55. felvonás

Sziasztok!

Tudjátok milyen érzés az, amikor fenekestül felfordul az életetek? Amikor csak egyetlen hajszál választ el attól, hogy a hajadat tépve elrohanj és új életet kezdj mondjuk Mexikóban, mert már nem bírod a nyomást? Én tudom, az utóbbi hónapok igazi érzelmi hullámvasutként teltek. Érettségi, bankett, felvételi, ponthatárhúzás, egyetemi teendők, kapcsolatok átértékelése. Volt itt minden, ami még külön-külön is eléggé stresszes lett volna számomra, de így együtt különösen. Most viszont túl vagyok rajta, és megérkeztem az új résszel. Kérlek, nézzétek el nekem, hogy ismételten nem egy Zandy-központú fejezetet hoztam, de tudjátok nehéz úgy írni a szerelemről, ha te éppen a pokolba kívánod azt...

Most is, mint mindig, jó olvasgatást kívánok!

Puszi, W. ♥

PIPER

 
- Jóóóó reggelt! – nyitott be vidáman a szobámba Harry.

- Szia! – motyogtam egykedvűen egy halom ruhát egyensúlyozva a karjaimban.

- Mit csinálsz? – nézett körül a homlokát ráncolva.
- Pakolok – dobtam le a ruháimat az ágyra, ahol a nyitott bőröndöm hevert.
- Azt látom, de minek? – kérdezte lassan.
- Ha ti elutaztok a turnéra, akkor nem maradhatok itt a házatokban… egyedül – közöltem a nyilvánvalót. – Már így is rengeteget köszönhetek nektek, túl sokat kérnék azzal, ha maradnék – sóhajtottam gondterhelten.
 - Piper, erre semmi szükség!
- De igenis van – ellenkeztem rendezetlenül a bőröndbe hajigálva a dolgaimat.
- Nem, nincsen – fogta meg a kezem. – Most pedig gyere el velem vásárolni.
- Haz, még annyi dolgom van, mielőtt elindultok – tiltakoztam erőtlenül.
- Igen, ma történetesen az a dolgod, hogy boldog légy és bulizz velünk egy jót!
- Harry…
- Egyszer indulunk turnéra egy évben, nem?!

- Igen, tudom Harry, de…
- Ne ismételgesd már a nevem! – forgatta meg a szemét. – Gyere, vásároljunk be az esti búcsú bulihoz – húzott maga után kifelé. – Egy kis időre próbáld elfelejteni a gondjaidat.
- Oké – egyeztem bele végül. – De akkor hagyj átöltözni.
- Rendben, odalent várlak – kacsintott rám, majd magamra hagyott. Nem értettem őt. Hízelgőnek, de egyben nagyon furcsának találtam, hogy ennyit foglalkozik velem. Elvégre egyértelműen a tudtomra adta, hogy az érzéseim nála nem találnak viszonzásra. Gépiesen magamra kaptam egy sötét farmert egy kötött pulóverrel, megfésülködtem, fogat mostam, majd elindultam lefelé. Akaratlanul is hallottam a fiúk beszélgetését.
- Haz? – kiabált a nappaliból Louis.
- Igen? – válaszolt neki Harry a konyhából.

- Akkor megoldod a vásárlást? – ment oda hozzá Lou.
- Igen, persze, Piper meg én elmegyünk és megveszünk mindent, ami kell.
- Piper és te? – a hangja elárulta, hogy meglepődött.
- Ühüm – dörmögte Haz.
- Akkor… ti ketten most… kibékültetek?

- Igen.
- Barátok vagytok, vaaaaagy… ?
- Barátok. A másik dolgot szerintem már örökre elszúrtam – sóhajtotta szomorúan. A lábaim a földbe gyökereztek a nappali közepén. Tényleg azt hallottam, amit gondolok, hogy hallottam?! Teljesen összezavarodtam, és bűntudatom volt, amiért elkaptam ezt a kis részletet a beszélgetésükből.
- Ezt sosem tudhatod – bátorította barátját Louis. – És elmondtad már neki? – váltott témát.
- Nem, majd a bulin szeretném.
- Mit kell elmondani és kinek? – libbentem be az ajtón. – Szia, Louis – nyomtam puszit az arcára.
- Öhm… Niallnek még nem mondtuk el, hogy kicserélték a matracokat a turnébuszon – hadarta Harry. A nyilvánvaló hazugságot az tette még átlátszóbbá, hogy beszéd közben Haz segélykérő pillantásokat vetett Lou felé.
- Igen! – kapcsolt azonnal a „bűntársa”. – Mert mindig panaszkodott, hogy nem elég kényelmesek és fáj tőlük a háta.
- Ó, értem – nyugtáztam egy apró mosollyal.
- Most mennem kell, El már vár – menekült el Louis a további esetleges kérdések elől. – Jó vásárlást nektek – kiabált még vissza a bejárati ajtóból.
- Szóval matracok? – somolyogtam Harryre.
- Igen. Akkor… öhm… indulhatunk? – kérdezte zavartan.
- Muszáj most rögtön?

- Igen, szeretném még délelőtt elintézni, amikor a sikítozó rajongóink nagy része iskolában van. Miért?

- Éhes vagyok – húztam el a számat.
- Majd útközben beugrunk valahová – ajánlotta.
- Jó – egyeztem bele. – Akkor mehetünk.
Félórás autózás után egy kis kávézónál álltunk meg. Egy félreeső asztal mellé telepedtünk le, gyorsan befaltuk a rántottánkat, és a kávénk maradéka felett még egyszer átbeszéltük a buli részleteit.
- Akkor pontosan hány ember is fog eljönni?
- Úgy húsz-huszonöt… - számolgatott fejben.
- Jesszusom! Az rengeteg! – szörnyülködtem, mire ő csak vigyorogva vállat vont. – És mire gondoltatok? Szolid, beszélgetős este néhány koktéllal, vagy vad parti? – egyetlen pillantásában benne volt a válasz. – Oké, nem kérdeztem semmit – ráztam meg a fejem, majd egy fehér szalvétára rögtönzött bevásárló listára a chips, mogyoró és üdítők nevei mellé nagy betűkkel odabiggyesztettem, hogy „RENGETEG ALKOHOL”. Még felkerült a listára néhány tétel, fizettünk, majd Haz karon ragadott:
- Fosszuk ki a szupermarketet! – vigyorgott kajánul.
- Juhé! Már alig várom – motyogtam szarkasztikusan.
- Lehetnél egy kicsit lelkesebb is – bökte meg a vállamat, ahogy átsétáltunk a szemközti boltba.
- Ne értsd félre, de én kifejezetten irtózom a mai buli puszta gondolatától is.
- Ó, és mondd, ezt hogyan lehet nem félreérteni? – fülig ért a szája, önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Tudod, az ismeretlen tömeg meg az alkohol… - szereztem magamnak egy bevásárlókosarat. – Nem igazán nyerő párosítás.
- Ők nem ismeretlenek, csak a barátaink meg néhány stábtag!
- Nekem idegenek – mutattam rá a tényekre.
- Hé! – állított meg és fordított maga felé. – Nem kell aggódnod! – fúrta a tekintetét az enyémbe. – Ameddig engem látsz, nincs mitől tartanod! Oké… alig, hogy elhagyta a számat, rájöttem, hogy ez mennyire nyálasan hangzott – fintorodott el. – De azért komolyan gondoltam! – biztosított.
- Tényleg nyálas volt, de azért köszi – mosolyogtam rá félszegen, nem tudtam, hogy vagyunk-e már újra olyan viszonyban, hogy megöleljem, vagy puszit nyomjak az arcára.
Egy órával és két telepakolt bevásárlókosárral később hazaindultunk egy komplett etióp népcsoportot egy hétig ellátó élelmiszermennyiséggel és annyi alkohollal, ami egy elefántot is kiütött volna.
-Oké, ezt volt az utolsó csomag – zuhant le Harry kimerülten az egyik konyhai székre, miután mindent behordott a kocsijából.
- Akkor most csak ott fogsz ülni és nézed, ahogy pakolok? – vontam fel a szemöldökömet.
- Igen, pontosan ezt terveztem – ajkain huncut mosoly bujkált.
- És ez mégis miféle munkamegosztás?!
- Én cipeltem be mindent, te pedig a helyére teszed őket. Nekem elég fairnek tűnik.
- Ó – ebben az egyetlen hangban benne volt, hogy mennyire nem értek egyet. – Akkor legalább hasznossá tehetnéd magad és rendelhetnél nekünk valami ebédet.
- Kívánsága számomra parancs, Hercegnő! Mit szeretnél enni? Nando’s?
- Nem – ráztam meg a fejem. – Inkább kínaira vágyom.
- Máris intézkedem – szalutált.
Egy komoly fejbiccentéssel nyugtáztam a dolgot, majd tovább rakodtam a hűtőbe az elképesztő mennyiségű üdítőt és alkoholt.
Miután elintézte a telefont, egy ideig halkan dúdolva figyelte, ahogy a telepakolt pult lassan újra láthatóvá vált, majd felállt és az utolsó néhány zacskónyi rágcsálnivalót együtt tettük a helyére. 
-Zayn kettő körül hozza át Wendy-t – közölte csak úgy mellékesen.
- Igen?
- Igen. És akkor majd csinálhatjátok azt a sok csajos dolgot, amit egy ilyen buli előtt szoktatok.
- Csajos dolgot?! – szaladt a magasba a szemöldököm.
- Manikűr, pedikűr, hajgöndörítés, műszempilla ragasztás. Tudod, a szokásos – vont vállat. Hangosan felnevettem.
- Édes, hogy ennyi idő után még ezt feltételezed rólunk. Néha komolyan elgondolkodom, hogy igazán ismersz-e minket – indultam el kifelé a konyhából.
- Most hová mész?
- Felveszem a melegítőmet – kacsintottam rá.
- Hm… - vigyorodott el.
- Addig te válassz egy filmet, amit megnézhetünk evés közben.

- Rendben, de siess, mert a végén elkezdem nélküled.
- Hah… - néztem rá megütközve a mellkasomra téve a kezem. – Nem kérhetsz ilyet egy lánytól, aki épp csajos dolgokat készül csinálni. Ó, jaj! – színleltem ájulást.
- Na, jól van, csak menj már – nevetett rám a szemét forgatva.
A szobámba érve gyorsan kényelmes ruhákba bújtam és összefogtam a hajamat, aztán tárcsáztam Wendy számát. Hosszan csörgött, már éppen le akartam tenni, amikor kissé lihegve beleszólt:
- Szia, Pipe!
- Szia, nem zavarok?
- Ó, nem, dehogy! Csak táncoltam.
- Táncoltál?! Azt hittem, pihentetned kell a bokádat.
- Ugyan már, nem erőltettem meg magam… annyira.
- Wendy… - akartam tiltakozni. Pont elég táncost ismertem, akinek egy aprónak hitt sérülés tette tönkre a karrierjét.
- Miért hívtál? – váltott témát gyorsan mielőtt kifejthettem volna a véleményemet. Engedtem neki, de mindketten tudtuk, hogy nem fogom ennyiben hagyni a dolgot. 
- Csak azt akartam kérdezni, hogy hazamész-e mielőtt átjönnél ide?
- Igen. Miért, szükséged van valamire?
- Történetesen igen. Emlékszel arra a fekete ruhára, amit azért nem hordtam, mert úgy éreztem, túlságosan gebe vagyok hozzá?
- Ühhüüüm… - dünnyögött elgondolkozva.
- Az utóbbi időben híztam egy kicsit és… - Wen felsikoltott a vonal túlsó végén, kuncogtam a reakcióján.
- Igen, igen és ezerszer is igen! Az a ruha tökéletes lesz ma estére! Minden srác megfordul majd utánad!
- Wen… - igyekeztem leállítani, de már elkéstem.
- És milyen cipőt veszel fel hozzá? Mert vettem egy új, fekete magas sarkút, aminek apró masni van a hátulján, szerintem az tökéletesen állna. Kölcsönadhatom, ha szeretnéd.
- Úgy gondoltam, a nyuszis mamuszomat veszem fel hozzá – szúrtam közbe.
- Legalább rajtad legyen magas sarkú, ha már én nem hordhatok. Várj, mi van?! – a hangja színtiszta döbbenetet tükrözött, ennyit arról, hogy nem viselkedünk csajosan, elfojtottam egy vigyort.
- PIPER! – hallatszott lentről Haz hangja. – Sokáig tart még a pedikűr? Teljesen ki fog hűlni a kaja és az ujjam vészesen közel került a PLAY gombhoz.
- Azonnal megyek! – kiabáltam vissza.
- Ez Harry hangja volt?
- Igen.
- Kibékültetek? – csodálkozott Wendy.
- Igen.
- Hát, ez szuper! Nagyon örülök nektek!
- Nem vagyunk együtt.
- Ó – nyögte csalódottan.
- PIPER! – szólt Haz hangja ezúttal közelebbről. – Befalok mindent egyedül, ha nem igyekszel.
- Próbáld csak meg és az evőpálcikákkal foglak átkergetni a házon! – fenyegettem meg, mire harsányan felnevetett. – Wen, mennem kell. Nagyon megköszönném, ha elhoznád nekem a ruhát.
- És a cipőt?
- Azt is – vigyorodtam el. – Köszönöm!
- Rendben. Jó étvágyat nektek!
- Köszi! Nemsoká találkozunk!
- Igen! Addig is puszilom Harryt.
- Átadom, szia!
- Szia!
Lenyomtam a piros gombot és az ágyra dobtam a mobilomat. Alighogy kinyitottam az ajtót, Harry mellkasába ütköztem. 
-Hallgatóztál?
- Szerintem a reggeli után ezt én is kérdezhetném…
- Tusé – nyomtam puszit az arcára nevetve.
- Ó, ezt miért kaptam?
- Wendy üdvözöl – és, mert egész nap erre vágytam, tettem hozzá magamban. – Na, eszünk?
- Természetesen! – tartotta felém a kezét, belekaroltam és együtt indultunk el lefelé.





***


-Dee, ne sírj, ez nem a világ vége – vigasztalta Wendy a legjobb barátnőjét.
- Igenis az – hüppögte a lány. – Hónapokig nem látom Niallt. Pedig tudod, hogy most lenne szükségem a támogatására leginkább.
- De mi itt vagyunk neked – ölelte át Wen a vállát.
- Ja… ti itt vagytok – motyogta kedvetlenül Dee.
- Ha nem tudnám, hogy épp egy lelki válságon mész keresztül, ez most mélyen a lelkembe gázolt volna – kérte ki magának a hangsúlyt Wendy. – És egyébként is! Nem csak a te barátod utazik el!
- Ez így igaz, Daisey! Felesleges így felfújnod a dolgot, az a néhány hónap úgyis gyorsan el fog telni – kotyogtam közbe, mert rossz volt nézni ezt a rengeteg keserűséget.
- Te könnyen beszélsz, mert te… - Wendy figyelmeztetően oldalba bökte. – Aú, ez fájt – nyafogott Dee.
- Mert én mi? – dőltem neki a komódnak karba tett kézzel. Daisey tanácstalanul nézett Wendy-re, látszott, hogy titkolnak valamit és most csúnyán elszólta magát. – Én mi?! – ismételtem meg a kérdést egy kicsit élesebb hangnemben.
- Te… öhm… - kezdte, de sütött róla, hogy azon agyal, mit is mondhatna.
- Lányok! Elkészültetek már? – hallatszott türelmetlen kopogtatás az ajtó túloldaláról.
- Igen, Niall, már megyünk is! – rohant ki az ajtón Dee.
- Daisey! – kiabáltam utána.
- Majd később, most bulizzunk! – vetette vissza félvállról.
- Wen? – fordultam az unokatestvérem felé. – Nem szeretnél valamit elmondani nekem?
- Már várnak ránk – küldött felém egy angyali mosolyt.
- Jó- adtam meg magam. – De még nem végeztünk!
- Rendben – nevetett rám.
Egymásba karolva mentünk ki a többiekhez, üdvözöltünk mindenkit, akit ismertünk, és rengetegen mutatkoztak be nekünk, szinte elszédültem a sok új arctól. Wendy épp elmélyülten beszélgetett egy sráccal,- akinek már el is felejtettem a nevét – így volt időm körbenézni. A fiúk az egyik sarokban beszélgettek Paullal, a menedzserükkel. Harry tekintete összeakadt az enyémmel és hatalmas mosolyt villantott rám, gondolkodás nélkül viszonoztam, majd amikor éreztem, hogy elpirulok, gyorsan elkaptam a pillantásomat.
-Igazán ragyogóan néznek ki a hölgyek – jött oda hozzánk Zayn két pohár pezsgővel, amit kérdés nélkül a kezünkbe nyomott.
- Köszönjük!
- Én csak szeretnék olyan jól kinézni, mint Piper, de azért köszi!
- Ugyan már, kicsim – ölelte át Wen derekát Zayn.
- Olyan szép az a magas sarkú… - pillantott irigykedve a lábaim felé.
- Ha még néhány hétig pihenteted a bokádat, majd te is vehetsz fel – nyugtatta őt Zayn.
- De az még olyan messze van – nyafogott Wendy.
- Ne aggódj, szerintem te anélkül is gyönyörű vagy – nyomott puszit a homlokára. Önkéntelenül is elmosolyodtam, boldoggá tett Wen boldogsága, nagyon megérdemelte már ezt az életében a szörnyű dolgok után.
Észrevétlenül oldalaztam el az emberek mellett, szükségem volt néhány perc magányra, mert úgy éreztem, megfojt ez a tömeg. A buli is csak a kudarcomra emlékeztetett és arra, hogy a napjaim meg vannak számlálva ebben a házban. Már majdnem elértem a lépcsőhöz, amikor egy kéz kulcsolódott a csuklómra.
-Hová, hová, szép hölgy? – Harry szemei csillogtak, ahogy végigmért rajtam.
- A mosdóba indultam – préseltem ki magamból. Egyszerre akartam elrohanni onnan, hogy utat engedjek a torkomat fojtogató sírásnak, és ott maradni vele örökké.
- Az lehet, de nem most – kacsintott, majd elkezdett maga után húzni vissza a tömegbe. Tiltakozni akartam, de ezzel együtt is élveztem a helyzetet. A nappali közepén végre elengedte a kezemet és megkocogtatta a poharát. – Egy kis figyelmet szeretnék kérni! – kisvártatva mindenki elcsendesedett és ráemelte a tekintetét. – Örülök, hogy ennyien eljöttetek! Jó még egyszer kiengedni a gőzt, mielőtt holnapután nekivágunk életünk újabb nagy kalandjának. De a mai bulinak más célja is van. Szeretném, ha üdvözölnétek és szeretettel fogadnátok stábunk új tagját – elkerekedett szemekkel néztem rá, ahogy rám mutatott, semmit sem értettem. – Miss Piper Daviest, aki ezentúl a koncertjeinken fotóz – egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Mégis hogy lehetséges ez?! – Igyunk a turnéra és a jövőbeli nagyszerű fényképekre! – emelte a magasba a poharát.
- A turnéra és a fényképekre! – morajlott egyöntetűen a tömeg, majd pezsgőspoharak csilingelése hallatszott, ahogy az emberek koccintottak egymással. Én még mindig megkövülten álltam.
- Harry – mondtam halkan, szinte suttogva, a szám teljesen kiszáradt. – Ez a te műved?
- Főként, de a srácok nélkül nem sikerült volna – szorította meg a kezem mosolyogva.
- Köszönöm – öleltem őt szorosan magamhoz. Az arcomon végiggördültek az első forró könnycseppek. Szóval ez volt az a nagy titok, amit mindenki rejtegetett előlem.