2014. március 12., szerda

42. felvonás


Szép, jó estét! :)
Bocsánat, hogy ilyen "későn" jelentkezem, de a hétvégén nem volt időm begépelni az új fejezetet, mert az iskolai színjátszókörrel Pesten voltunk a Nemzeti Színházban (*-*), ma pedig a színjátszó próba miatt később értem haza, mint terveztem és a holnapi biológia témazáró se könnyítette meg a dolgomat ( "az extrapiramidális pálya az agykéreg homloklebenyének piramissejtjeinek axonjaiból indul ki" => megtanultam, de hogy mikor fogom ezt használni az rejtély...)
Tudom, hogy az olvasók 95%-a egyszerűen átteker az írói bevezetőn, de annak az 5%-nak elmondom, amit szeretnék: 
  • Elmondhatatlanul hálás vagyok az előző részhez érkezett kommentekért, tényleg a legjobbkor jöttek. Soha nem mondom, de iszonyatosan szükségem van a visszajelzésekre, ezért KÉRLEK titeket, mondjátok el a véleményeteket!! 
  • Másodszor pedig megvan a blog HARMINCADIK feliratkozója!! Üdv a körünkben! ;) 
  • És végül, mint látjátok, 83 vokssal lezárult a szavazás: a 14-15 éves korosztály kenterbe vert mindenkit! :D

Köszönöm, hogy vagytok! Jó olvasgatást!
Puszi ♥ - W.



WENDY


 


A kelő nap első sugaraival ébredtem és vonakodva bár, de kimásztam Zayn mellől. Percekig figyeltem ritmikusan emelkedő és süllyedő mellkasát, meg-megrebegő ébenfekete szempilláit és a bőrét borító kusza tetoválásokat, de nem volt szívem felkelteni őt. Erős késztetést éreztem rá, hogy végigsimítsak apró borostával szegélyezett arcán, de türtőztettem magam.
Bevonultam a fürdőszobába és halkan dúdolva rendbe szedtem magam. Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, felöltöztem, megfésülködtem és feltettem egy leheletnyi sminket. Lábujjhegyen a szobába osontam, az alvó Zayn látványa újra megbabonázott. A takarót félig lerúgta magáról, így teljes rálátásom nyílt kidolgozott izmaira. Édesen szuszogott és helyettem egy párnát ölelt magához. Elmosolyodtam, ahogy dünnyögve szorosabbra fonta a karját körülötte.
Kerestem egy jegyzettömböt, hogy üzenetet hagyhassak neki a komódon. A toll tompa hegye hangosan szántott végig a lapon a szoba elmélyült csendjében. Kitéptem az oldalt és jól látható helyre tettem. Felnyaláboltam a táskámat és a lehető legcsendesebben igyekeztem az ajtó felé, amikor egy óvatlan pillanatban belerúgtam az íróasztalom sarkába. Egy fájdalmas kiáltással és szitoközönnel adtam hangot nemtetszésemnek, majd meghallva Zayn fáradt dünnyögését ijedten tapasztottam a kezemet a számra. Lassan megfordultam és szélesen elvigyorodtam nyúzott arca láttán. Tincsei kócosan meredtek az ég felé, arcán vörös nyomot hagyott a párna és résnyire nyitott szemeiben még az álom ködfátyla ült.
- Szia – köszöntöttem halkan. Aprót biccentett, jelezve, hogy ő is üdvözöl.
- Hány óra van? – motyogta rekedten.
- Félhét – olvastam le a telefonomról.
- Ó, te jó ég – hanyatlott vissza a párnára nagyot sóhajtva. Nevetve szeltem át a köztünk lévő csekély távolságot és leguggoltam az ágy mellé.
- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni. Aludj még nyugodtan – nyomtam puszit a szájára.
- Te ne haragudj – vezette ujjait a hajamba, hogy közelebb vonhassa magához a fejem. – Megígértem, hogy reggel még átnézzük a szöveget… - nézett a szemembe bűntudatosan.
- Nincsen semmi baj – nyugtattam. – Este már éppen eleget gyakoroltunk – mosolyodtam el hálásan.
- Biztos? – fúrta a tekintetét mélyen az enyémbe, hogy kiderítse igazat mondok-e.
- Igen – bólintottam rá és a szájára tapasztottam az enyémet. Követelőzve vont magához és ajkai szinte tépték az enyémeket, igazi szenvedéllyel csókolt. Elhúzódtam tőle, mire egy csalódott dünnyögést hallatott. – Mennem kell – suttogtam elgyengülten.
- Rendben – eresztett el lassan. Feltápászkodtam és remegő térdekkel újra elindultam kifelé. Maradni szerettem volna… mindennél jobban.
- Azt nem mondtad, hogy ennyire fog fájni… - szólt utánam.
- Tessék? – ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.
- A korcsolyázás. Sajog mindenem – nyavalygott.
- Ja –esett le, miről beszél. – Mert puding vagy! – cukkoltam.
- Hé! – háborodott fel és egy fájdalmas nyögés kíséretében ülő helyzetbe tornázta magát. Hangosan felnevettem erőlködése láttán. – Olyan helyeken fáj, ahol nem gondoltam, hogy lehetséges… - vallotta be őszintén.
- Ez a pudingok sorsa – vontam meg a vállam.
- Ezt még visszakapod! – nézett rám szúrós szemekkel.
- Oké, majd szólj, ha meg tudsz mozdulni – kacsintottam rá.
- Ha-ha, de vicces itt valaki – húzta el a száját.
- Légy jó – tettem a kezem a kilincsre. – És aludj még! – kértem.
- Jó – lágyultak el az arcvonásai.
- Szia – intettem és kiléptem az ajtón.
- Szia, kincsem! – búcsúzott.

 


***


 


Éjszaka még több hó esett, de az utakat szépen letakarították, így viszonylag jó tempóban haladtam a színház felé. A parkolóban leállítottam a motort és magabiztos léptekkel sétáltam az épület felé. Odabent kellemes meleg és néma csend fogadott. A portás pultja üresen állt, David hétvégenként nem dolgozott. Igazából ilyenkor egy lélek sem járt erre, néhány takarítónőt és elvetemült rendezőt leszámítva…
Céltudatosan szeltem át az előcsarnokot, amikor egy férfiasan bársonyos hang ütötte meg a fülem:
- Szia, Wendy – összerezzentem és tanácstalanul néztem körbe a hang forrását keresve.
- Szia – üdvözöltem a közeledő Bradet mosolyogva, mire nyomott egy puszit az arcomra és a karjaiba zárt. Furcsa volt ez a nagy szeretetkitörés, így félszegen öleltem vissza. – Hogy-hogy ilyen korán?
- Tudod, hogy utálok elkésni – vont vállat. – Na, és te?
- „Már kétszer elkéstél, harmadjára repülsz” – macskakörmöztem unottam forgatva a szemem.
- Juj, igazi lázadó vagy – nevetett fel.
- Az ám – vigyorogtam.
Andy irodája a másodikon volt és felfelé menet elhaladtunk az öltözők előtt.
- Mióta van egy ajtód a neveddel? – kérdezte Bradley.
- Hm? – néztem rá értetlenül.
- Mármint, mióta van saját öltöződ? – fogalmazott konkrétabban.
- Ja – kaptam a fejemhez. – November óta. Howard úgy gondolta, megérdemlem – vontam vállat szerényen.
Nem voltunk sokáig kettesben, a többiek hamarosan csatlakoztak hozzánk, nagyon úgy látszott, hogy senki sem akart későn érkezni. Az iroda ajtaja pontba nyolckor kitárult és Andy komoly arccal biccentett felénk, jelezve, hogy bemehetünk.
- Mikor jött ide? – súgtam oda Willnek.
- Gőzöm sincs. Szerintem haza se ment…
- Lehet benne valami – vigyorodtam rá.
- Üljenek le! – mutatott Andy a kikészített székekre.
Will és én egymás mellé helyezkedtünk, Brad pedig a másik oldalamon foglalt helyet. Elindult a próba és kezdetben minden gördülékenyen ment, senki sem rontott semmit. Bradley gyorsan a szövegkönyvének a sarkára firkantott egy mondatot, amíg nem ő beszélt, majd finoman megbökte az oldalamat és felém fordította. Csak nehezen tudtam kiolvasni macskakaparását, ezért sokáig bámultam a fehér lapot, de végül csak sikerült: „Ha ezt túléltük, megiszunk egy kávét?”
- Miss James! – szólt rám Andy ingerülten, mire összerezzentem. – Befejezné a bambulást?! Magára várunk – szidott le.
- Ó, elnézést – szabadkoztam. – Ez nem az a Danny, akit nyáron megismertem. Mégis mi történt veled azóta? – folytattam lazán, mintha mi sem történt volna és csak reménykedtem benne, hogy itt járunk.
- Ugyan már, Sandy – mondta a betanult szövegét Brad. – Én még mindig ugyanaz a srác vagyok.
Háromnegyed órával és két újabb Andy-féle kiakadással később vidáman csacsogva ballagtunk ki a színház elé. Amíg Will Suzie-val vitatott meg néhány a közös jeleneteiket érintő kérdést, addig Brad mellém szegődött:
- Még nem válaszoltál… - mosolygott rám várakozóan, zsebre dugott kézzel.
- Részemről oké – bólintottam rá. – Már csak azt kell eldöntenünk, hogy a te vagy az én kocsimmal menjünk – mutattam rá illusztrálásként a két járgányra.
- Hihetetlen, hogy még mindig ezzel a csotrogánnyal jársz! – fintorgott.
- Sandy nem csotrogány! – kértem ki magamnak felháborodottan.
- Sandy-nek nevezted el?! – nevetett rám.
- Igen, talán van ezzel valami probléma?!
- Nem, nem, semmi – igyekezett elfojtani a vigyorát.
- Helyes! Akkor egyértelmű, hogy ezzel megyünk – szűrtem le a következtetést.
- Wen – sodródott újra mellém Will. – Haza tudnál vinni, aztán meg át hozzátok? Megígértem Pipernek, hogy ma átmegyek próba után.
- Íjj – húztam el a számat. – Ezzel lesz egy kis probléma.
- Miféle probléma? – kérdezte lassan.
- Van nálad jogsi? – tértem a lényegre.
- Azt hiszem, igen… miért? – ráncolta a szemöldökét értetlenül.
- Mert akkor elvihetnéd Sandy-t. Én csak később megyek haza, Bradley elhívott kávézni – adtam magyarázatot.
- Ó, oké. De vigyázz magadra! – váltott egyből aggodalmas hangnemre.
- Mikor nem teszem? – forgattam meg a szemem.
- Öhm… mondjuk soha?! – vont magához szorosan.
- Ez azért így erős túlzás – tiltakoztam.
- Tudom, csak a drámai hatás kedvéért mondtam – jelent meg az arcán az a bizonyos mosolya, amivel az összes lányt le tudná venni a lábáról.
- Még mindig hülye vagy – jelentettem ki vigyorogva.
- A kulcsokat, nagyszájú kisasszony – tartotta a markát.
- Itt vannak – nyomtam a kezébe. – DE – néztem rá komolyan. – Két szemed az úton, egyetlen karcolás se legyen rajta!
- Ó, egy pillanatra azt hittem, értem is aggódsz… - biggyesztette le az ajkát.
- Háááát… - vakargattam meg a fejem tettetett zavaromba.
- Na, ezt megjegyeztem – bokszolt a vállamba játékosan.
Nevetve nyomtam még egy puszit az arcára, majd a néhány méterrel arrébb parkoló Bradhez sétáltam.
- Hölgyem, a Bradmobil előállt – tárta ki előttem a fekete Porshe ajtaját.
- Aha, szóval a Sandy hülye név, de a Bradmobil tök normális? – szálltam be cukkolódva.
- Ez férfias – huppant be mellém és beindította a motort, majd kitolatott. – Brad Batmobilja… Bradmobil – demonstrálta jazz kezekkel a név hatását. – Most mondd azt, hogy nem hangzik jól! – fordult felém az egyik kereszteződésnél, amikor pirosra váltott a lámpa.
- De, fantasztikus – nevettem rá. Az út további részét csendben tettük meg, de egyáltalán nem éreztem magam feszélyezve, nem volt kínos a hallgatás. Brad lehúzódott az út szélére és az autó egy apró rántással megállt. Érdeklődve pislogtam ki az ablakon és a meglepetéstől lecövekelve vártam meg, amíg Bradley kinyitotta nekem az ajtót. – Ez a hely még megvan? – vizslattam tátott szájjal a Pablo’s feliratú cégért.
- Nagyon úgy tűnik – vigyorgott a táblára. – És reméljük, a kávé íze sem változott – terelt be az ajtón. A fülemet megcsapta az ismerős csilingelés és az orromba bekúszott a frissen pörkölt kávészemek mámorító illata.
A falat több száz színes kéznyom borította, valahol köztük volt a miénk is. Ezer emlék rohant meg, ahogy beültünk az egyik bokszba és a kezembe vettem az étlapot. Amíg Brad a kávékülönlegességeket tanulmányozta, addig én óvatosan körbesandítottam. Nem érdekelt a felhozatal, már úgyis kívülről fújtam és egyébként is: mindig ugyanazt rendeltem. Az egyetlen dolog, amivel foglalkoztam az a látvány befogadása volt. A sarokban álló asztalnál töltöttem el életem legelső randiját, a kávézó teraszán csattant el az első igazi csókom, amit a fiúmtól kaptam és ez a boksz volt a törzshelyünk…
- Min gondolkozol? – szakított ki a merengésemből Bradley.
- Csak megrohantak a régi emlékek – mosolyodtam el. – Annyi minden fűz ehhez a helyhez – hordoztam végig a tekintetem újra a színes falú helyiségen.
- Hihetetlen, hogy semmi sem változott…
- Sziasztok! – lépett mellénk a pincérsrác mosolyogva. – Sikerült választani?
- Igen – bólintott Brad. – Én egy hosszú feketekávét kérnék, a hölgynek pedig egy mogyorós lattét két cukorral és tejszínhabbal.
- Rendben, máris hozom – suhant a pult felé.
- Te még emlékszel rá?! – pislogtam rá meglepetten.
- Igen. A fontos dolgokat nem felejti el az ember – vonta meg a vállát.
- Ez fontos? – hitetlenkedtem.
- Nekem igen… - mosolyodott el lazán, miközben csábító kék íriszeit az enyéimbe fúrta. Éreztem, hogy elpirulok, ezért lesütöttem a szemem. Nem volt ez így jó, nem kellett volna így reagálnom…
A pincér kisvártatva visszatért és én hálásan vetettem magam a kávéra.
- Szóval Broadway… - tettem fel a kérdésem kijelentésként és továbbra is kerülve a szemkontaktust a tejszínhabbal babráltam.
- Miért nem nézel rám? – hajolt át az asztal felett és nyúlt az állam alá.
- Most jó? – vigyorogtam rá kihívóan és reméltem, hogy az előbbi megingásomat a helyszínválasztásnak és a kedvenc mogyorós kávém hatásának tudta be. – Szóval? – vontam fel a szemöldököm.
- Broadway… - ejtette ki lassan, szinte úgy, mintha egy szent dologról beszélne. – Életem legszebb négy éve – terült el egy nosztalgikus mosoly az arcán.
- És mi történt? Mi vett rá, hogy haza gyere? – szürcsöltem bele a kávémba miközben a tekintetemet érdeklődve ráfüggesztettem.
- Egy visszautasíthatatlan ajánlat.
- Ó – lett egyszerre minden világos. – Andy… - húztam el a számat.
- Igazából nem – felelt sejtelmesen mosolyogva.
- Hát akkor? – ráncoltam a szemöldökömet.
- Az legyen az én titkom – kacsintott rám.
- Oké – forgattam meg a szemem nevetve.
- Zayn Malik… - dőlt előre az asztalon megtámasztva a könyökét. – Úgy hallom, együtt vagytok.
- Igen – jelent meg egy sugárzó mosoly az arcomon.
- Mióta? – kíváncsiskodott.
- December óta.
- Szerencsés srác… - már megint egy bók, amit nem tudtam kezelni… ó, és a szemek, meg kéne tiltani, hogy valaki ilyen gyönyörű szép, kék íriszekkel legyen megáldva.
- Köszönöm – motyogtam teljesen elpirulva és ismét lesütöttem a szemem, vagyis csak próbáltam, mert újra az állam alá nyúlt.
- Megkeressük a kezünket? – vigyorgott kisfiús lelkesedéssel.
- Tessék? – értetlenkedtem.
- Mármint a lenyomatát a falon – adott magyarázatot. – Na, gyere már – ragadott kézen és kezdett maga után húzni.
- De a kávém! – tiltakoztam.
- Majd később megiszod – vont maga után ellenmondást nem tűrve. Megtorpantunk az egyik fal előtt és végighordoztuk a tekintetünket a kismillió lenyomaton.
- Esélytelen, hogy megtaláljuk – sóhajtottam tanácstalanul.
- Na, ne add fel már a legelején! – dorgált.
- De itt rengeteg kéz van – kontráztam.
- Csitt, egy szót se! – némított el. – A tiéd milyen színű volt? – nézett rám érdeklődve.
- Azt hiszem, rózsaszín – estem gondolkodóba.
- Remek – csapta össze a kezét elégedetten. – Így most leszűkítettük a kört körülbelül hatszázra – koncentráló arca láttán hangosan felnevettem.
- Miért? A tiéd milyen volt?
- Kék!
- Lehetetlen küldetés – néztem végig vigyorogva a fal durván egyharmadát borító kék kezeken.
- Nem az! – tiltakozott Brad.
- Oké, mester! – szalutáltam. – Akkor hogyan kezdjünk hozzá?
- Volt valami különleges ismertetőjegye a kezednek? – kérdezte egy nyomozó komolyságával.
- Mondjuk hiányzott-e valamelyik ujjam? – kérdeztem szkeptikusan.
- Nem – forgatta meg a szemét. – Volt rajtad gyűrű, vagy valami?
- Mégis ki nyúl gyűrűs kézzel egy festékes bödönbe?! – vontam fel a szemöldököm.
- Mondjuk ő – bökött rá egy zöld tenyérre a falon, amin tisztán látszott, hogy az illető gyűrűt viselt.
- Jó, akkor gondolkodjunk – sétáltam egy kicsit hátrébb, hogy nagyobb felületet láthassak be. – Az enyém valahol magasan van, mert emlékszem, hogy Mike emelt fel, hogy megcsinálhassam.
- Én pedig a tied közelébe nyomtam – cikáztak a szemei fel-alá. - Nézd! Az ott? – mutatott egy pink tenyérre jó néhány kék és zöld között.
- Nem hiszem – húztam el a számat. – Pipe és Dee is csináltak. Olyat keress, ami mellett van egy lila és egy narancssárga is.
- Hmm… - hümmögött komoran az állát dörzsölgetve.
Arrébb lépdeltem és a hely többi falát kezdtem tanulmányozni, szinte szédültem a rengeteg színtől. Már éppen kezdtem feladni, amikor megpillantottam.
- Brad! – kiáltottam a nevét. – Megtaláltam! – böktem egy kupac lenyomat felé úgy három méter magasan.
- Biztos vagy benne? – kocogott oda mellém.
- Nem – ráztam a fejem nevetve és éreztem, hogy a megmagyarázhatatlan adrenalin lökettől a szívem hevesebben vert.
- Na, megtaláltátok? – jött oda hozzánk a pincér széles mosollyal az arcán. Nem tolongtak a kávézóban, ezért volt ideje figyelemmel követni „a kis akciónkat”.
- Igen – vigyorgott rá kicsattanó jókedvvel Brad.
- Szeretnétek aláírni? – ajánlotta a srác.
- Ú, lehet? – csillantak fel a szemeim.
- Persze! – bólintott és a kezembe adott egy alkoholos filctollat.
- De hogy érem el? – sandítottam felfelé.
- Majd én felemellek – kapott a nyakába Bradley és rövid, pánikszerű egyensúlykeresgélés után nekiláttam a munkának. Először a saját tenyerembe firkantottam egy Wendy James feliratot, majd a Bradét vettem kezelésbe, végül Michaelébe írtam.
Bradley óvatosan a földre eresztett és fürkésző tekintetével apró gyöngybetűimet vizslatta. Látszott rajta, hogy érdekli, milyen szöveg szeli át a bátyám tenyerét, de tapintatosan nem kérdezett rá.
Visszaültünk az asztalhoz és a beszélgetés meg a nevetgélés közben észrevétlenül elszaladt az idő, rengeteg témánk és kérdésünk adódott, nagyon régen találkoztunk. Két órával később úgy döntöttünk, hogy ideje hazamennünk. Ki akartam fizetni a részemet, de Brad úriember módjára nem hagyta és ő rendezte a számlát.
Óvatosan vezetett és szinte ösztönösen, gondolkodás nélkül vette be a kanyarokat. Lehúzódott a kocsibejárónkra és leállította a motort.
- Jól éreztem magam – fordult felém.
- Igen, én is – mosolyogtam rá.
- Hiányoztak a beszélgetéseink… - vallotta be.
- Négy év rengeteg idő – sóhajtottam, majd kimásztam a kocsiból. – Apropó, örökké hiányozni fogsz.
- Tessék?! – futott át az arcán egy értetlen grimasz.
- Ezt írtam Michael tenyerébe – adtam magyarázatot vigyorogva, majd hátrálni kezdtem és felé intettem. – Szia, Brad!
- Szia, Wendy! – jelent meg az arcán egy óvatos mosoly.
Miután elhajtott, beléptem a házba, ahol furcsamód teljes sötétség fogadott. Az összes függöny be volt húzva, az orromig se láttam. Tanácstalanul botorkáltam beljebb, lerúgtam a cipőmet és lehámoztam magamról a kabátot. A szemem lassan hozzászokott a fény hiányához és a félhomályban észrevettem egy, az előszobai tükörre ragasztott, papír fecnit. Csak nehezen tudtam rajta kibetűzni a feliratot: „Kövesd a fényt!”
- Miféle fényt? – motyogtam, de alighogy kiejtettem a szavakat egy égősor ezernyi apró izzója borította fényárba a nappalit és a lépcsőt. Álmélkodva pislogtam a színes fényfüzérre és igyekeztem mozgásra ösztökélni lábaimat…

6 megjegyzés:

  1. Fantasztikus!!!:DD

    VálaszTörlés
  2. Szuper!!!
    Imádtam az egészet. Tetszik,hogy nem végig Wendy van a központban,tehát Piper története is bele van iktatva.
    Ezígy kiad egy szuper sorozatot.
    Wendy-Piper-Wendy.....
    Ezt úgy értem hogy nem mind végig Wendy James cselekedetei hanem a családjával is történnek fontos események,ha nem érted akkor mindegy..
    Imádlak az írásoddal együtt!
    Ezer csók:
    Rebus

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Drága! :D
      Ne aggódj, értelek én téged! ;) Megfogadtam, hogy nem egy szereplő lesz a középpontban, hanem több kisebb történet is ki fog bontakozni az övé mellett! :)
      És köszönöm!! ♥
      Puszillak!!!! xx

      Törlés
  3. Drága blogger/bloggerina!

    Imádom a blogodat, s minden részt elolvasok.
    A blogom meghirdette élete első versenyét. Jelentkezz te is! Veszteni valód nincs, s még + feliratkozókat is szerezhetsz. Ha érdekel, nézz be. :)
    http://lovewillremember-justinbieber.blogspot.hu/p/verseny.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Blake! :)
      Köszönöm!!
      Mindenképp benézek!
      Puszil, Márti xx

      Törlés