2014. március 5., szerda

41. felvonás

Sziasztok! :)
Ma nem dumálok, csak mindenkinek meseszép napot kívánok!!

Jó olvasgatást!
Puszi ♥ - W.



WENDY

 


Az ébresztőóra irritáló, sípoló hangja hasított a levegőbe. Egy dühödt nyögés kíséretében az oldalamra fordultam, majd megeresztettem egy fáradt sóhajt és a fülemre tapasztottam a párnát, de a monoton csipogás csak nem akart szűnni. Csukott szemmel kezdtem tapogatózni a komódom felé és nagy nehezen lenyomtam a kikapcsoló gombot. Résnyire nyitottam a jobb szememet, de amint bekúszott a fény a pupillámba rögtön vissza is csuktam. Utáltam felkelni, főleg egyedül: hiányzott Zayn forró lehelete a tarkómon, ölelő karjai és apró, édes reggeli csókjai. Csigalassúsággal elszámoltam háromig és kimásztam az ágyból. A fürdőbe caplattam és lecövekeltem a tükör előtt, szinte megijedtem az elém táruló látványtól. A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkedtek és a párna vörös mintát hagyott az arcomon. Hideg vízzel igyekeztem eltűntetni a fáradtságom jeleit és egy kicsit javítani a kinézetemen. Tegnap késő estig gyakoroltuk a szöveget, majd miután Will és Haz elment még hajnalig bújtam a sorokat. Már pusztán attól is gyomoridegem volt, ha a mai próbára gondoltam. Mély, reszelős levegőt vettem, majd megmostam a fogam és egy forró zuhany alatt szellőztettem ki a fejem. Magamra kaptam egy szürke melegítőalsót egy bő, fekete „YES” feliratú pólóval.
Laza lófarokba fogtam a hajam és feltettem egy leheletnyi sminket. Éppen az ajkaimra kentem némi szájfényt, amikor megszólalt a telefonom. Rekordgyorsasággal ugrottam érte és nyomtam le a zöld gombot.
- Igen? – szóltam bele, miközben folytattam a sminkelést.
- Szia, édes – Zayn mély, férfiasan duruzsoló hangja hallatán önkéntelenül is mosoly szökött az arcomra.
- Szia – viszonoztam az üdvözlést vidáman.
- Remélem, nincs programod délutánra… - mondta titokzatosan.
- Háromig próbálunk, utána ráérek.
- Remek – lelkesedett. – Akkor hatra érted megyek, öltözz melegen!
- Hm… - hümmögtem. – Mik a terveid?
- Meglepetés – szinte láttam magam előtt, ahogy ajka kaján vigyorra húzódik.
- Oké – egyeztem bele hiszti nélkül.
- Akkor hatkor! – emlékeztetett.
- Már alig várom – vallottam be.
- Remélem, nem okozok csalódást – viccelődött.
- Te, soha – jelentettem ki kuncogva.
- Vigyázz magadra! – kért.
- Te is!
- Szia – köszönt el lágyan.
- Szia – búcsúztam szomorúan, képes lettem volna még órákon át hallgatni őt. Bedobáltam mindent a táskámba és elindultam a lépcsőhöz, egyenesen a konyha felé vettem az irányt, hogy feltankoljak vízzel és néhány müzlivel. A pultnál Tommy ült és kimerülten rágcsálta a szendvicsét.
- Jó reggelt, Pocok – borzoltam fel a haját.
- Neked is – vigyorodott el. – Jó régen hívtál már így.
- Nagy hiba – kacsintottam rá. Gyerekkorában, ha valaki megkérdezte tőle, hogy mi szeretne lenni, ha felnő, mindig azt válaszolta, hogy pocok. Hosszú hetekig cukkoltuk ezzel, aztán a hetekből hónapok, majd évek lettek és ez a becenév rajtaragadt.
- Csináltam neked kávét – állt fel és nyújtott át nekem egy termoszt. Értetlenül álltam kedves gesztusa előtt, ő is látta, hogy ez némi magyarázatra szorul. – Hallottam, hogy három után feküdtél le.
- Ó, aranyos vagy, köszönöm – cuppantottam puszit az arcára. – De te hogy hogy ébren voltál még akkor? – pakoltam be a táskámba néhány szelet müzlit, két flakon vizet és a termoszt.
- A töri esszémmel szenvedtem – sóhajtott gondterhelten.
- Mi a téma? – érdeklődtem együtt érzően.
- „Anglia, mint gyarmatbirodalom” – macskakörmözött a levegőben unottan.
- Íjj – húztam el a számat. – Mikorra kell leadni?
- Ma délig. Ezen múlik az év végi jegyünk fele – temette az arcát a tenyerébe.
- Nyugalom – tettem a kezem a vállára. – Okos vagy, biztos, hogy jól sikerült.
- Könnyen beszélsz – nyögte. – Te már túl vagy ezen az egészen.
- Az lehet, de még emlékszem, milyen volt a suliban.
- Gimibe már nem is jártál! – háborodott fel.
- Magántanuló voltam, de ugyanúgy meg kellett írnom ezeket a vackokat – böktem a kiterített lapok felé.
- Tényleg? - kapta fel a fejét érdeklődve. – És még megvannak?
- Valahol biztos – vontam meg a vállam és felnyaláboltam a táskámat.
- Éééééés… - kezdte, egyből tudtam, mire gondol:
- És nem adom oda őket – indultam el az előszoba felé.
- Na, kérlek, Wendy – loholt a nyomomban.
- Nem – jelentettem ki miközben a cipőmet húztam fel.
- Naaaa – meresztett rám kiskutyaszemeket.
- Nem – ismételtem meg határozottabban és magamra kapva a kabátomat kiléptem a bejárati ajtón.
- Gonosz vagy – vádolt.
- De azért még szeretsz? – vetettem be a legaranyosabb ajakbiggyesztésemet.
- Igen – nevetett rám.
- Szia – vigyorogtam rá. – Legyen szép napod!
- Neked is – tűnt el az ajtó mögött hatalmas mosollyal az arcán.
Az udvart vastag hótakaró fedte, bokáig süllyedtem benne és még most is rendületlenül esett. Nagy nehezen a garázsba manővereztem és a táskámban kutattam Sandy kulcsai után. Miután végre meglett, behuppantam a volán mögé és néhány percig járattam a motort, hogy az autó kellemesen felmelegedjen, csak ezután indítottam. Az utcák kihaltak voltak, alig egy-két emberrel találkoztam, amíg a színházig értem. A parkoló is üres volt, direkt egy órával korábban érkeztem, hogy legyen időm átfutni a szöveget és még csak véletlenül se késsek el. Lassan, óvatosan lépkedtem az épület felé. Beérve David vidám mosolya engem is jobb kedvre derített és az elmaradhatatlan vajkaramellája után az öltözőmbe siettem. Levettem a kabátomat és a fogasra akasztottam, majd a szövegkönyvvel a kezemben letelepedtem a kanapéra. Szemeim szélsebesen falták a sorokat és a pánik kezdett elhatalmasodni rajtam, úgy éreztem, semmi sem tudok. Kopogtatás hangja hasított a levegőbe, de nem feleltem, úgy gondoltam, biztosan csak a fáradtságtól hallucinálok, de aztán ismét felhangzott a ritmikus zaj.
- Bújj be – szóltam ki. Az ajtó feltárult és a belépő alak láttán meglepetten elkerekedtek a szemeim. – Szia – nyögtem ki.
- Szia – jelent meg egy csábítónak szánt féloldalas mosoly a szája sarkában. – Dave mondta, hogy itt vagy. Remélem, nem zavarok…
- Nem, persze, hogy nem – hadartam. – Gyere be nyugodtan.
- Remek – lépett hozzám közelebb. – Csak nem szöveget tanulsz? – bökött a kezemben tartott füzetecske felé.
- Ja, de…igen – makogtam és közben kétségbeesetten igyekeztem összeszedni magam, a pánik és a kialvatlanság miatt teljesen szétcsúsztam.
- Összeolvassuk együtt? – döntötte oldalra a fejét.
- Az jó lenne – fújtam ki az addig bent tartott levegőt.
Leült mellém, talán egy kicsit túl közel hozzám, de nem húzódtam el, színészként már hozzászoktam ahhoz, hogy néha megsértik a személyes teremet. Amikor végeztünk egy oldallal, egyszerre nyúltunk a lap sarkához, hogy lapozzunk. Keze kínosan sokáig időzött az enyémen. Kérdőn pillantottam rá, de ő csak elvigyorodott, így nem tulajdonítottam neki túl sok jelentőséget. Kivágódott az ajtó és Will trappolt be rajta, kezében egy halom Starbucks-os zacskóval.
- Szia, Wendy – igyekezett visszacsukni az ajtót a hátsófelével kevés sikerrel, a koncentrálástól még a nyelvét is kidugta. – Hoztam neked reggelit, mert gondoltam, hogy te nem… - nézett végre ránk. – Ó – hagyta el egy meglepett hang a száját. – Szia, Brad!
- Helló – állt fel Bradley és segített neki az asztalra pakolni a rengeteg kaját.
- Mi jót hoztál? – vetettem rá magam egyből a tasakokra. – Almás pite és csokis croissant – visítottam fel örömömben, mire a fiúkból kitört a nevetés. Elvörösödve vállat vontam és majszolni kezdtem. – Köszönöm – motyogtam két falat között hálásan.
- Nincs mit, haspók – nyomott puszit a homlokomra Will, majd ő is fülön fogott egy zacskót és enni kezdett.
- Jó étvágyat – nevetett ránk Brad. – Én megyek, átöltözök éééés… - pillantott az órájára. – Tíz perc múlva találkozunk – kacsintott rám, majd kivonult. Gyorsan betermeltük az összes péksüteményt és kellemesen eltelve sétáltunk be a próbaterembe. Már mindenki ott volt és a táncosokat figyelte, akik hajmeresztő mozdulatokat mutattak be. Letelepedtem a földre Suezie és Sophia mellé és beszélgetni kezdtünk:
- Úgy hallottam, hogy a Bunny Six-ben ingyenes ital estét tartanak kedden – újságolta Sue.
- Tényleg? – lelkesedett Soph.
- Igen – bólintott. – Elmehetnénk oda a bandával – bökött a fejével a többiek felé.
- Ez tök jó ötlet! – helyeselt Sophia.
- És te mit gondolsz, Wen? – fordult felém Suezie.
- Háááát…- húztam el a számat.
- Elhozhatnád a fiúkat is – ajánlotta csillogó szemekkel Soph.
- Nem mondhatsz nemet – győzködött Sue.
- Én nem is – tiltakoztam. – De a srácok nevében nem nyilatkozhatok – vontam meg a vállam.
Andy – és a vele megérkező fagyos hangulat – leállította a további gyötrelmeimet, amiért most kifejezetten hálás voltam neki, de a következő néhány mondatáért már kevésbé:
- Sziasztok! Ma úgy terveztem, hogy szöveges próbát tartunk, de bizonyos indokok miatt – vetett rám egy undok pillantást. – Változásokat kellett eszközölnünk a párbeszédeken. Az új szövegkönyvet a próba után átvehetik szerény személyemnél – mutatott magára. – És bár holnap szombat, elvárom minden főszereplőtől, hogy megjelenjen reggel nyolckor az irodámban és előadja nekem kívülről a sorait. További szép napot! – mosolyodott el negédesen és elindult kifelé.
Felment bennem a pumpa, felpattantam és dühödten utána trappoltam, de egy erős kéz tapadt a számra, egy másik pedig körülölelte a derekamat és könnyedén felkapott. Hiába kapálóztam és csapkodtam nem eresztett és visszacipelt a többiekhez. Megforgattam a szemem és elernyesztettem a testem, rájöttem, hogy ez a legegyszerűbb módja annak, hogy kiszabaduljak.
- Oké, most már elengedhetsz – akartam mondani, de a számra tapadó tenyér miatt csak egy artikulálatlan morgás tört elő belőlem.
- Tessék? – kérdezte Will. Hevesen a karjára mutogattam, mire végre leesett neki, hogy mit is szeretnék. – Ja, bocsi – tette szabaddá az ajkaimat nevetve.
- Azt a büdös, kurva eget! – hagyta el a számat egy nem túl nőies káromkodás.

***

 

- Elegem van! Kiszállok – ecseteltem a terveimet otthon a konyhában Willnek újabb kétórányi szövegtanulás után.
- Ezt te sem gondolod komolyan!
- De, igen! Halálosan komolyan gondolom – járkáltam fel-alá ingerülten. – Bármit teszek vagy mondok az rossz. A vak is látja, hogy Andy pikkel rám, csak azt tudnám, mi okot adtam rá neki… - túrtam bele a hajamba tanácstalanul.
- Wen! – nézett a szemembe mélyen Will. – Ülj le és nyugodj meg! – igyekezett józanságra bírni. – Volt már példa ilyenre máskor is.
- Igen, de nem velem – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt durcásan.
- Az lehet – vonta meg a vállát. – Viszont tudom, hogy erős vagy és ezt is átvészeled majd, ahogy már annyi mást is – szorította meg a kezem bátorítóan, szemembe könnyek gyűltek.
- Köszönöm – suttogtam, majd egy határozott mozdulattal letöröltem bánatom nedves jeleit. Megszólalt a csengő. – Úristen! – kerekedtek el ijedten a szemeim.
- Mi az? – értetlenkedett Will.
- Hány óra van? – kérdeztem hisztérikusan.
- Hat – olvasta le az órájáról. – Miért?
- Ó, basszus! – pattantam fel szitkozódva és rohantam az előszobába. – Totál kiment a fejemből – feltéptem a bejárati ajtót és bűntudatosan az ajkaimat harapdálva néztem a mosolygó Zayn szemébe. – Szia – köszöntöttem halkan.
- Szia – komorodott el. – Valami baj van? – húzott közel magához aggodalmasan. – Te sírtál?! – aprót bólintottam és újra eleredtek könnyeim. Nem tudtam megszólalni, csak tehetetlenül szipogtam, valószínűleg a frászt hoztam rá. Bekísért a nappaliba és leült velem a kanapéra, a szövegkönyv láttán még keservesebben zokogtam. Szorosan magához ölelt és hagyta, hogy nedves arcom a mellkasába temessem. Lépteket és kisvártatva Will hangját hallottam:
- Szia! – Zayn teste megfeszült, gyanítom, azt gondolta, hogy ő a szomorúságom oka.
- Will – emeltem fel a fejem erőtlenül. – Kérlek, mondd el neki – motyogtam. Aprót bólintott és belekezdett:
- Tegnap késő estig…
- Hajnalig – kotyogtam közbe.
- Szóval hajnalig a Grease szövegét tanulta, mert Andy megfenyegetett minket, hogy mindenki repül, aki egy betűt is téveszt. Ma pedig közölte, hogy egy teljesen új forgatókönyvet állított össze és elvárja, hogy holnap reggel előadjuk neki kívülről – foglalta össze tömören.
Zayn egy kissé eltolt magától és kutakodva a pillantásomat kereste:
- Menj, öltözz fel – nyomott puszit a homlokomra. –Szükséged van egy kis friss levegőre.
- Nem lehet… - akartam tiltakozni.
- Szerintem is jó ötlet – szólt bele Will.
- De mi lesz a…? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Maximum egy vagy két óra, aztán itt maradok veled gyakorolni – ajánlotta fel Zayn. Szólásra nyitottam a számat, de végül meggondoltam magam és egy apró biccentés után az emeletre sétáltam.

ZAYN

 


Utáltam így látni. Utáltam a sírástól meggörnyedt vállait, a könnyektől maszatos arcát és legfőképpen utáltam szomorúságtól csillogó szemeit. Utáltam, mert iszonyatosan fájt, hogy nem tehettem ellene semmit. Figyeltem, ahogy lépcsőfokról lépcsőfokra egyre feljebb tornázta magát, majd eltűnt az emeleten, csak aztán néztem Willre:
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá!
- Szóra sem érdemes – legyintett lazán, de látszott rajta hogy neki is ugyanolyan fontos Wendy, mint nekem. – De most…öhm… - vakargatta a fejét zavarában. – Szerintem megyek, kettesben hagylak titeket – indult el kifelé, én pedig utána mentem, hogy kikísérjem. – Tudod – szólított meg az előszobában, miközben a sálat tekerte a nyaka köré. – Wen olyan nekem, mintha a kishúgom lenne és amióta a családja elment – nyelt hatalmasat, nehezére esett neki erről beszélni – úgy érzem, rám hárul a feladat, hogy megvédjem őt. A bátyja, Michael és én szövetkeztünk, hogy az összes udvarlójával „elbeszélgetünk” – macskakörmözött nosztalgikus vigyorral az arcán. – De úgy hiszem, erre most nincs szükség, Wendy jól választott – lépett ki a bejárati ajtón és indult el a hóesésben.
- Will? – szóltam utána.
- Hm? – fordult újra felém.
- Tényleg így gondolod? – érdeklődtem visszafojtott lélegzettel.
- Igen – bólintott. – Jobbat keresve sem találhatna! De, ha megbántod, kitekerem a nyakad! – nézett rám szigorúan.
- Nem fogom – mosolyodtam el. – Ahhoz túlságosan is szeretem…
- Reméltem, hogy ezt mondod majd – vigyorodott el. – Jó szórakozást estére! – kezdett hátrálni a hóesésben, majd elnyelte őt az esti sötétség.
Pár percig csak álltam ott némán és meredtem kifelé a fehér palástba burkolózó utcára, majd a konyhába vonultam és teát főztem, hogy legyen mit magunkkal vinni. A vízforraló hangos sípolásától nem hallottam, hogy Wen belépett a szobába, összerezzentem, amikor ujjai gyengéden végigszántottak a hátamon.
- Szia – motyogtam és nyomtam egy puszit a homlokára.
- Szia – kúszott egy halvány mosoly az arcára. – Mit csinálsz? – bökött a pult felé.
- Teát főzök – jelentettem ki büszkén.
- Nem túl veszélyes ez? – meresztett rám ijedt szemeket.
- Ha-ha – húztam el a számat. – Nagyon vicces – forgattam meg a szemem és fontam körül a derekát a karjaimmal, majd a homlokomat az övének döntöttem.
- Will hol van? – motyogta.
- Elment, hogy kettesben lehessünk – cirógattam meg álla vonalát.
- Na, és mit csinálunk? – kíváncsiskodott.
- Elmegyünk sétálni – cuppantottam puszit az arcára.
- Most?! Szakadó hóesésben?! – szökött a magasba a szemöldöke.
- Igen – bólintottam. – Ilyenkor a legjobb…
- Megfázni? – kötözködött.
- Neeeem – tiltakoztam nevetve.
- Elesni a jégen? – találgatott tovább.
- Többek között – vigyorodtam el. – Ez is a tél varázsa – néztem mélyen a szemébe és dörgöltem az orromat az övéhez. Egy pillanatra mosoly kúszott az arcára, de aztán újra elkomorodott. – Kicsim – súgtam lágyan, alig palástolva aggodalmamat, mire arcán legördült egy könnycsepp. Végigcsókoltam a nedves kis útvonalat, majd a számat az övére tapasztottam és szorosan magamhoz húztam. Kezdetben csak mereven állt, majd fokozatosan feloldódott és karjait a nyakam köré fonta. Nyelvemmel lassan végigsimítottam ajkain, mire azok finoman elnyíltak, bebocsátást engedve nekem. Olyan szenvedéllyel csókoltam, mint még soha, igyekeztem elszívni az összes bánatát. Lihegve, levegőért kapkodva húzódtunk el egymástól. Fejét pihegve a vállamba fúrta én pedig kaján vigyorral az arcomon apró csókot hagytam a haja tövén. – Induljunk – szólaltam meg pár perc múlva, hangom még mindig rekedten csengett. Nem válaszolt, csak bólintott, majd lesütött szemekkel elhúzódott tőlem és elindult az előszoba irányába. Gyanítottam, hogy azért nem nézett rám, mert a szeme elárulta volna, hogy benne is ugyanazok a gondolatok fogalmazódtak meg csók közben, mint bennem. Túl hosszú ideje játszottuk már ezt a macska-egér harcot és az egymás iránt érzett beteljesületlen vágy szinte elviselhetetlenné vált.
Kiléptünk a hóesésbe és Wendy álmélkodva nézett körül. Mögé léptem, átkaroltam a derekát és az államat a vállán nyugtattam.
- Imádom a havat – mondta lelkesedéstől csillogó szemekkel. Mosolyogva nyomtam egy puszit az arcára, majd kézen ragadtam és hagytam, hogy ujjai az enyéim közé csússzanak, aztán édes bilincsünket zsebre vágtam, hogy még véletlenül se fázzon. Néhány percnyi néma andalgás után kíváncsian emelte rám gyönyörű, barna íriszeit. – Van valami külön célja a sétánknak vagy csak úgy élünk bele az éjszakába? – emelte az ég felé az arcát és élvezte a hópelyhek lusta táncát az utcai lámpák fényében.
- Van – feleltem titokzatosan. – És mindjárt ott is leszünk – tereltem egy kisebb, világítás nélküli utca felé. Szólásra nyitotta a száját, talán azért, hogy számon kérjen, mert megint nem mondtam semmi konkrétat, de aztán csak elvigyorodott és megrázta a fejét. – Megérkeztünk – torpantam meg néhány méter megtétele után.
- Hová? – nézett körbe értetlenül a sötétben.
- Hát ide – mutattam előre, mire ezernyi izzó gyulladt ki, teljes világításba vonva az előttünk elterülő pályát. Halkan felnevettem, teljesen úgy tűnt, mintha én intéztem volna így, de csak mázlim volt, a hely pontban hétkor nyitott. Wen tátott szájjal, ide-oda cikázó tekintettel igyekezte befogadni a látványt. Gyengéden megböktem a vállát, hogy végre feleszméljen és szólásra bírjam.
- Korcsolya – motyogta maga elé hitetlenkedve. – Korcsolyázni hoztál – sikította vidáman ugrálva.
- Igen – nevettem rá és a kölcsönzőhöz toltam. Mi voltunk az első vendégek, így nem kellett sorban állnunk. miután mindketten felhúztuk a lábunkra a számunkra tökéletes „kínzóeszközt”, Wen határozott léptekkel elindult a jég felé, én pedig imbolyogva követtem őt. Tett néhány kört, kiélvezte, hogy az egész pálya az övé, aztán kipirult arccal, sugárzó mosollyal tért vissza hozzám.
- Ez annyira jó! Tizenkét éves korom óta nem koriztam és most…áááh… - hadarta, annyira örült, hogy nem tudta szavakba önteni az érzéseit. – Te nem jössz? – döntötte oldalra a fejét.
- Hááááát…én még sosem korcsolyáztam – vallottam be őszintén, görcsösen a palánkot szorongatva.
- Akkor éppen itt az ideje – ragadta meg a kezem és kezdett befelé ráncigálni. – Karolj belém és csináld azt, amit én – utasított.
Igyekeztem utánozni minden mozdulatát és úgy éreztem, már egészen belejöttem, amikor elengedett és velem szemben, háttal kezdett siklani. A meglepetéstől, hogy magamra hagyott még csúsztam előre fél métert, de aztán elvesztettem az egyensúlyomat és a hátamon landoltam. Wen mellém siklott és próbálta elfojtani a vigyorát, ahogy a kezét nyújtotta felém. Belékapaszkodtam és minden erőmet összeszedve igyekeztem feltápászkodni, de a vége az lett, hogy ő is elterült mellettem a földön. Hátravetett fejjel nevettünk egymás karjaiban és közben fel sem tűnt, hogy egyre többen vették a jeget.
- Bocsi – nyögtem ki, amikor a nevetéstől végre levegőt is kaptam.
- Nehezebb eset vagy, mint gondoltam – nyomott puszit a számra kuncogva.
- Úgy érzem, ez nem az én sportom – motyogtam fájó végtagjaimat dörzsölgetve.
- Nagyon úgy tűnik – vigyorodott el és megigazította a sapkát a fejemen. – Na, álljunk fel – cuppantott puszit az arcomra.
- Muszáj? – nyafogtam és szorosan a mellkasomhoz vontam, hogy egy újabb csókot csenhessek tőle.
Körülbelül ötpercnyi szenvedés és vad röhögés után Wendynek végre sikerült álló helyzetbe tornáznia engem és szigorú felügyelete mellett tettem néhány kört.
- Hé, már egész jól megy – dicsért. – Megpróbálod egyedül is?
- Az kizárt – tiltakoztam hevesen.
- Naaa – kérlelt kiskutyaszemekkel.
- Rendben – sóhajtottam. – De csak a kijáratig – böktem az átellenben lévő kapu felé.
- Oké – bólintott rá lelkesen, majd elengedte a kezem.
Remegő térdekkel, egy csöppet sem magabiztosan küzdöttem el magam a kitűzött célig, majd egy megkönnyebbült sóhajt hallatva megkapaszkodtam a biztonságot nyújtó palánkban.
- Büszke vagyok rád – ölelt magához Wen.
- Én is magamra – vigyorodtam el.
- Fő a szerénység – kuncogott.
- Bár kétség kívül őstehetség vagyok, azért most szerintem elhagyom ezt az életveszélyes terepet...
- Máris menni szeretnél? – biggyesztette le az ajkát szomorúan.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Csak hagylak téged kibontakozni – kacsintottam rá, mire elvigyorodott és egy halk kacaj hagyta el a száját. – Irány a pálya, kicsi jégtáncosom, én majd odakint várlak.
- Maximum egy negyedóra és ott vagyok – ígérte csillogó szemekkel.
- Maradj csak, ameddig szeretnél – nyomtam puszit a homlokára.
- Te vagy a legjobb – vont magához szorosan, majd lelkesen a többi korcsolyázó közé siklott.
Elbotorkáltam a félhomályba burkolózó kölcsönzőig és lecseréltem a korit a kényelmes, jól bevált cipőmre, majd leültem egy padra, és ábrándos mosollyal az arcomon, figyeltem könnyed mozdulatait. Szélsebesen cikázott az emberek között és néha hajmeresztő kanyarokat vett be, látszott rajta, hogy élvezi a száguldást. Előkaptam a mobilomat és készítettem róla néhány fotót.
Tartotta magát az ígéretéhez és hamarosan a kijárat felé vette az irányt, felpattantam és elé siettem. Arca kipirult, szemei csillogtak, barna haja kócosan lógott ki a sapkája alól.
- Köszönöm – csimpaszkodott a nyakamba én pedig átkaroltam a derekát.
- Élvezted? – mosolyogtam rá.
- Nagyon – bólogatott hevesen miközben lihegve szedte a levegőt. – Csak már elfáradtam.
- Akkor gyere – kaptam hirtelen a hátamra, mire ijedten felvisított., majd kitört belőle a nevetés. Ez a boldog, gondtalan és magabiztos Wendy volt az, akibe beleszerettem.
Miután ő is visszakapta a csizmáját, kéz a kézben elindultunk hazafelé. Belém karolt és szorosan hozzám simult, élveztem a közelségét.
- Csukd be a szemed – kért, amikor a kocsibejárójukra értünk.
- Miért? – értetlenkedtem.
- Csak csináld! – utasított és én naivan engedelmeskedtem. Messzebb sétált, talpa alatt ropogott a hó, majd egy jól irányzott dobással fejen talált. – Hé! – pattantak fel egyből a szemeim. – Ezért most megfizetsz! – kezdtem felé rohanni, nevetve próbált eliszkolni előlem a vastag hótakaróban. Hamar utolértem és lerántottam a földre. Kapálózott, igyekezett felállni, de a karjaimat szorosan fontam köré. – Fogsz még egyszer ilyet csinálni? – hajoltam fölé és kisepertem egy kósza tincset az arcából. Megrázta a fejét, de közben kajánul vigyorgott. A számat az övére tapasztottam és lágyan csókoltam. Bár körülvett minket a hó, nem éreztem a hideget. Csak egy dolog létezett számomra és az pedig az ő közelsége volt. Lihegve húzódtam el tőle és feltápászkodtam, majd felé nyújtottam a kezem, hogy segítsek neki felállni, de ahelyett, hogy elfogadta volna, fel-alá kezdte mozgatni a végtagjait.
- Tudod, mi a baj a hó angyalokkal? – kérdezte gyermeteg hangsúllyal.
- Micsoda? – ragadt át rám is a lelkesedése.
- Hogy mindig látszik a tenyered nyoma, amikor felállsz – biggyesztette le az ajkát.
- Ezen könnyen segíthetünk – húztam fel álló helyzetbe.
- Az első igazi hó angyalom – pislogott a hóban lévő bemélyedésre boldogan.
- És amíg velem vagy, garantáltan nem az utolsó – nyomtam puszit jéghideg arcára. – Menjünk be, nem szeretném, hogy megfázz – döntöttem a homlokomat az övének és egy pillanatra elvesztem a tekintetében.
A lakásban kellemes meleg fogadott, átfagyott tagjaim fokozatosan olvadtak ki. A konyhába érve felmarkoltunk némi élelmet és forró teát, majd Wendy szobájába caplattunk. Kijelentette, hogy szüksége van egy zuhanyra, ezért amíg ő a fürdőbe vonult, én végigheveredtem az ágyán és elkezdtem visszanézni a róla készített képeimet. Az arcomra öntudatlanul is mosoly kúszott felszabadult mozdulatai láttán. Az egyik fotó kifejezetten tetszett: éppen megállt egy pillanatra és a tekintetével engem keresett.

Csak egy gombnyomásomba került és már ki is tweeteltem twiterre egy „remek nap volt @wendyjames…♥” felirat kíséretében.
A fiókom teljesen felbolydult, a rajongók azonnal lázas véleménynyilvánításba kezdtek:
„Ki ez a lány?” 
„Ő a barátnőd?” 
„Gyönyörű lány…utálom!” 
„Úristen! Csak én látom a szívecskét a tweet végén?! #zandyisreal”
Annyira belemerültem az olvasgatásba, hogy észre sem vettem, hogy időközben Wendy visszatért a szobába. Összerezzentem, amikor ráült a hátamra és lágyan átkarolta a nyakam.
- Mit csinálsz? – suttogta a fülembe, majd hagyott egy apró puszit az arcomon.
- Semmit – igyekeztem eldugni a mobilom, de már késő volt.
- Naaaa! Mutasd! – kérlelt. Teljesen a hátamhoz simult, hosszú haja csiklandozta a tarkómat.
- Rendben – bólintottam rá és behoztam neki a képet a hozzászólásokkal. Feszülten figyeltem a reakcióját, de az arca semmilyen érzelemről sem árulkodott. Hirtelen ledobta elém a mobilt és a szoba legtávolabbi sarkába rohant. Ijedten ültem fel, féltem, hogy egy olyan kommentárt látott, amit nem lett volna szabad. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Háttal állt és valamivel matatott az íróasztalán, tétován felálltam, majd vissza is ültem, nem mertem odamenni hozzá. Kisvártatva megfordult és komoly arckifejezéssel átnyújtotta a telefonját nekem. Aggodalmasan fúrtam tekintetem az övébe, majd minden figyelmemet a képernyőre szegeztem. A képem alatt most új hozzászólás jelent meg, méghozzá az övé:
„@zaynmalik én is jól éreztem magam! KÖSZÖNÖM! ♥”
Újra rápillantottam és somolygó arcával találtam szembe magam. Elvigyorodtam, átkaroltam a derekát és a lábaim közé húztam. A nyakam köré fonta a karjait és lehajolt hozzám. A füle mögé tűrtem az egyik barna tincsét, majd a számat lágyan az övére tapasztottam...

8 megjegyzés:

  1. Fantasztikus lett!!! HAmar kövit :))))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága vagy, nagyon szépen köszönöm!! ♥
      És azt is, hogy a te kommentjeidre mindig számíthatok, hálás vagyok érte! :))

      Törlés
  2. Nagyon,nagyon,nagyon szeretem a blogodat és ahogy írsz!
    Egyszer már kommenteltem ezelőtt,de úgy döntöttem mostantól mindig fogok.
    Szerintem megérdemled a bíztatásokat és minden más egyebet is. :)
    Rettentően jól írsz,nem meglepő,hogy mindennap felnézek és bele élem magam az egészbe.
    :)
    Rettentően örülök,hogy van ez a blog amit mindig olvashatok!
    Ezer csók:
    Rebus

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Drága Rebus! :)
      El sem tudod képzelni, hogy milyen jókor érkezett ez a komment...nagyon magam alatt voltam és úgy éreztem, hogy visszajelzések nélkül nem érdemes folytatnom. Szóval köszönöm, elmondhatatlanul hálás vagyok Neked ezért! És ameddig lesznek olyanok, akiket érdekel, amit csinálok, folytatom!!
      Köszönöm, köszönöm, és ezerszer is köszönöm! ♥
      Ölel, wannabe-writergirl! :)

      Törlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  5. Nagyon tetszik nekünk a blogod, mindne este barátnőmmel elolvasunk legalább két fejezetet. Izgatottan várjuk az esti órákat, hogy ismét folytathassuk a történetet onnan, ahol abbahagytuk. Tudnod kell, hogy ezt mind Skypolás közben tesszük, és a párbeszédeket felosszuk egymás közt, és hangosan felolvassuk. Reméljük, hogy újabbnál újabb fordulatokkal fűszerezed meg ezt a csodálatos történetet. Köszönjük!

    B.R. & B.T.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Nagyon jól esnek a szavaid, örömmel tölt el, hogy tetszik nektek a történetem! Igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból.
      Köszönöm, hogy itt vagytok és folytatásra ösztönöztök! :)
      További szép napot neked/nektek! :)
      Puszi, W.! ♥

      Törlés