48. felvonás

Sziasztok!
Hatodik nap, 48. fejezet, jó olvasgatást!
Puszi, W. ♥

WENDY

 

- Hány óra van? – suttogtam a félhomályba. Zayn a hajamat cirógatta, miközben én a mellkasán nyugtattam a fejem.
- 7:49 – motyogta vissza imádni valóan érdes hangján.
- Jaj – szörnyülködtem. – Nem gondolod, hogy aludnunk kéne?
- Neeeeem – fonta körém szorosabban karjait. – Ki akarom élvezni, hogy itt vagy velem… - nyomott puszit a homlokomra.
- Lesz még rá alkalmad – kuncogtam.
- Azt mondod? – tekerte az egyik tincsemet szórakozottan a mutatóujja köré.
- Azt bizony – ásítottam hatalmasat.
- Aludj csak, édesem – simított végig a hátamon gyengéden.
- És te? – bújtam hozzá.
- Majd vigyázok közben, nehogy elszökj – cirógatta meg csípőcsontomat.
- Miért tennék én olyat?! – kaptam fel a fejem tettetett sértettséggel.
- Azért, mert egy buta fiú nem becsül meg eléggé – tette néhány kósza tincsemet a fülem mögé.
- Ha el is futnék, remélném, hogy utánam jön – hajoltam olyan közel hozzá, hogy ajkam súrolta az övét, ahogy beszéltem.
- Nincs annál természetesebb – lehelt lágy csókot a számra. – El sem tudod képzelni, milyen magányos volt ez az ágy nélküled.
- Pont olyan elhagyatott lehetett, mint az enyém…
- Hiányoztál! – vallotta be.
- Te is nekem!
A szobára békés csend ereszkedett, nyugodtan hunytam le a szemem az ő ölelésében.
- Wendy? - töltötte be a hangja a teret kisvártatva.
- Hm? – dünnyögtem félálomban.
- Emlékszel, amikor az első nálatok töltött napomon kérdezz-feleleket játszottunk a szobádban? – ült ki az arcára egy nosztalgikus mosoly.
- Igen – bólintottam lassan.
- Arra is, hogy megkérdezted, mi az, ami nélkül nem tudnék élni?
- És te azt válaszoltad, hogy a csoki – vigyorodtam el.
- Igazából azt mondtam, hogy két dolog is van… - nézett rám komolyan, összevont szemöldökkel viszonoztam a pillantását. – Ha Tommy nem jött volna be, már akkor elmondtam volna, hogy te vagy a másik…
- Ó – adtam hangot meglepettségemnek.
- Ez a néhány külön töltött nap ráébresztett arra, hogy melletted vagyok igazán boldog és önmagam, képes lennék akár a világ végére is elmenni érted, Wendy Samantha James – vallomása hallatán könnyek szöktek a szemembe. – Iszonyatosan szeretlek! – suttogta a fülembe, mint egy titkot, amit csak nekem szán.
A hátamra hengeredtem, ő pedig felém könyökölt. Egy hosszú percig csak bámultunk egymásra csillogó tekintettel, majd a kezemet végigvezettem izmos hátán, beletúrtam a hajába és közelebb húztam magamhoz. Csókja lágy volt és szerelmes, lassan mozgatta ajkait, ez most teljesen más volt, mint a többi, sokkal figyelmesebb és érzékibb. Felsőteste alig néhány centiméterre volt az enyémtől, engem valósággal megőrjített ez a nevetséges távolság, így egy erős nyomással a hátán érzékeltettem, hogy mit is szeretnék. Belenevetett a csókba és elhúzódott tőlem.
- Aludnunk kéne, szívem – bökte meg az orromat az övével.
- Ó, most bezzeg aludni akarsz! – forgattam meg a szemem.
- Nem, teljesen mást akarok csinálni, de annak még nem jött el az ideje – harapott a vállamba.
- Naaaa! – löktem le magamról, majd az ágy túloldala felé másztam, de visszarántott, hátam kemény mellkasának ütközött, izmos karja mámorító bilincsként fonódott csípőm köré.
- Jó éjt, Miss James – nyomott puszit a nyakamra.
- Jó éjt,…majom – ugrattam, de rossz ötlet volt, mert erősen a fenekembe csípett. – Aú – jajdultam fel.
- Megérdemelted – suttogta gonoszul, kiélvezve fölényét.
- Őrült – kuncogtam. – Álmodj szépeket!
- Nem kell, a legnagyobb álmom már valóra vált – dünnyögte a fülembe.
- Ó, még egy ilyen giccses szöveg és menten elpirulok – kaptam színpadiasan a kezem a szám elé.
- Helyes – éreztem, hogy a hajamba vigyorog. – Úgyis jól áll neked a piros szín.

 

PIPER

 

- Úristen, ez a turmix valami mennyei! – áradoztam.
- Ugye? Én mondtam, hogy érdemes itt megállni!
- Igen, elismerem, ó, Nagy Harry Mester! – hajoltam meg előtte színpadiasan.
- Köszönöm, jól esik a rajongásod – törölgette le nem létező könnyeit.
- Jaj – forgattam meg a szemem cinikusan. - Ön szerint még ma hazaérünk?
- Hát, igazából minden csak magácskán múlik – szállt be a játékba. – Ha nem csak szopogatná azt a szívószálat, hanem egy jó nagyot szívna is belőle, akkor mindjárt gyorsabban haladnánk. Bár értékelem a kitartását ilyen téren – kacsintott rám kajánul vigyorogva.
- Harry! – bokszoltam a vállába, majd a tenyerembe rejtettem perverz utalásától vöröslő arcomat.
- Ugyan már, Piper! – húzta el a kezemet nevetve. – Felnőtt emberek vagyunk!
- Mondja ezt a srác, aki tegnap a szülinapi buliján egy lézerkarddal rohangált a klubban – vontam fel a szemöldököm.
- Hé, az igenis férfias! – kérte ki magának.
- Igen, ha az ember 12 és egy Star Wars őrült lányt akar meghódítani – ismertem el.
- Oké – legyintett sértetten. – Akkor mondd el, hogy neked mi számít férfiasnak! – támasztotta az állát a kezeire kisfiús kíváncsisággal a szemében. Nem válaszoltam, csak a mosolyomat elfojtva, tüntetően a turmixomat szürcsölgettem. – A borosta és a szakáll? – találgatott, fintorogva megráztam a fejem. – Kidolgozott izmok? – ismét nemleges választ adtam. – Férfias illat? – a magasba emelve a poharat jeleztem, hogy megittam az italomat. Amíg én elszaladtam a mosdóba, ő fizetett, aztán a parkolóba érve újra visszatértem a témára.
- Ha ez alatt izzadtságot értesz, akkor nagyon messze jársz az igazságtól, viszont ha az after shave illatát, akkor beletaláltál.
- És még? – nyitotta ki az autó ajtaját nekem. – Feltételezem, hogy nem csak ennyi van – szállt be mellém és kötötte be a biztonsági övét.
- Hm… - gondolkodtam el. – Szerintem egy igazi férfi legyen intelligens, vicces, figyelmes, kedves, úriember – soroltam az ujjaimmal számolva a tulajdonságokat. – Jó beszélgetőtárs, de ami a legfontosabb, hogy ne féljen kimutatni az érzéseit, ha a barátnőjéről van szó – összegeztem.
- Aha… - mérlegelte magában az elhangzottakat. – Tehát legyen nő? – vonta le a következtetést.
- Hajh – sóhajtottam nagyot. – Én nem ezt mondtam!
- Tényleg nem, de nagyon szeretem húzni az agyad – kacsintott rám.
Vigyorogva megráztam a fejem és úgy döntöttem, inkább az ablakon bámulok kifelé az út hátralevő részében, de aztán a gondolataim kikívánkoztak:
- Tisztában vagyok vele, hogy ezek irreális elvárások – babráltam a kabátom cipzárjával lehajtott fejjel.
- Egyáltalán nem – meglepetten néztem rá. – Szerintem pont egy ilyen srácot érdemelsz magad mellé – mosolygott rám sokatmondó tekintettel, édes gödröcskéit táncoltatva.
Nem tudtam eldönteni, hogy ezt utalásnak szánta-e, vagy sem, képtelen voltam eligazodni rajta. Háromnegyed óra álldogálás után a délutáni csúcsforgalomban végre hazaértünk.
- Bejössz egy kicsit? – néztem rá kiskutyaszemekkel, nem akartam egyedül belépni a házba, mert tudtam, hogy Tommy Katie-vel találkozik, így csak anyát találnám odabent.
- Ha szeretnéd – egyezett bele készségesen, majd együtt tettük meg az utat a bejárati ajtóig. Ahogy beléptünk, szólásra nyitottam a számat, de megelőzött. – Tudom, a cipőt le – vigyorodott el.
Kuncogva nyomtam egy puszi az arcára, aztán beljebb sétáltam, de a nappaliban földbegyökerezett a lábam.
- Pipe, minden oké? – ért mellém Haz, aztán együtt bámultunk a váratlan vendégekre.
- Nagyi? – hangom tompán és érzelemmentesen csengett. – Hogy kerültök ti ide? – vizslattam őket még mindig úgy, mintha szellemet látnék, és ez nagyjából igaz is volt, hiszen mióta évekkel ezelőtt Ausztráliába költöztek, nagyon ritkán beszéltünk és akkor is csak skype-on. Rosszat sejtettem.
- Ülj le, drágám! – utasított mama komolyan és én eleget tettem kérésének. – Miattad jöttünk.
- Miattam? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül. – Hogy-hogy miattam?
- Igen, nagyapáddal úgy döntöttünk, hogy hozzánk költözöl… Ausztráliába – tette hozzá csak úgy mellékesen.
- Hogy mi?! – csattantam fel. – És erről engem nem is akartatok megkérdezni?! – böktem a mellkasomra dühösen. – Azt legalább tudhatom, hogy miért? – néztem rájuk kihívóan.
- Úgy gondoltuk, kell neked egy kis levegőváltozás, hogy magad mögött hagyhasd az ilyen kétes alakokat – mérte végig Harryt fintorogva.
- Az ilyen kétes alakok – ismételtem szarkasztikusan – a barátaim!
- Ugyan már… – kezdett bele nagyi, de egy ingerült kézmozdulattal elhallgattattam. 
- És te ezt hagyod?! – néztem anyára villámokat szóró szemekkel.
- Édesanyád kérte, hogy jöjjünk ide – kotyogott közbe mama.
- Hm…- húztam el a számat. – Tudod, anya – ejtettem gúnyosan. – Ez még tőled is aljas húzás volt. Azt elviselem, hogy nem beszélsz velem, látványosan kerülsz, sőt egyenesen levegőnek nézel, de ezt mégis hogy tehetted?! Hogy vagy képes még azok után tükörbe nézni, hogy hátba támadtad a saját lányodat?! – nyomtam meg az utolsó két szót.
- Hogy beszélhetsz így a szülőanyáddal?! Azonnal kérj tőle bocsánatot! – sipítozott nagymama.
- Nem – ráztam a fejem. – Nincs miért bocsánatot kérnem. Nem kérek bocsánatot egy olyan anyától, aki ribancnak bélyegzett, holott fogalma sem volt a történtekről, aki úgy kezelt, mint egy leprást, aki szégyellt engem a munkahelyén és akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a támogatására, kitagadott a családból, teljesen magamra hagyott – köptem a szavakat durván.
- Most már látom, hogy Jane-nek igaza volt, teljesen elzüllöttél! – vonta le a következtetéseket nagyi.
- Ó, szóval még ezek után is neki adsz igazat? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ez nevetséges – temettem az arcom a tenyerembe egy fanyar kacajt hallatva. – Egy percig sem hallgatom ezt tovább! – álltam fel a kanapéról haragtól remegve.
- Hozzánk költözöl, és erről nem nyitok vitát! – váltott keményebb hangnemre mama.
- Nem! – motyogtam dacosan.
- Tessék?! – szaladt a magasba szemöldöke.
- Jól hallottad, azt mondtam, hogy nem! – ismételtem meg hangosabban.
- Akkor elmondanád, hogy mégis mihez akarsz kezdeni?! – kért számon.
- Nem tudom – vontam meg a vállam nemtörődöm módon. – De az biztos, hogy elmegyek innen, képtelen vagyok egy fedél alatt élni ezzel a nővel – vetettem anyámra egy lesújtó pillantást.
- Hol akarsz lakni? – szólt bele először a beszélgetésbe nagypapa, szemében őszinte aggodalmat láttam.
- Hát… én…- bizonytalanodtam el.
- Nálunk – sietett a segítségemre Harry. – Hozzánk költözik.
- Cöh… - hörrent fel nagyi. – Ezt te sem mondod komolyan, édes fiam! Gyerekek vagytok még, nem való…
- Nem – fojtotta belé a szót Haz. – Tudtommal Piper egy érett, felnőtt nő, aki képes eldönteni, hogy mi akar! – állt ki mellettem. – Piper? – nézett rám megerősítést várva.
- A fiúkhoz költözöm – közöltem döntésemet.
- Hát, de… de… - tátogott mama akár egy partra vetett hal, ahogy a szavakat kereste.
- Gyere, Harry! Menjünk innen! – ragadtam őt kézen, majd felmarkolva a táskámat és a kabátomat kiviharzottam a házból.

 

HARRY

 

Piper csendesen bámult ki az autó ablakán, arcán semmilyen érzelem sem tükröződött. Ez a mérhetetlen közöny mélyen a lelkembe vájt. Befordultam közös, új otthonunk kocsibejárójára, de egyáltalán nem volt olyan felszabadító ez az élmény, mint amilyennek korábban már annyiszor elképzeltem. A közelemben akartam őt tudni, de nem ilyen áron, ez afféle váratlan sorscsapás volt, ami mindkettőnket hidegzuhanyként ért.
- Pipe? – szólítottam meg halkan, de úgy tűnt gondolatban máshol járt és meg sem hallotta. – Piper? – ráztam meg a vállát gyengéden.
- Hm? – fordult felém álmatag tekintettel.
- Kérlek, ne csináld ezt! – kulcsoltam az ujjaimat az övéi köré.
- Mit? – értetlenkedett.
- Ordíts, dühöngj, sírj, toporzékolj, de ne fojtsd magadba, amit érzel – simítottam végig érzéstelen maszkba merevedett arcán.
- Mi értelme lenne annak, Harry? – rázta meg a fejét reményvesztetten. – Mi értelme itt bárminek ezen a koszos kis sárgolyón?!
- Ne mondj ilyet!
- Ez az igazság! – mondta keményen. – Az életemnek hivatalosan is vége, nem maradt benne semmi… se balett, se család, se semmi… - motyogta maga elé és arcán legördültek az első könnycseppek. – És mindezt azért, mert nem voltam képes távol tartani magam tőled – köpte felém a képtelen vádakat.
- Megértem, hogy dühös vagy, de kérlek… - kezdtem csitítani.
- Nem értesz te semmit! – nevetett fel cinikusan. – Anya csak úgy értesült az abortuszról, hogy látta a veled készült képeket… - sóhajtott nagyot a fájó emlék felidézésétől. – A Királyi Balettnél pedig azt mondták, maradhatok, ha megszakítok minden kapcsolatot veletek. Felfogtad?! – emelte fel a hangját. – Azt mondták, továbbra is táncolhatok, ha nem találkozom veletek! – ordított hisztérikusan. – És, hogy erre én mit mondtam? Én, a naiv, szerelmes kis fruska… – nézett maga elé kiábrándultan. – Természetesen elutasítottam… miattad – fúrta könnyben úszó tekintetét az enyémbe. – Azóta is minden egyes átkozott nap felteszem magamnak a kérdést, hogy érdemes volt-e téged választanom a tánc helyett, hogy megérte-e feladni az álmom egy olyan srác miatt, akiért milliók rajonganak világszerte és bármelyik lányt megkaphatná – meg akartam neki mondani, hogy nekem nem kell másik lány, csakis ő, de a szavak a torkomon akadtak. – Tudod, már meguntam arra várni, hogy tegyél valamit, hogy adj egy egyértelmű jelet, egyszerűen elegem van ebből az egészből! – tépte ki a kezét - amit még mindig görcsösen szorongattam – durván a tenyeremből.
Őszinte monológja után kiszállt a kocsiból és könnyeit törölgetve a ház felé rohant. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy mennyi fájdalmat okoztam ennek a lánynak akaratomon kívül. Ő eldobott értem mindent, én pedig még csak meg sem tettem a kellő lépéseket. Nem tudtam, hogyan viselkedjek vele, mert korábban még sosem éreztem ilyet, mérhetetlenül szerettem, de ő ebben sosem lehetett biztos, mert amikor komolyabbra fordult a téma, mindig elvicceltem a beszélgetéseket.
- Sajnálom – suttogtam hűlt helyének az anyósülésen. – Sajnálom, hogy tönkretettem mindent!