2014. július 29., kedd

50. felvonás

Sziasztok!
Engedjétek meg, hogy ma egy kicsit érzelgősen köszöntselek itt titeket. A történet az ÖTVENEDIK fejezetéhez ért, és e különleges jubilleumi alkalomból úgy gondoltam, ráférne a blogra egy kis átalakítás, így felkértem Briana T.-t a Dare to dream csapatából, hogy készítsen nekem egy fejlécet-, ami meg kell mondanom, felülmúlta minden elképzelésemet - és nekiálltam az új design létrehozásának. Hosszú órákat töltöttem a gép előtt - főként a bloggerrel harcolva grrrr -, aminek a gyümölcsét most ti is szemügyre vehetitek. Hogy tetszik? :) 

Valamint még el szeretném mondani, amit már oly sokszor hallottatok tőlem: a kezdet kezdetén nem hittem, hogy eddig eljuthatok, de a ti jelenlétetek, támogatásotok arra sarkalt, hogy folytassam, amit elkezdtem. Hálás vagyok a több, mint 36200 kattintásért, a 37 feliratkozóért, a bátorító kommentekért, egyszóval mindenért! Amikor megkérdezték tőlem, hogy hány részesre tervezem a történetet, mindig azt válaszoltam, hogy majd az idő eldönti, de minimum 50 fejezetet szeretnék. Most, hogy eljutottunk idáig, úgy érzem, hogy van még mit kiírnom magamból, szeretném, ha a fejemben megformálódott gondolatok, sorsok, érzések a felszínre törnének és meg tudnám osztani őket veletek. Elborult elmém tartogat még néhány fordulatot számotokra és remélem, hogy kitartotok mellettem, hogy meglássátok őket! ;)
Köszönöm, hogy vagytok!
Így a nevem napján jó olvasgatást kívánok nektek!
Puszi, W. ♥



 

2013. 02. 04. - hétfő

 

WENDY




- Will, igyekezz már! – kiabáltam be a fürdőszobába. – El fogunk késni.
- Ewwgy piaanat – motyogta artikulálatlanul, gyanítottam, hogy éppen fogat mos.
Mosolyogva megforgattam a szemem és megráztam a fejem, majd undorodva néztem körbe a nappaliban. Minden szabad felületen szennyes ruhák, koszos tányérok és üdítős flakonok hevertek. Végre kivágódott az ajtó és Will rohant ki a fürdőből.
- Ugye tudsz róla, hogy a modern kor vívmányai között olyan fantasztikus találmányok szerepelnek, mint a szemetes, a mosogatószer, vagy éppen a mosógép? - listáztam az ujjaimon a dolgokat óvatosan lépkedve a földön heverő holmik között.
- Ha-ha, nagyon vicces - küldött felém egy mérges fintort. – Indulhatunk? – tárta ki az ajtót türelmetlenül.
- De most komolyan. Mit csinálsz, ha elfogyik az összes tiszta ruhád, vagy nem lesz több tányérod? – folytattam kíméletlenül, ahogy kisétáltam a lakásból a folyosóra. – Újat veszel? – vontam fel a szemöldökömet.
- Hajnalok hajnalán állítottál be hozzám előzetes bejelentés nélkül – zárta be az ajtót hevesen. – Nem volt időm elpakolni, oké?! – fordult felém dühösen széttárt karokkal.
- Elég baj, hogy alapjáraton így néz ki a lakásod – piszkálódtam.
- Á, Wendy! – csattant fel. – Ugye tudod, hogy néha nagyon gonosz tudsz lenni?! – indultunk el lefelé a lépcsőházban.
- Ó, köszönöm – kaptam a kezem színpadiasan a mellkasomra. – Ennél nagyobb bókot nem is kaphattam volna – törölgettem le nem létező könnyeimet. – Na, gyere, veszünk neked egy kávét – karoltam bele nevetve.
- Őrült vagy – vigyorgott rám a fejét ingatva. – De a kávét nem utasítom vissza – kacsintott rám.
Beszálltunk az autóba és kifordultam a társasház melletti kicsiny mellékutcából. Már majdnem megtettük az út felét, amikor megfogott minket egy piros lámpa, Will összevont szemöldökkel bámult rám.
- Mi van? – kérdeztem rá somolyogva és lehalkítottam a rádiót.
- Miért is kellett ilyen korán felkelnem? Miért megyünk be ilyen hamar? – ásított hatalmasat.
- Ó, ja – kaptam a fejemhez és a felvillanó zöld jelnél rátapostam a gázra. – Tommy iskolája jótékonysági gyűjtést szervez és megkért, hogy kérdezzem meg, a színház tudna- e kölcsönadni néhány kelléket a színjátszó csoportnak – magyaráztam. – Szerettem volna még a próba előtt beszélgetni erről Howarddal.
- Ó, értem – dőlt hátra az ülésben és bámult ki az ablakon. Hosszú percekig egyikőnk sem szólt, aztán ő törte meg a csendet. – És egyébként mi a helyzet?
- Mármint mivel kapcsolatban? – vetettem rá egy gyors, kíváncsi pillantást.
- Otthon… - ejtette a szót lassan, minta félne a következményektől.
- Mondanom sem kell, hogy Piper teljesen maga alatt van, Tommy pedig a „szökését” tervezi – macskakörmöztem egy kézzel.
- És Jane? – kérdezte halkan.
- Ő remekül van – köptem gúnyosan.
- Wen, talán nem kéne ilyen keménynek lenned hozzá… - kezdte, de beléfojtottam a szót.
- Azt mondod?! – fordultam felé feldúltan, miután leállítottam a motort egy kávézó parkolójában. – Azt mondod, hogy ne legyek kemény a nagynénémmel, aki elüldözte a saját lányát az ÉN házamból?! – böktem a mellkasomra ingerülten megnyomva az „én” szócskát. – Ezek után még tényleg őt véded?!
- Nem – rázta a fejét nyugodtan. – Csak azt mondom, hogy talán megvolt rá az oka, hogy ezt tegye, talán tényleg segíteni akart.
- Cöh…nevetséges – téptem ki remegő kézzel a biztonsági övet a helyéről, aztán kipattantam a kocsiból, bevágtam az ajtaját, majd a bejárat felé trappoltam.
- Wendy, várj! – rohant utánam Will, majd megragadva a karomat maga felé fordított. – Ez a helyzet éppen olyan nehéz neki, mint nektek… ha csak nem nehezebb… - tette hozzá. Kényelmetlenül feszengtem kutakodó pillantásában. – Gondolj csak bele, ami Piperrel történt, kísértetiesen hasonlít arra, amit ő élt át fiatalkorában, nem akarja, hogy a lánya hasonló helyzetbe kerüljön, mint ő – éreztem, hogy a sírás fojtogatja a torkomat. Hogy lehettem ilyen vak és kíméletlen vele?! - Szerintem ő is megérdemli, hogy valaki meghallgassa a történteket az ő szemszögéből.
- Tudom – motyogtam halkan a mellkasába fúrva a fejem. Hagytam, hogy a forró könnyek eláztassák a kabátját és önző módon élveztem, ahogy a karjai szorosan körém fonódtak. Az ismerős szappan és after shave illat, mint mindig, most is megnyugtatóan hatott rám. A kegyetlen önostorozás első hulláma szilárd elhatározásba csapott át, ki kellett békítenem egymással a családom megmaradt tagjait.
Will hasa hangosan megkordult, megtörve az idilli csendet.
- Ó, hoppá – tapasztotta rá a kezét. – Bocsánat – jött zavarba.
- Semmi baj – töröltem le a könnyeimet nevetve. – Menjünk, együnk valamit – húztam be a helyiségbe. Odabent megcsapott a kávé, palacsinta és szalonnás rántotta illatának bódító keveréke. Célirányosan a pulthoz sétáltam. – Jó reggelt! – mosolyogtam a pincérre. – Két bacon-ös rántottát és…
- …és egy tejeskávét meg egy mogyorós lattét kérnénk tejszínhabbal, két cukorral – vette át a szót Will.
- Máris hozom – írta fel a rendelést a pincér, majd a cetlit beadva a konyhába, egy másik vendéghez sétált.
- Te is emlékszel rá – mosolyogtam Willre.
- Hm? – nézett fel az előtte heverő kocsi mosást reklámozó szórólapból. – Ja, a kávéra? Hogy is felejthetném el a rengeteg hisztit, amit levágtál, amikor nem kaptad meg – dőlt hátra a székében sunyi vigyorral az arcán.
- Hé! – bokszoltam a vállába. – Nem is hisztiztem!
- Na, persze – forgatta meg a szemét. – Akkor te minek neveznéd a dacosan összepréselt ajkakat? – fogta a számat az ujjai közé, fintorogva csaptam rá a kezére. – És a morcos pillantásokat? – gügyögött nekem.
- Hát, öhm… - vontam meg a vállam vigyorogva, most igazán megfogott engem.
- Nálam a pont – dobott be a szájába egy marék sós perecet kacsintva.
- Nálad – adtam fel elfojtva egy mosolyt.
- Egyébként meg hogy-hogy én IS emlékszem? – húzta maga elé az egész tál perecet. – Mert még ki? – nyammogott.
- Brad.
- Ó, na, igen, a drága, jó, szerelmes kis Bradley – rebegtette a szempilláit. – Őszintén, ez még meglep téged?! – cukkolt.
- Ó, fogd be! – nevettem rá.
Will mindig is ilyen volt, bármilyen rossz passzban is voltam, ő a másodperc törtrésze alatt fel tudott vidítani.

 

BRADLEY

 




Épp az utolsó körömet róttam a parkban a próba előtt, amikor kikötődött a cipőfőzőm és kénytelen voltam megállni. Lihegve a szúró oldalamra tapasztottam a kezem és nyögve egy padra hanyatlottam. Kitéptem a fülemből a fülhallgatót, bekötöttem a cipőmet, majd az államat a tenyeremen nyugtatva a fákat kémleltem. Forró leheletem apró, fehér párafelhőket hagyott a levegőben. Ilyen korán senki sem járt erre, teljesen egyedül voltam. Annak idején, amikor elmentem innen, nem hagytam hátra barátokat, senki sem várta a visszatérésemet a szüleimen kívül, talán még a saját kishúgom sem. Az egyedüllét teljesen kikészített, már nem bírtam elviselni magányt, ezért futni kezdtem, egyre többet és többet, remélve, hogy a mozgás eltereli a gondolataimat, de csalódnom kellett. A parkban mindig nyüzsögtek a boldog, nevetgélő emberek, a baráti társaságok, a szerelmes párok, úgy tűnt mindenkinek van valakije, csak én nem tartoztam sehová.
Az ég felé fordítottam a tekintetem, egy mélyről jövő, gondterhelt sóhaj hagyta el a torkomat, aztán feltápászkodtam és végigsprinteltem az utolsó 600 méteres kört az ős öreg tölgyfák árnyékában.
Felcaplattam a lépcsőn a harmadik emeleti lakásomhoz, amint beléptem az ajtón, bekapcsoltam a hifit és a teret betöltötte a Fall Out Boy zenéje. A szöveget együtt énekeltem Patrick-kel zuhanyozás közben. Gyorsan végeztem és a konyhában összeütött száraz szendvics és keserű kávé kíséretében az ablakhoz sétáltam, ami egy koszos sikátorra nézett. Utáltam itt lakni, de nem volt túl sok választásom, vagy ez a lakás és a vele járó szabadság, vagy pedig egy szoba anyáék házában. El sem tudtam volna képzelni rosszabbat annál, hogy olyan emberekkel lakjak, akik örökké ajnároznak, holott úgy éreztem, erre egyáltalán nem szolgáltam rá.
Magamra kaptam egy sötét farmert, egy pólót meg egy vastag pulcsit, aztán bedobáltam egy sporttáskába néhány lezserebb ruhadarabot a táncpróbához. Kitolattam a társasház közös garázsából és már száguldottam is a színház felé.
Gyorsan átöltöztem az öltözőmben, aztán beültem a tükrökkel szegélyezett próbaterem egyik sarkába és nyújtani kezdtem. Még több mint fél óra volt kezdésig, ezért alig néhányan lézengtek itt a társulatból. Senki sem jött oda hozzám, a tőlem legtávolabb eső helyeken táboroztak le a barátaikkal, aztán végre meghallottam a hangját:
- Az egyik sarokban felállíthatnánk egy süteményes standot, a másikban pedig lehetne… - magyarázott lelkesen hadonászva maga előtt.
- Hé – nevetett rá Will. – Ne éld bele magad ennyire, nem is biztos, hogy az iskola rábólint!
- Már, hogy ne bólintanának rá?! – tette narancssárga kulacsát magától értetődő hangsúllyal a földre. – Ez egy fantasztikus lehetőség – csillogott a szeme.
Vállára omló, dús, barna hajkoronáját fürge ujjakkal egy csinos kis fonatba szelídítette, majd elégedetten a tükörképére vigyorgott. A tükörben összeakadt a tekintetünk, egy kedves mosollyal az arcán megpördült a tengelye körül és céltudatosan elindult felém. A teremben egy pillanatra megállt az élet, mindenki őt figyelte. Ő a nagy társasághoz tartozott, mindenki szerette, nem kellett volna önszántából egy „magányos farkassal” foglalkoznia.
- Szia! – huppant le mellém.
- Szia, Katniss! – kacsintottam rá.
- Katniss? – vonta fel a szemöldökét.
- Tudoood – forgattam meg a szemem. – Az az erős csaj, aki íjjal rohangál az erdőben, nyárson sült húst meg bogyókat eszik és fecsegőposzátás kitűzője van.
- Jaaa – csapott a homlokára. – Hm, Éhezők Viadala… - nyugtázta elgondolkozva. – De én miben is hasonlítok egy lányra, aki embereket öl? – pislogott rám nyújtás közben.
- Úgy látom, nem sikerült megragadnod a történet lényegét – vigyorogtam rá.
- Meglehet – vont vállat nevetve.
- Talpra emberek! – robbant be a terembe Alex.
- Ó, Al, te mindig olyan tapintatosan és kedvesen tudod felnyitni reggeli álomtól csipás szemeinket – mondta Wen szarkasztikusan, nevetéshullám söpört végig a társaságon.
- Igyekszem, hercegnő – mutatta meg Alexander a százkarátos mosolyát, aztán egyből a lényegre tért: - Kezdjünk a múltkori koreográfiákkal, mindenki a helyére! – utasított minket, aztán bekapcsolta a zenét, majd hangosan visszaszámolt: - Öt…hat…hét…és…!
Huszonnégy ember mozgott tökéletes összhangban, negyvennyolc kar lendült teljesen egyszerre a levegőbe és én ismét úgy éreztem, hogy élek. Imádtam táncolni, az pedig külön öröm volt, hogy most Wendyvel az oldalamon tehettem mindezt. Csinos lábainak formáit tökéletesen kiemelte a sötétkék cicanadrág, formás felsőtestét egy bő felső alá rejtette, a copfjából kiszabadult néhány tincs remekül keretezte az ugrálástól kissé kipirult arcát. Miközben a kezét fogtam és vicces grimaszokkal nevettettem meg tánc közben, végig az járt a fejemben, hogy még sosem láttam őt ennyire felszabadultnak, ilyen fantasztikusan gyönyörűnek.
A dal végén átöleltem a derekát és hátradöntöttem. A mellkasa vadul mozgott fel-alá, ahogy igyekezett visszaállítani a normális légzését és egy hosszú pillanatig elmerültünk egymás tekintetében. Barna íriszeiben ezernyi érzelmet láttam megcsillanni: zavarodottságot, vonzalmat, kíváncsiságot… Átfutott az agyamon, hogy ha most megpróbálnám megcsókolni, akkor talán hagyná a dolgot, de türtőztettem magam. Óvatosan visszaengedtem a lábaira, de még mindig szorosan tartottam.
- A haja – motyogtam rekedten. – A haját hordja így.
Először értetlenül meredt rám, de aztán egy zavart, már-már megkönnyebbült kacaj hagyta el a torkát. Nevetés közben az arcát a vállamba fúrta. Hajának édes, gyümölcsös illata az orromba kúszott és képtelen voltam elfojtani egy vigyort. Vágytam Rá, vágytam Rá mindennél jobban. Szükségem volt gyengéd érintésére, a nevetésére, a közelségére és akkor tudatosult bennem, hogy képes lennék bármit megtenni azért, hogy megszerezzem…

2 megjegyzés: