Karácsonyi meglepetés

Sziasztok, drága manókák! ♥
Amint a cím is mutatja, meghoztam a karácsonyi meglepetésemet számotokra! Először is köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki vette a fáradtságot és küldött nekem mondatokat. Másodszor pedig el kell mondanom, hogy, amint megláttam őket, csak ennyi volt a reakcióm: "Ó...te...jó...ég...mi lesz ebből?!" De végül is elértem a célomat és mindegyiket beleszőttem a történetbe. Apropó történet: kezdetben nem volt kész elképzelésem, hogy mégis miről szóljon, aztán jött az isteni szikra. Ez egyfajta epizódszerű Wendy-emlékkép a Theatre Love Affair kezdete előttről, durván három évvel és egy hónappal korábbról. Remélem elnyeri a tetszéseteket! :)

Most pedig szeretném megragadni az alkalmat, hogy én is Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánjak Nektek! Ez az első ünnep, amit veletek töltök, de remélem, hogy korántsem az utolsó! ;)

Jó olvasgatást!
Puszi ♥ - W.

Michael

- ÉÉÉBRESZTŐ!! – rontott be a szobámba a bátyám és húzta szét a függönyöket, utat engedve a kellemetlen napsütésnek. Erőtlenül nyögtem egyet és feljebb rángattam magamon a takarót, hogy védekezzek a fény ellen, de kíméletlen volt és letépte rólam. – Boldog Hálaadást, hugi!! – kiabált egészen közelről. Duzzogva nyitottam fel az addig szorosan összepréselt szememet felkészülve arra, hogy egy szúrós pillantás kíséretében elküldöm a fenébe, de ekkor megakadt a szemem az iszonyatosan ronda, pulykás pulcsiján.

- Neked is! – pöcköltem meg a pulyka fejéből kilógó vörös kis vackokat a felsőjén nevetve.

- Na, mi van?! Tetszik a pulcsim? – húzogatta a szemöldökét, miközben hülye modellpózokba vágta magát.

- Igen…nagyon – nyögtem a hasamra szorított kézzel, a szememből már potyogtak a könnyek a röhögéstől.

- Menj arrébb! – csomagolt be a takaróba, majd az ágy másik felére hajított, vadul visítottam, ahogy egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyomat és majdnem a földön landoltam, de az utolsó pillanatban elkapott. Befeküdt mellém és egy felnőtt komolyságával tanulmányozta a plafont. Figyeltem őt és magamban számoltam vissza a másodperceket, hogy mikor fog felkúszni az arcára az az ismerős vigyor. Most sem kellett csalódnom, mert kisvártatva sunyin somolyogva felém fordult és a szemében huncut fény csillogott. Ez nem kecsegtetett semmi jóval.

- Meg ne próbáld, Michael! – emeltem figyelmeztetően a magasba a mutatóujjamat.

- Különben? – húzta fel a szemöldökét. Tudta, hogy esélyem sincs ellene, így élvezte a fölényét.

- Különben…- kezdtem, de befejezni már nem tudtam, mert hirtelen a vállára kapott és gyors léptekkel a fürdőszoba felé tartott.

- NEEE! – sikítottam és vadul kapálózni kezdtem. Ütöttem a hátát, rugdostam a mellkasát, de semmi sem használt. Hallottam, ahogy gonoszan kuncogva megnyitja a csapot. – Ne merészeld! – próbálkoztam még utoljára, de a következő pillanatban megéreztem a fejemen landoló jéghideg vízcseppeket. A fogaim vadul koccantak össze a hideg hatására, a pizsamám szinte második bőrömként tapadt rám, teljesen eláztam.

- Menekülj! – sziszegtem a fogaim közül szikrákat szóró szemekkel.

Mike nevetve nézett rám, aztán jobbnak látta, ha inkább elfut, mert egy határozott mozdulattal utána vetettem magam. Kirohantunk a folyosóra, ahol apába ütköztünk.

- Hé! HÉ! – állt közénk. – Mi történt már megint?! Mitől vagy csuromvizes? – pislogott rám értetlenül.

- Mert valaki – néztem Michaelre jelentőségteljesen – jó poénnak tartotta, hogy így kelt fel! – fontam össze karjaimat vacogó testem körül duzzogva.

- Értem – temette arcát apa gondterhelten egy hatalmas sóhaj kíséretében a tenyerébe. – Te – mutatott rám – zuhanyozz le s öltözz fel! Te pedig – bökött Mike-ra – irány a földszint és segíts megteríteni édesanyádnak, a nagyszüleitek azonnal itt lesznek.

- Jó – fordultam sarkon és vizes lábnyomokat hagyva a parkettán a szobám felé caplattam. A bátyám mellém szökkent és a fülembe suttogott:

- Szeretlek, hugi – nyomott egy puszit az arcomra.

Még küldtem felé egy mérges fintort, aztán becsaptam magam után az ajtót.

A fürdőszobában még mindig ömlött a víz, valamivel kellemesebb hőfokra állítottam, lerángattam magamról a pizsamámat és beálltam alá. A testem ódákat zengett a meleg víznek. Elkékült számba lassan visszakúszott a vér és a bőröm minden négyzetcentimétere hálásan bizsergett a forró vízcseppek érintésétől. Sokáig áztattam magam, majd kilépve a sejtelmes párába burkolózó fürdőbe, megtörölköztem és magamra kaptam a fehérneműimet. Hosszú, sötétbarna tincseimet a hajszárítóval lágy hullámokba szelídítettem, majd feltettem egy leheletnyi sminket és visszamentem a szobámba. A fotelben már előkészítve várt rám egy rövid, fehér, csipkés szoknya és egy bordó felső. Magamra rángattam egy fekete harisnyát és egy, a szereléshez illő cipőt, aztán hivatalosan is késznek nyilvánítottam magam.

 

Megszólalt a csengő és szélvészként rohantam a földszintre. Lihegve téptem fel az étkező ajtaját, gyorsan megigazgattam a szoknyámat és a kissé felborzolódott hajamat.

- Készen állsz? – fordult felém Michael.

- Fel lehet erre egyáltalán készülni? – tettem fel a sokkal inkább költői kérdésemet, amíg mellé sétáltam. Cinkos mosolyt váltottunk, majd a belépő négyesre szegeztük minden figyelmünket.

- Itt vannak az én drága unokáim! – adott két-két cuppanós puszit az arcunkra nagyi.

- De megnőttetek! – vont az ölelésébe papa.

- Nem túl rövid az a szoknya, Wendy drágám? – nézett rám felvont szemöldökkel mama.

- Jaj, Gwendolin, hagyd már azt a szegény gyereket – kelt a védelmemre nagypapa. – Ha neki tetszik, had viselje.

- Jó, jó, persze – legyintett Gwen nagyi – csak azért ne nagyon menj így utcára. Nem akarom, hogy az unokámat holmi kis cafkának nézzék.

Felment bennem a pumpa és már épp szólásra nyitottam volna a számat, amikor Michael ujjai figyelmeztetően a csuklóm köré fonódtak és határozottan lerántott maga mellé a székre.

- Nem fogok, nagyi – igyekeztem illemtudóan mosolyogni, de arckifejezésem sokkal inkább vicsorításhoz hasonlíthatott, mert Mike félrenyelte a vizet a nevetéstől és hangosan fuldokolni kezdett.

- Az Isten szerelmére! Tanulj már meg rendesen inni, fiam! – szidta le őt mama.

- Bocsánat – nyögte Michael kissé hörögve, miután újra levegőhöz jutott.

- Idén mit eszünk? – pillantott felsőbbrendűen az asztalfőn helyet foglaló anyára. – Most sikerült rendesen megsütnöd a pulykát?

- Bízunk benne! – jelent meg a szája sarkán egy reszketős, feszült mosoly. – Azonnal hozom – állt fel az asztal mellől.

- Segítek! – löktük ki magunk alól a székeket teljesen egyszerre Mike-al és anyát követve a konyhába rohantunk, apát magára hagyva az „oroszlán barlangjában”.

- Nekem már elegem van – suttogtam a konyhába érve. – Nem mehetnék inkább fel a szobámba?

- Eszedbe ne jusson, Wendy! – szólt rám parancsolóan anya.

- De hát a saját nagyanyám hívott engem ribancnak! – háborodtam fel.

- Nekem meg megtiltotta, hogy megfulladjak! – kontrázott rá Mike is.

- Sajnálom – sóhajtott gondterhelten anya a kezében szorongatva egy konyharuhát. – Tudom, hogy kiállhatatlan, de mégis csak az anyám, aki felnevelt. Nem küldhetem el, hálaadáskor meg pláne nem. Ez az ő fene nagy „kanadai öröksége”. – macskakörmözött a levegőben szarkasztikusan.

Gwen nagyi híres volt a kanadai történeteiről, képtelen volt hatalmas nemzeti érzéseit félretenni. Még annak ellenére is, hogy tizenkét éves kora óta Angliában élt, ahol nincs hálaadás, kötelességének érezte az ünneplését, és azt is elvárta, hogy mi is hasonló lelkesedést tanúsítsunk.

- Rendben – bólintottam megadóan – de akkor kapok a borból! – üzleteltem.

Tiltakozásra nyitotta a száját, de végül meggondolta magát:

- Oké! De csak keveset – aztán még halkan hozzátette, mintha csak magának mondaná – Ezt úgy sem lehet ép ésszel kibírni – sétált ki az ajtón a gigantikus sültpulykával.

- Igen – bokszoltam a levegőbe boldogan.

- Nagyon ravasz, Miss James…nagyon-nagyon ravasz! – somolygott rám Michael.

- Ennek a pofinak nem lehet ellenállni – rebegtettem a szempilláimat ártatlanul, majd felkaptam a salátástálat és vigyorogva az étkezőbe vonultam. Lehuppantam a helyemre, az ölembe terítettem a szalvétát és vártam, hogy a krumplival a kezében becaplató Mike elmondja az asztali áldást.

Viszonylag csendesen ettünk, csak a felnőttek beszélgettek a gazdaság jelenlegi állásáról, az új vezetésről, a közlekedésről és más olyan témáról, amihez nem tudtam és nem is akartam hozzászólni. A desszert előtt anya leszedte az asztalt és kivonult a konyhába. Ez volt az a pont, amikor már a nagyi sem bírta tovább és ismét bele kellett mélyesztenie a fogát valakibe.

- Wendy, szívem? – szólított meg.

- Igen, nagyi? – mosolyogtam rá nyugodtan, miközben az ujjaim között forgattam a borospoharamat.

- Mikor mész fodrászhoz? Már túl hosszú a hajad, belelóg a szemedbe, egy fiatal lány adjon a külsejére!

- Nem tudom, nagyi – feleltem türelmesen és belekortyoltam a borba. – Majd szakítok rá időt.

Látta, hogy engem nem tud megtörni, azért új áldozatot keresett magának.

- Michael?

- Na, most jövök én – súgott felém halkan. – Igen? – folytatta fennhangon.

- Eldöntötted már, hogy hol szeretnél továbbtanulni?

- Igen, már mondtam – kezdte türelmesen. – Pilóta leszek.

- Ugyan már! Badarság! – legyintett nagyi. – Miért nem tudsz egy tisztességes foglalkozást választani magadnak?!

- Ez az! – sziszegte a fogai közül Mike. Látszott rajta, hogy kezdte felkapni a vizet, ezért az asztal alatt megszorítottam a kezét, de elrántotta.

- Nem! – jelentette ki mama ellenmondást nem tűrő hangom.

- Akkor szerinted mégis mit kellene tanulnom?! – tette fel a kérdését szarkasztikus hangnemben. Apa és én ide-oda kapkodtuk a tekintetünket közöttük, akár egy teniszmeccsen és próbáltuk megsaccolni a kitörni készülő vihar erejét.

- Lehetnél mérnök, mint a nagyapád – mutatott papa felé, aki csak csendben lesütötte a szemét és az asztalterítő szegélyét babrálta.

- Nem értek a fizikához – suttogta Michael halálosan belefáradva ebbe a már ezerszer lefolytatott beszélgetésbe.

- Egy igazi férfi mindenhez ért! – kontrázott Gwen nagyi.

- Akkor ezek szerint ÉN nem vagyok igazi férfi – vonta meg a vállát hátradőlve Mike.

Ebben a pillanatban lépett be anya az ajtón a kezében egy meseszép tortával és a szája meglepett „O”- alakot formált.

- Öhm…- köszörülte meg a torkát zavarában a levegőben lévő feszültség miatt. – Feketeerdő tortát sütöttem – emelte a magasba villámhárítóként a süteményt.

A társaságra kellemetlen csend telepedett, csak a tányérokhoz érő villák csaptak némi zajt.

- Nem elég krémes a töltelék – piszkálódott mama.

- Hát, azt nem hiszem el! – landolt éles csörömpöléssel Mike tányérján a fém evőeszköz. – Egy percig sem bírod ki, igaz?! – emelte fel a hangját.

- Már megbocsáss – vonta fel a szemöldökét megrökönyödve mama.

- Mindig bele kell kötnöd valamibe, nem bírod elviselni, ha valami nem úgy történik, ahogy te szeretnéd – ömlöttek belőle a durva szavak. A nagyi elsápadt és tátogva kapkodott levegőért, akár egy partra vetett hal, de Mike nem hagyta szóhoz jutni. – Nézz már szét egy kicsit! Nem mindenki akar a te szabályaid szerint élni! - ordibált, majd a szalvétát ingerülten az asztalra hajította és felpattant a helyéről. – Köszönöm az ebédet, anya – váltott normál hangnemre. – Minden nagyon finom volt. Majd jövök! – trappolt kifelé, aztán hangosan bevágta maga után a bejárati ajtót.

- Még egy ilyen neveletlen kölyköt! – sopánkodott mama.

- Lehet, hogy neveletlen, de igaza van – szólalt meg apa halkan, most először az étkezés folyamán.

- Leslie – emelte követelőző pillantását anya felé. – Te hagyod, hogy a férjed így beszéljen velem?!

- Igen, anya, hagyom! Kérlek, most menjetek el! – válaszolt határozottan anyu.

- Nem dobhatsz ki engem! – kérte ki magának.

- Dehogynem! Ez az ÉN házam – nyomta meg az „én”- szócskát. – Azt teszek, amit akarok! Ez egyszer tényleg elvetetted a sulykot.

- Walter, neked nincs hozzáfűznivalód?! – emelte a tekintetét nagymama az utolsó lehetséges szövetségesére.

- Igazuk van. Ideje mennünk, Gwendolin – állt fel nagypapa és kezet rázott apával. – Köszönünk mindent – puszilta meg anyut. Gwen nagymama sértetten kiviharzott egyetlen köszönés nélkül és a szobát újra megkönnyebbült nyugalom járta át. – Sajnálom – sóhajtott papa és ő is utána bicegett.

Anya torkából egy óriási sóhaj szakadt fel és a vállát vadul rázta a zokogás. Apa felállt és gondoskodóan átkarolva kitámogatta a szobából.

Én még mindig egy helyben ültem és görcsösen szorongattam a villámat. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. A viharra már csak az utána maradó pusztítás és a csend emlékeztetett.

***

Az íróasztalom mellett ültem és próbáltam megjegyezni a szövegemet, de a sorok sehogy sem akartak megragadni a fejemben. Ez volt az első nemzeti színházas fellépésen, muszáj volt jól teljesítenem, de az ebédnél történt dolgok teljesen elvonták a figyelmemet. Tökéletesen egyetértettem Michaellel, már évek óta azt hallgatja, hogy az álmai hiábavalók és ő nem jó semmire. Egyfajta fiatalabb mása apámnak, aki csak „írogat”, de nem tesz semmi hasznosat a társadalomért. Pedig a művészet része az életnek, a nélkül én sem lennék teljes. Szükségem van a színészetre és az írásra ahhoz, hogy önmagam legyek. Határozott kopogtatás rázott fel a gondolataimból és értetlenül meredtem a szövegkiemelőt markolászó kezemre. Gyorsan rátettem a kupakot és kikiabáltam:

- Igen?

- Bejöhetek, kicsim? – dugta be a fejét apu félszegen.

- Persze, gyere.

Besétált és nyúzott arccal helyet foglalt az ágyamon.

- Beszéltél vele az óta? – reménykedően csengett a hangja.

- Nem – ráztam meg a fejem összetörten.

- Kezdtek aggódni miatta - fúrta könnytől elhomályosult tekintetét az enyémbe.

- Én is – suttogtam alig hallhatóan.

- Van róla fogalmad, hogy mégis merre lehet? – tördelte a kezeit.

- Hát, van egy sejtésem… - haraptam el a nyelvem

- Hol? – csillant fel a szeme.

- A törzshelyükön… - nyöszörögtem, megígértem, hogy nem árulom el.

Apa csendesen figyelt, majd bólintott és várta, hogy folytassam, de nem tettem.

- És…az merre van? – puhatolózott tovább, beszédre ösztökélve.

- Azt nem mondhatom meg – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.

- Miért nem? – keményedtek meg az arcvonásai.

- Mert megígértem… - ejtettem ki a szavakat félve.

- Wen, ez most fontos! – pattant fel és elém sétált. – Nem érünk rá a gyerekes játszadozásotokra!

- Tudom – bólintottam komolyan és én is felálltam, de még így is jóval alacsonyabb voltam nála. – Megyek és megkeresem! – néztem a szemébe eltökélten.

- Na, azt már nem! – kapta fel a vizet. – Ezt te sem gondoltad komolyan, ne hidd, hogy az éjszaka közepén elengedlek egyedül!

- Lehet, hogy már sötét van, de még csak alig múlt kilenc – böktem a karórámra.

- Akkor sem, bármi történhet…nem viselném el, ha valami bajod esne – sütötte le a szemét.

- Apa, tizenhat éves vagyok! Tudok vigyázni magamra! – szorítottam meg a kezét. Az arcán apró megingás jele futott át és ez épp elég volt arra, hogy gyorsan felkapjam a táskámat meg a kabátomat és a földszintre rohanjak. – Bízz bennem! – kiabáltam vissza és kicsörtettem a bejárati ajtón. Leintettem egy taxit és bediktáltam a címet. Útközben tárcsáztam a hely tulajának számát és imádkoztam, hogy felvegye.

- Halló? – kiabált a kagylóba, a háttérben hangos zene szólt.

- Szia, Peter! Wendy James vagyok – válaszoltam én is ösztönösen hangosabban.

- Michael húga? – kérdezte meglepettséggel keveredett vidámsággal a hangjában.

- Igen!

- Szia, kislány! Jó rég beszéltünk! Minden oké?

- Igen – vágtam rá. – Azaz, hogy nem! Mike ott van? – borsóméretűre zsugorodott gyomorral vártam a választ.

- Aha – ordította a telefonba – Már órák óta itt csövel! – hatalmas kő esett le a szívemről.

- Szuper! Kérlek, tartsd ott, amíg odaérek!

- Neked bármit, bébi – nevetett, majd megszakította a vonalat.

Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a térdemen és mihelyst a taxi lassított kipattantam belőle, meg sem várva, hogy megálljon. A hatalmas, értetlen szemekkel rám pislogó sofőr kezébe nyomtam a pénzt és már rohantam is tovább. Az ajtón belépve egy kétméteres hústoronyba ütköztem.

- Hova- hova, kislány? – mély, dörmögő hangját még a dübörgő zene mellett is tisztán hallottam.

- Bent van a bátyám! – toporzékoltam kétsége esetten.

- Na, és? – nézett le rám flegmán a szájában forgatva a rágóját.

- Kérem, engedjen be – fogtam könyörgőre.

Nem szólt semmit, csak a fejét rázta.

- Basszus – fordultam sarkon szitkozódva és egyéb lehetőségek után kutattam. Vadul cikáztak a gondolatok a fejemben, aztán beötlött a legkézenfekvőbb. Előkaptam a mobilomat és lenyomtam a zöld gombot. – Peter? Kijönnél értem? A gorillád nem akar beengedni.

- Persze, cica. Egy perc és ott vagyok.

Összefontam a kezemet magam előtt és egyre idegesebben várakoztam. Végül a tömegből előbukkant Pete ismerős alakja és határozottan megindultunk egymás felé.

- Szia – nyomott puszit az arcomra – Ne haragudj a kis közjátékért.

- Semmi baj – öleltem magamhoz. – De legközelebb talán szólj előre a hústornyodnak, hogy engedjen be – mondtam elég hangosan ahhoz, hogy a biztonsági őr is hallja és Peter oldalán betipegtem a klubba.

- Miért? Lesz legközelebb? – vigyorgott rám Pete még mindig birtoklóan derekam köré font karral.

- Lehet róla szó – kacsintottam. – Hol van Michael? – tértem a lényegre.

- A pultnál ül – mutatott előre.

- Köszi – nyomtam egy puszit az arcára és belevetettem magam a tömegbe.

A zene már-már dobhártyaszaggató hangterjedelemmel dübörgött. A villogó fények és a füst miatt szinte semmit sem láttam, csak éreztem a nekem ütődő, ritmusosan vonagló testek sokaságát. Már majdnem elértem a célomat, amikor egy erős kéz kulcsolódott a csuklóm köré, majd egy hirtelen rántással az izzadt mellkasához vont.

- Hé, kislány! – már pusztán az alkoholszagú leheletétől elkábultam. – Nem fáj még a lábad, hiszen egész nap te jártál a fejemben…

- Tényleg?! – löktem el magamtól mindenféle nagyobb erőfeszítés nélkül. – Ez a legjobb csajozós dumád?! – húztam fel a szemöldököm flegmán és faképnél hagytam.

- Ez, komám, egy sárkány volt! – hallottam még röhögő haverja hangját a hátam mögül. Megfordultam, majd kedvesen mosolyogva felmutattam a középső ujjamat és a pultig hátralévő néhány métert már nevetve, hitetlenkedve tettem meg. Egyből kiszúrtam Michaelt: ő volt az egyetlen, aki a kínzó forróság ellenére még mindig kabátban ült. Lehuppantam a mellette álló bárszékre és a fülébe kiabáltam:

- Szia, Mike!

Lassan fordult felém, érzékeit alkohol tompította, kellett egy kis idő, amíg rám ismert.

- Wendy? – emelte rám elhomályosult tekintetét. – Tényleg te vagy az? – motyogta akadozó nyelvvel.

- Igen, én – nevettem rá.

- Ó, de jó, hogy itt vagy! – ölelt magához. – De hogy kerülsz te ide? – ráncolta a szemöldökét értetlenül.

- Azért jöttem, hogy hazavigyelek.

- Az nem az idősebb testvér dolga lenne? – mutogatott céltalanul a semmi felé.

- Akkor nem, ha az a bizonyos testvér az asztal alá itta magát – vigyorogtam.

- Ó – foglalta össze mondandóját rendkívül értelmesen.

- Szia! – fordultam a pultos sráchoz. – Adnál két üveg vizet?

- Persze, azonnal hozom – bólintott és a hűtőhöz indult.

- Melegem van – nyafogott Michael.

- Akkor miért vagy még mindig kabátban?

Tanácstalanul végignézett magán, aztán sokáig babrálva tétován elkezdte lehúzni a cipzárt. Időközben visszatért a pincérsrác és velem együtt figyelte a ténykedését.

- Hoppá – kuncogott kisfiúsan Mike és visszarángatta a már félig leszenvedett cipzárt. – Rajtam maradt a pulykás pulcsi.

Nevetve megforgattam a szemem és az értetlenkedő pincérre néztem.

- Mennyivel tartozok? – mosolyogtam rá a pénztárcám után kutatva.

- Semmivel, a ház ajándéka volt.

Mielőtt visszakérdezhettem volna, továbbsétált a következő bulizóhoz. Felkaptam a két flakon ásványvizet és próbáltam kibetűzni a félhomályban az egyiken lévő feliratot:

                Remélem, hamarosan látlak – Peter xx

Gyorsan a táskámba süllyesztettem őket és a vadul vigyorgó Mike-ra pillantottam.

- Na, indulhatunk? – állítottam fel a székről és támogatáskánt átkaroltam. Így fényévekkel nehezebb volt utat törni a tömegben és az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy Mike mindenkivel leállt beszélgetni.

- Hé, Batman! – kiabált oda egy feketepólós, kétajtós szekrénynek. – Miért nem ugrunk le Hawaii-ra karácsony körül a húsvéti nyuszival? Figyelj már ide! – bökte meg a vállát. – Nézz rám, ha hozzád beszélek!

- Pszt, hallgass! – próbáltam csitítani és arrébb rángatni, de nem hagyta magát.

- Hol hagytad a Batmobilt? Beleférsz még egyáltalán ekkora hassal? – bökte meg a fickó háját, akinek ezzel betelt a pohár és egy jól irányzott ütéssel a földre küldte a bátyámat.

- Jézusom! – visítottam. – Ezt feltétlenül muszáj volt?!

- A kis pöcsfej nem hagyott békén – vonta meg a vállát.

- Csak részeg, maga idióta seggfej! – ordítottam magamból kikelve, majd felsegítettem a földről a jókora monoklival gazdagodott Michaelt. Teste remegett a nevetéstől és keze állandóan kicsúszott az enyémből.

Végre kiértünk a friss levegőre és jólesően megtöltöttem a tüdőmet az esti szél hozta friss oxigénnel. Mike leült a földre és úgy röhögött tovább. Minden egyes porcikám vadul remegett, még mindig sokkban voltam a bent történtek miatt.

- Elárulnád végre, hogy mi ilyen kurva vicces?! – estem neki ingerülten.

- Behúzott nekem Batman – vihogta.

Nagyot sóhajtva a tenyerembe temettem az arcom és elfojtottam egy vigyort.

- Na, gyere, drága szuperhősöm – nyújtottam felé a kezem. – Menjünk szépen haza.

- Nem akarok még hazamenni – pillantott fel rám elesett kiskutyaszemekkel.

- Akkor? Mit csináljunk? – döntöttem oldalra a fejem érdeklődve. – Vagy egész este itt akarsz gubbasztani a földön?

- Nem – tápászkodott fel imbolyogva. – Sétáljunk! – motyogta csillogó szemekkel.

- Oké – bólintottam beleegyezően. Előkaptam a telefonomat és bepötyögtem apának egy smst:

                Megtaláltam Michaelt, most elmegyünk sétálni. Egyhamar biztos, hogy nem érünk haza. Ne aggódjatok, vigyázunk magunkra! xx Wen

Michael néhány méterrel előttem botorkált, így megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem. Belekaroltam és a vállára hajtottam a fejem.

- Tudod – motyogtam. – Ez most tök romantikus lenne, ha te nem a bátyám lennél.

- Fúj! – fintorgott.

- Pont erre a reakcióra számítottam – nevettem.

- Te, Wendy? – szólított meg néhány perces csend után.

- Igen? – néztem rá érdeklődve.

- Az emberek miért nem vágják bozótvágó késsel a kapribogyót? – tette fel rendkívül értelmes kérdését teljes komolysággal.

- Fogalmam sincs – ráztam a fejem vigyorogva.

- Akkor jó, mert nekem sem – vonta meg a vállát. – De most pisilnem kell – indult el az ösvény széle felé.

- Ne! – kiabáltam utána. – Csak ne a…bokorba – illedelmesen elfordultam és a helyzet abszurdságán kuncogtam. Nekem kéne őrültségeket elkövetnem és neki vigyáznia rám, nem pedig fordítva.

Dolga végeztével megkönnyebbült mosollyal az arcán tért vissza hozzám.

- Igyál vizet! – nyomtam a kezébe az egyik flakont. Engedelmesen nagyot húzott belőle, majd visszaadta nekem. Lementünk a Temze partjára és a felkelő nap fényénél a folyóban úszkáló madarakat néztük.

- Kár, hogy az állatokkal nem tudunk kommunikálni – jelentette ki bölcsen.

- Igen – helyeseltem bólogatva és megbabonázva figyeltem az épületek közül előbukkanó nap vízen tükröződő sugarait.

Lehuppant a fűbe, én pedig mellételepedtem.

- Mindig is szerettem volna egy emut! – bökött a víz felé.

- De, ezek hattyúk – tiltakoztam.

- Most nem tök mindegy?! Nagy és tollas! – vetette be a legerősebb érvét, majd elnyúlt a földön. Nem álltam le vele veszekedni, csak vigyorogva követtem a példáját és melléfeküdtem. Arra már rájöttem a mai napon, hogy egy részeg emberrel nem éri meg vitába szállni. Felé fordultam, egyre férfiasodó vonásait szépen kiemelte ez a fény. Hihetetlen, hogy repül az idő, pár éve még együtt legóztunk, most pedig néhány hónap múlva egyetemre megy. Fogalmam sincs, hogy fogom elviselni a hiányát, mert bár rengeteget piszkáljuk egymást, nem volt olyan nap, hogy ne éreztette volna velem, mennyire szeret. Elmorzsoltam egy észrevétlenül legördülő könnycseppet és igyekeztem a jelenre koncentrálni. Körülvett minket a nyugalom és a hajnal hangjai. Leírhatatlan érzés volt a bátyámmal ott feküdni, aki most éppen kidugott nyelvvel bámulta az eget.

- Mit csinálsz, hülye gyerek? – böktem meg a vállát.

- Várom, hogy essen a hó! – közölte a magától értetődőt.

- Októberben?! – vontam fel a szemöldökömet nevetve.

- Vannak még csodák – emelte rám mogyoróbarna tekintetét és beletúrt ugyancsak hasonló színben pompázó kusza tincseibe.

- Vannak – bólintottam vigyorogva és újra az eget kezdtem kémlelni, éreztem, hogy engem figyel.

- Wendy? – fogta meg a kezem.

- Igen, Michael? – néztem rá újra.

- Szeretlek!

- Én is szeretlek téged!