalmat okoztam ennek a lánynak akaratomon kívül. Ő eldobott értem mindent, én pedig még csak meg sem tettem a kellő lépéseket. Nem tudtam, hogyan viselkedjek vele, mert korábban még sosem éreztem ilyet, mérhetetlenül szerettem, de ő ebben sosem lehetett biztos, mert amikor komolyabbra fordult a téma, mindig elvicceltem a beszélgetéseket.
- Sajnálom – suttogtam hűlt helyének az anyósülésen. – Sajnálom, hogy tönkretettem mindent!

Az a bizonyos másik blog...

Sziasztok! 

Dobpergést kérek: elérkezett a TLA-WEEK ötödik napja, amin önző módon a februárban elindult másik történetemet, az Akvarellt szeretném egy kicsit népszerűsíteni. Hogy miért csak most? Nos...igazából erre a kérdésre nem tudom a választ... De vágjunk is bele:

A blog közel áll a szívemhez, hiszen hosszú hónapok rágódása után döntöttem úgy, hogy egyebek mellett ezt a történetet ajándékozom a mi drága Crazy_Curly-nknek 18. születésnapjára. 

Néhány szó a cselekményről: "Adott egy csupaszív srác, akinek a feje felett mostanában gyakran összecsapnak a hullámok és egy védtelen lány, aki szörnyű titkot rejteget. Mit hoz az ő találkozásuk? Megoldást vagy csak újabb bonyodalmakat? A fiú vajon segíthet neki kiszabadulni a maga köré épített falak börtönéből, vagy akaratán kívül csak ront a helyzeten? Egy történet a barátságról, a bizalomról és a szeretetről. Végződhet jól, de teljes katasztrófába is torkollhat. Tarts velem és fény derül mindenre."

Ez egy 5 Seconds of Summer fanfiction, Luke Hemmings-szel a főszerepben, mert ő Curly kedvence a bandából. Az alapötlet abban az időszakomban született, amikor iszonyatosan kilátástalannak láttam az életemet és sötétnek a jövőt, ezért kicsit komolyabb, mondhatni komorabb hangvételű az egész. Ezzel a sztorival valami mást akartam alkotni, valami különlegeset, amivel a TLA után megmutathatom egy másik oldalamat is. Azt, hogy sikerült-e, már nektek kell eldöntenetek, ennek érdekében most elhoztam nektek a prológust:

"Alex az ölembe kucorodott és sírt, ő még semmit sem értett az egészből, csak azt tudta, hogy itt nem jó nekünk. Örültem, hogy ez így van és, hogy az ember, akit régen mindennél jobban szerettem az ő törékeny kis lelkét még nem tudta egy egész életre megcsonkítani.

A szörnyeteg – rettenetes, hogy eljutottam odáig, hogy így hívjam – az egyik üveg whisky-t nyakalta a másik után és tombolt. Tombolt, mert nem volt kin levezetnie a dühét, tombolt, mert elrejtőzünk előle. Tisztában voltam vele, hogy az ajtó nem véd meg örökké, és egyszer szembe kell néznünk vele, de igyekeztem minél tovább elhúzni ezt a pillanatot.

Odakint valami hatalmas robajjal ütközött a falnak és tört hangos csörömpöléssel apró darabokra. Összerezzentem, Alex pedig még keservesebben zokogott és piciny kezeivel egyre görcsösebben markolászta a pólómat. Könnyáztatta, kétségbeesett tekintetét az enyémbe fúrta és esdeklően nézett rám. Nyomtam egy puszit a homlokára, majd halkan énekelni kezdtem és előre-hátra hintázva ringattam, hogy egy kicsit megnyugtassam. Ez a csöppnyi kisfiú volt minden, ami még itt tartott, nélküle már elveszítettem volna a hitemet és feladtam volna a küzdelmet, pont úgy, ahogy az édesanyám tette néhány évvel ezelőtt. De tudtam, hogy vigyáznom kell Rá és ez az érzés életre hívta bennem a túlélési ösztöneimet. Rájöttem, hogy Őt csak akkor védhetem meg, ha magamra is vigyázok.

A kilincs megrázkódott és én egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Alex is észrevette, hogy valami történt és beszédre nyitotta a száját, de én komoly arccal megráztam a fejem és az ajkaimhoz közelítettem a mutatóujjamat, jelezve, hogy most jobb, ha csendben marad. Aprót bólintott és okos kis tekintetét a rázkódó ajtóra emelte. Hamar elhalt a zaj és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Szorosan magamhoz vontam és egy kicsiny, hitetlenkedő kacaj hagyta el a számat, a szívemről mázsás súly esett le. Megmenekültünk, ma már nem kellett tovább rettegnünk.

Eldördült egy lövés, aztán még egy és az ajtó gond nélkül kivágódott. Elkerekedtek a szemeim és rettegve néztem körbe a sötét szobában valami menekülő útvonalat keresve, de a sejtelmes Holdfényben elvesztettem minden reményemet. Bekúsztam a régi, poros kanapé mögé és próbáltam lihegő légzésemet lecsillapítani, miközben Alexet nyugtatgattam. Felkapcsolta a villanyt, a szívem a torkomban dobogott és a mellkasom vadul emelkedett fel-alá. Kínzóan lassú léptekkel indult el körben a szobában.

- Merre vagy, drágám? – duruzsolta undorítóan mézesmázos hangján. – Tudod, hogy előlem nem bújhatsz el, édesem! Gyere elő szépen és akkor talán megkegyelmezek – nyomta meg a talán szót erőteljesen, mire nagyot nyeltem és lehunytam a szemem. – Elszámolok háromig, rendben? – váltott hamiskásan csengő kedveskedő hangnemre. – Egy…- lépteit egyre közelebbről hallottam. – Kettő…- már az orromba kúszott az alkohol kesernyés bűze. – Három…- lépett mellém, felfedve a búvóhelyünket. – No, lám-lám – motyogta gúnyosan. Nem mertem rá emelni a tekintetem, lehajtottam a fejem és görcsösen szorongattam Alexet. – Nézz rám! – utasított, de nem mozdultam. Hamar elveszítette a türelmét és a hajamba markolva elérte, hogy a szemébe nézzek. – AZT MONDTAM, HOGY NÉZZ RÁM! – ordított. Tekintetét alkohol homályosította el és gonosz tűz égett benne. Hosszan bámult rám és kaján vigyorra húzta a száját. – Ezért most megfizetsz – suttogta olyan közelről, hogy az orrunk szinte összeért. Megremegtem arcomnak ütköző perzselő leheletétől és a szememből kigördült a dac első könnycseppje. Elegem volt a rettegésből…"

Ha megfogtak titeket az első bekezdések, akkor ne habozzatok, olvassátok tovább a történetet. (ITT).
Mára ennyi lettem volna, holnap ismét új résszel jelentkezem!
További szép estét!
Puszi, W. ♥