2014. augusztus 18., hétfő

51. felvonás

Sziasztok!
Tudom, hogy elég rendszertelenül hozom a részeket, de igyekszem kihozni magamból a maximumot. Ezt a fejezetet nyolcszor írtam át (komolyan....minden túlzás nélkül) és még így sem igazán tetszik, DE már rettenetes bűntudatom volt, amiért régen hoztam új bejegyzést.
Úgyhogy jó olvasgatást!
Puszi, W. ♥




WILL

 


- Miért álltál meg? – kérdeztem gyanakodva Wendy-től, ahogy lehúzódott az út szélére egy forgalmas sétálóutca bejáratánál.
- Friss levegőre vágyom – jelentette ki, majd mielőtt bármit mondhattam volna, már ki is pattant a kocsiból.
- Friss levegő, mi?! – morogtam magam elé gúnyosan, majd látva türelmetlenül felvont szemöldökét, kénytelen voltam követni őt. – Elárulnád, hogy mi ez az egész? – nyögtem kimerülten, a próba rengeteg energiát vett ki belőlem.
- Csak szeretnék egy kicsit mozogni – vont vállat és indult el lefelé az utcán.
- Miért, a négyórás táncpróba nem volt elég? – szaladt ki a számon egy kicsit túl élesen.
- Jaj, Will, ne legyél már ilyen – karolt belém szem forgatva.
- Milyen?
- Mint egy nyafogó öregúr!
- Héé! Ezzel most mélyen a lelkembe gázoltál! – húzódtam tőle távolabb durcásan.
- Ugyan – nyomott egy puszit az arcomra nevetve, aztán tovább szökdécselt az emberek között. A kora tavaszi napsütésben kellemetlenül rám melegedett a kabátom, úgyhogy a legkevésbé sem volt kedvem itt járkálni, de azért kelletlenül, lustán csoszogva követtem őt, ahogy kirakattól kirakatig cikázott. – Ó, nézz oda! – bökött egy nagy épület felé. – Gyere, menjünk be! – húzott maga után. Kedvetlenül felnyögtem és hagytam, hogy beráncigáljon az antikváriumba. Odabent régi könyv- és állott porszag fogadott, engem mellbevágott ez a keverék, de Wendy úgy szívta be, mint az otthon édes illatát. Felkapott egy kosarat és berohant a sorok közé. Lágyan végighúzta a mutatóujját a könyvek gerincén és elmosolyodott. Felhőtlenül boldognak tűnt, de én túl jól ismertem, átláttam rajta. Más lányok ruhát vettek, hogy enyhítsék a szorongásukat, rossz kedvüket vagy bűntudatukat, de Wen más volt, ő könyvesboltba járt. Az a tény is az elméletemet erősítette, hogy a kosara már a megérkezésünk után öt perccel teljesen tele volt. Odasétáltam hozzá és gyengéden a vállára tettem a kezem:
- Mi a baj, Wendy?
- Semmi, miért? Kéne, hogy legyen? – hadarta mosolyogva, de közben kerülte a szemkontaktust.
- Wen? – emeltem fel az állát, hogy a szemébe nézzek. – Ismerlek.
- Butaság az egész – legyintett, majd visszafordult a polcokhoz.
- Nem lehet, hogy ennek a butaságnak köze van Bradley-hez? – kérdeztem rá ártatlanul.
- Nem – állt meg a keze a levegőben, félúton egy újabb könyv felé. – Miért lenne? – pislogott rám tettetett nyugalommal, de a figyelmemet nem kerülte el, hogy közben a másik kezét szorosan ökölbe szorította.
- Láttam, hogy néztetek egymásra… - mondtam halkan, egy cseppet sem számot kérően. – Mi ütött beléd, Wendy?
- Nem tudom, Will! Érted?! Fogalmam sincs! – rogyott le egy rozoga székre a tenyerébe temetve könnycsíkozta arcát. – Én csak… én csak… - dadogta az ujjai közül, de képtelen volt folytatni.
- Te csak mi? – guggoltam le elé és fogtam a kezembe az övéit.
- Én csak egy pillanatra megint úgy éreztem magam, mint a tizenhárom éves kislány, aki imádta, hogy figyelnek rá – vallotta be szipogva. – Elvesztem Brad tekintetében és akkor igenis átkozottul élveztem a közelségét! De olyan iszonyatos bűntudatom van azóta is… - csuklott el a hangja és átadta magát a zokogásnak.
- A bűntudat jó – megütközve nézett rám. – Mármint nem az! - javítottam gyorsan. - Viszont így biztos, hogy Zayn nagyon fontos neked – magyaráztam. – És végül is nem történt semmi.
- De történhetett volna! – fakadt ki.
- Mégsem történt – szögeztem le. – Egy kicsit összezavarodtál, jól esett, hogy melletted van egy férfi, mert Zaynnel már nagyon régen töltöttetek időt kettesben.
- Lehet, hogy igazad van – harapott az ajkába elgondolkozva.
- Biztosan – mosolyogtam rá bátorítóan. – Szerintem elmehetnétek együtt valahová – tanácsoltam.
- Igen – suttogta elmerengve maga elé, majd halvány mosollyal az arcán szélvészként kezdte feltúrni a táskáját. – Írok neki egy sms-t – kapta elő a telefonját némiképp felvillanyozódva. Bepötyögött egy üzenetet, aztán a nyakamba borult. – Imádlak! – súgta a fülembe elérzékenyülten.
- Én is téged, kicsi Wendy – öleltem szorosan.
- Most pedig, nézelődök tovább – vetette bele magát újult erővel a könyvek rengetegébe.
- Wendy? – szólítottam meg még mielőtt nagyon belemerült volna.
- Hm? – figyelt rám fél füllel, miközben egy kopott borítójú könyv hátlapjára írt szöveget olvasta. Letakartam a tartalmat a kezemmel, hogy csak rám figyeljen. – Hé! – emelte rám a tekintetét mérgesen.
- Még MA szeretnék hazamenni – nyomtam meg a „ma”- szócskát.
- Jól van - forgatta meg a szemét vigyorogva, aztán visszatért a nézelődéshez.
- Hajthatatlan vagy, ha könyvekről van szó, igaz? – sóhajtottam színpadiasan.
- Túl jól ismersz – cuppantott engesztelő puszit az arcomra és a kezembe nyomta a kosarát.
- Mit csináljak vele?!
- Fogd meg, keresek valamit! – bár nem értettem a kettő közötti összefüggést, azért átvettem tőle.
- Nem akarsz segítséget kérni? – kérdeztem miután már a második sort hagytuk el úgy, hogy újabb könyv került volna a kosárba.
- De igen – vonult el a kasszánál dolgozó hölgy irányába, én pedig magamban szitkozódtam, hogy miért nem jutott ez eszembe húsz perccel és két követelőző has korgással hamarabb. Figyeltem, ahogy a nő a bolt hátuljába vezette Wendy-t és közösen kezdtek kutatni a polcokon, szerencsére hamar ráakadtak arra, amit kerestek és Wen levakarhatatlan vigyorral az arcán mutatta meg nekem a szerzeményét. – Megvan! – lobogtatta előttem a Tíz kicsi néger egy viseltes példányát.
- Most komolyan? – húztam fel a szemöldökömet. – Ezért kellett annyit várnom? – jegyeztem meg savanyúan. – Nem tudtam, hogy újabban Agatha Christie krimiket is olvasol – őszintén meglepődtem ezen a tényen.
- Én nem is – vont vállat, majd a kosarát átnézve jó pár könyvet visszapakolt a polcra, végül csak három maradt.
- Nem értelek – ráncoltam a homlokomat. – Akkor minek veszed meg?
- Ez Jane néninek lesz. Amióta az eszemet tudom, azóta vágyik egy eredeti, 1939-es kiadásra belőle – magyarázta.
- Békeajándék?
- Valahogy úgy – sütötte le a szemét zavartan.
Leszámolta a kért összeget a kasszánál, aztán elindultunk a kocsihoz.
- Most, hogy ilyen türelmes voltam… - kezdtem kedveskedő hangnemben.
- Igeeeen? – már tudta, hogy valamit kérni szeretnék.
- Igazán elkísérhetnél a szupermarketbe bevásárolni – néztem rá angyali mosollyal az arcomon.
- Jól van, de csak, mert ilyen szépen kéred – vigyorgott rám.
- Örök hálám – lelkendeztem, hogy kivételesen nem gyalog kell hazacipelnem a szatyrokat.
Alighogy beültünk az autóba, Wendy telefonja sms-t jelzett, szórakozottan vette a kezébe a készüléket és miután elolvasta az üzenetet, széles mosoly ült az arcára. Gyanítottam, hogy Zayn válaszolt neki.

 

LOUIS

 

 

 


- Haver, koncentrálj! Már ötödjére halsz meg félórán belül! – szidtam le Harry-t X-BOXozás közben.
- Jó, bocsi – dünnyögte álmatagon. – Indítsd újra!
- Addig nem, amíg el nem mondod, hogy mi bajod van! – jelentettem ki ellenmondást nem tűrő hangon.
- Semmi, csak fáradt vagyok – dobta le maga mellé a konzolt a kanapéra hatalmasat sóhajtva.
- Harold Edward Styles! – néztem rá szigorúan.
- Pénteken randira hívtam Pipert – nyögte ki.
- Ééééés? – igyekeztem folytatásra bírni.
- Igent mondott - babrált az ujjaival az ölében.
- Hát, ez tök jó! Gratulálok! – veregettem meg a vállát vidáman. – Végre eljött a te időd, nagyfiú! – kacsintottam rá.
- Nem igazán – húzta el a száját.
- Ezt hogy érted? – értetlenkedtem. Most boldognak kéne lennie, nem?
- Mert szombaton azt mondtam neki, hogy csak barátként gondolok rá… - motyogta maga elé letörten.
- Tessék?! Amióta csak megismerted, róla áradozol. Miért mondanál ekkora baromságot?! – hitetlenkedtem.
- Hogy megvédjem őt… - sütötte le a szemét.
- Mégis mitől?! A romlott csoki pudingtól, amit az első randin ennétek?! – vizslattam őt az őrültség egyértelmű jeleit keresve.
- Nem – rázta a fejét. – Magamtól… - fúrta a tekintetét az enyémbe.
- Te nem vagy normális – támasztottam a homlokomat a tenyerembe, így jelezve, hogy tényleg teljesen elmeroggyantnak tartom.
- Neki nem rám van szüksége – győzködte leginkább saját magát.
- Hogy jutottál erre a fantasztikus következtetésre? – dőltem hátra a kanapén tettetett nyugalommal, az ujjaimmal malmozgatva.
- Tönkreteszem az életét, csak fájdalmat okozok neki…
- Ez nem igaz! – tiltakoztam hevesen. – Elég megfigyelni, ahogy rád néz, ahogy a közeledben viselkedik, az arcára kiülő vidám mosolyt, amikor veled van, olyankor egy kis időre elfelejti a gondjait. És tudod, mit? Ezzel az elutasítással most pont ettől a pici, gondtalan boldogságtól fosztottad meg, pedig talán ez volt az egyetlen, ami még egy kicsit is tartotta benne a lelket. Igen, valószínűleg igazad van, és nem rád van szüksége – álltam fel arra készülve, hogy faképnél hagyom őt. – Neki nem kell olyan srác, aki akkor kosarazza ki, amikor bajban van és támogatás kellene neki. Ő ennél sokkal jobbat érdemel! – vetettem a szemére.
- Te ezt nem értheted – sóhajtott a fejét ingatva.
- Ó, tényleg?! – kérdeztem gúnyosan.
- Te nem hallottad, amiket a fejemhez vágott.
- Akkor rajta, mondd el, az istenért! – kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Engem hibáztatott azért, hogy Jane megtudta az abortuszt, és hogy abbahagyta a balettet.
- Harry – ejtettem lágyan a nevét. - Nagyon ki volt borulva, biztos, nem gondolta komolyan.
- Nekem nem úgy tűnt – vetett rám egy szomorú, önmarcangoló pillantást, utáltam ilyen elgyötörtnek látni.
- Megyek, beszélek vele – közöltem és kicaplattam a nappaliból.
A folyosón sétálva ezerszer végigrágtam magamban, hogy mit is szeretnék neki mondani, újra és újra átfogalmaztam, hogy egy árnyalattal tapintatosabb legyen, aztán bekopogtattam Piper szobájába.
- Szabad! – kiabált ki.
- Szia – mondtam, ahogy beléptem az ajtón.
- Szia – kicsit meglepettnek tűnt, talán nem rám számított. – Gyere be – invitált beljebb és letette maga mellé a könyvet, amit olvasott.
- Nem zavarok?
- De, igazából nagyon is! Bokros teendőim közepette nem is tudom eldönteni, hirtelen hova kapjak – köpte keserűen. Elvigyorodtam, legalább a humora a régi.
- Akkor rövidre fogom – huppantam le az ágyra mellé. – Mit olvasol? – húztam ki a könyvet a combom alól, amire véletlenül ráültem. – Ú, Csillagainkban a hiba – húztam el a számat fintorogva, ahogy elolvastam a borítón álló címet. – Az nem valami sírós izé?
- Hangulatomhoz illő – jelent meg az arcán egy bánatos mosoly.
- Piper… - szorítottam meg a kezét gyengéden. Már egyáltalán nem akartam őt számon kérni Harry miatt, csak meg akartam vigasztalni, nem bírtam, ha az emberek szomorúak voltak körülöttem. Egy darabig szipogott, lehajtotta a fejét, hogy az előrehulló tincsek eltakarják az arcát előlem, hosszas hallgatás után szólalt meg:
- Fogok én még valaha mosolyogni? – kérdezte bizonytalanul, alig hallhatóan, miközben a könnyeivel küszködött.
- Persze, csak hagyj időt magadnak – karoltam át a vállát. – Vaaaagy nekem, hogy kitaláljak valami nagyon vicceset! – apró, csuklásszerű kuncogás hagyta el a száját. – Na, látod, megy ez! – böktem meg játékosan az oldalát.
- Köszönöm, Louis! – bújt közelebb hozzám.

 

WENDY

 

 


Zayn azt írta az sms-ében, hogy hétre értem jön, de mivel csak jóval hat után értem haza Willtől, most kapkodnom kellett. Egyenesen az emeletre rohantam és a szobám felé loholva bekiabáltam Tommy-nak:
- Pocok! Jó híreim vannak!
- Micsoda? – botorkált elő a szobájából kócosan égbemeredő hajjal, lógó pólóban, ásítozva.
- Howard igent mondott – hadartam, ahogy a ruhásszekrényemből dobáltam elő a legkülönfélébb ruhadarabokat. – Sőt… - rohantam be a fürdőszobába magamra csukva az ajtót. – Mivel sokat meséltem neki a kezdeményezésről, felajánlotta, hogy a színházban legyen megtartva a rendezvény, jó néhány ott dolgozó színész közreműködésével – daráltam szédítő sebességgel, miközben levetkeztem és beálltam a zuhany alá.
- Hű – nyögte Tommy elképedve az ajtó túloldaláról. – Hát ez… hű… - szinte láttam magam előtt az arcán elterülő vidám mosolyt.
- Ha az iskola beleegyezik, március elsején megtartjuk a jótékonysági gyűjtést – tettem még hozzá túlkiabálva a vízcsobogást.
- Hát, ez fantasztikus! – lelkendezett. – Megyek, és felhívom Katie-t!
- Tommy? – szóltam még utána.
- Igen?
- Megtennéd, hogy beengeded Zayn-t, ha ideér?
- Persze!
- Örök hálám!
Magamhoz képest viszonylag gyorsan elkészültem. Lezuhanyoztam, megmostam a hajam, magamra kaptam egy sötét farmert, egy egyszerű pólót meg egy vastag pulcsit, feltettem egy leheletnyi sminket, majd visszamentem a szobámba.
- Mi tartott eddig, Hamupipőke? – fogadott Zayn az ágyamon ülve széles mosollyal.
- Későn értem haza – vontam vállat vigyorogva, aztán még inkább gyorsan hozzátettem, mielőtt féltékenykedni kezdene: - Willel voltam.
- De most már legalább itt vagy – sétált oda hozzám.
- Igen – karoltam át a nyakát. Ajkait ellenállhatatlan, féloldalas mosolyra húzta, majd lágy csókban forrtunk össze.
- Na, és mit terveztél mára? – kérdeztem kicsivel később, amikor kéz a kézben lefelé tartottunk a lépcsőn.
- Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk, ehetnénk gyrost egy utcai árusnál…
- Úristen! – torpantam meg hitetlenkedve. – A nagy Zayn Malik sehol sem foglaltatott asztalt? – kaptam a szám elé a kezem színpadiasan.
- Hát, öhmm… nem – jött zavarba. – De még telefonálhatok, ha szeretnéd – nyúlt egyből a zsebébe a mobiljáért.
- Nem kell, csak vicceltem – fogtam le a kezét nevetve. - Nem azért mondtam, nagyon tetszik az ötlet.
- Örülök neki – kúszott megkönnyebbült mosoly az arcára.
- De amúgy tényleg így megy ez? Csak egy telefonhívás és bárhol tárt karokkal várnak, csak mert híres vagy? – kíváncsiskodtam.
- Valahogy úgy – vigyorodott el.
- Ez nagyon igazságtalan ám!
- Lehet – nyomott puszit a homlokomra nevetve. – De senkinek sem ártunk vele.
- És mi van a sok éhes emberrel, aki elől elveszitek az asztalt?
- Oké, megfogtál – hajolt meg előttem. – Indulhatunk, madame?
- Egy pillanat, még el kell intéznem valamit – hagytam engesztelő csókot az ajkain, majd kivéve a könyvet a szatyorból, amit a nagy sietségben a nappali kanapéjára dobtam, Jane néni szobájába mentem. Letettem a Tíz kicsi négert az ágyára, aztán egy papírlapon rövid üzenetet hagytam:
                      Tudom, hogy már régóta szeretnéd! xx Wen

***

 


- Hmm… ez valami isteni – áradoztam a számban szétomló gyros ízéről Zaynnek, ahogy lefelé sétáltunk egy viszonylag néptelen utcán. – De tudod, mit ennék most?
- Na, mit? – vigyorgott rám.
- Jégkrémet!
- Jégkrémet?! – ismételte lassan, remélve, hogy nem hallotta jól. – Télen?!
- Igeeeen! – kiáltottam egy kicsit túlságosan is lelkesen. – Olyan rettenetes, hogy beskatulyázzuk az ételeket: jégkrémet csak nyáron, rántottát csak reggelire, levest csak ebédre – soroltam unottan. – De miért?! Ennek semmi értelme! Ha én este megkívánom a palacsintát, akkor várjak reggelig, mert az a normális? Egy frászt! – jelentettem ki hevesen.
Nevetve tapasztotta az ajkai az enyémekre, így elhallgattatva engem. Hosszan, gyengéden csókolt, hidegben elgémberedett tagjaimat jóleső melegség járta át tőle.
- Jól van, kapsz jégkrémet – támasztotta homlokát az enyémnek.
- Szuper! – bokszoltam a levegőbe.
Hasonlóan semmitmondó, bugyuta, kis csevejt folytattunk egész este, de én mégis mérhetetlenül boldog voltam. Mellettem volt az a férfi, aki nélkül már el sem tudtam volna képzelni az életemet és úgy szorongatta a kezemet, mintha attól félne, hogy ha elengedi, akkor elrepülök akár egy léggömb. De nekem eszem ágában sem volt elhagyni őt. Az együtt töltött alig két hónap alatt annyi minden történt velünk, ami csak szorosabbra fűzte kettőnk között a köteléket, hogy úgy tűnt már legalább egy év telt el azóta, hogy legelőször találkoztunk. Sosem fogom elfelejteni, mennyire zavarban volt, amikor decemberben belépett az öltözőmbe. Nehezemre esett elhinni, hogy ő volt az, akivel heteken át leveleket váltottam, és talán neki is nehezére esett felfogni, hogy annyi személytelen üzenet után végre előttem állhat. Hamar megtaláltuk a közös hangot, én iszonyatosan boldog voltam, az vagyok még ma is, amikor elmerülök mogyoróbarna pillantásában, amikor hozzábújva erősebben érzem az illatát, és akkor is, amikor a szám az övére tapad, vagy csak egyszerűen mellette lehetek.
- Gyere, mutatok valamit! – húzott maga után egy lepukkant társasház felé. Fogalmam sem volt, mi dolgunk lehet nekünk egy ilyen helyen, de azért szó nélkül követtem őt. A hátsó ajtón mentünk be és egy sötét, poros lépcsőházban egyre feljebb és feljebb másztunk.
- Zayn, hova megyünk? – lihegtem kifulladva az ötödik emelet után.
- A tetőre – tárt ki előttem egy nehéz vasajtót. – Csak ön után, hölgyem – kacsintott rám.
Kilépve megcsapott a hideg, metsző szél, de az elém táruló fantasztikus látvány kárpótolt. A tetőről tökéletesen be lehetett látni a város fényeit, szinte megbabonázott a milliónyi apró fénypont. Gondolkodás nélkül sétáltam oda a betonkorláthoz és hajoltam át rajta.
- Tetszik? – lépdelt mellém Zayn bizonytalanul.
- Gyönyörű – fogtam meg a kezét bátorítóan, hogy ő is lenézzen a mélybe, a tériszonya semmit sem javult.
- Maradj itt – nyomott puszit az arcomra. – Azonnal jövök.
- Rendben – bólintottam rá. Nem tudom, hogy meddig volt távol, én végig az épületek és az utcai lámpák fényét figyeltem. A távolból vad dudálás harsant, megfordult a fejemben, hogy karambol lehetett, de mire komolyabban belegondolhattam volna ebbe, Zayn tért vissza hozzám két pohárral és egy palackkal a kezében. – Honnan van a pezsgő? – néztem rá meglepetten.
- Egy barátom itt lakik, őt kértem meg, hogy hűtsön be nekünk egyet – nyújtott felém egy teletöltött poharat.
- Mire iszunk? – vettem el tőle.
- Ránk – karolta át a derekamat. – És arra, hogy még sok ilyen estét töltsünk együtt – koccintotta a poharát az enyémhez.
- Ránk – bólintottam mosolyogva, majd néhány korty gyöngyöző pezsgő után a szájára tapasztottam az enyémet. 

2 megjegyzés:

  1. Helloo!!

    Igazából talán egyszer írtam megjegyzést amit nagyon sajnálok.Régóta követem a történetet és eszméletlenül tetszik.Remélem Harry és Pipper kapcsolata rendeződik,komolyan már nekem fáj,hogy szegénykék ennyit szenvednek.Bradley pedig bármennyire is kedves,aranyos,tehetséges és jóképű,fogja fel,hogy Zayn és Wendy az örök.De tényleg.Komolyan beszélek.Nagyon várom a következő részt!!

    xoLucy

    VálaszTörlés
  2. Szia, drága Lucy! :)
    Örülök, hogy már régóta követed a történetet és hangot is adsz a véleményednek!
    Imádom túlbonyolítani a dolgokat, utálom, ha valami túl egyszerű, de azért most már igyekszek elvarrni minden szálat - vagy így, vagy úgy ;) -, hogy az állandó olvasóim ne akarjanak megfojtani egy párnával álmomban! :D
    Köszönöm, hogy vagy!
    Ölel, wannabe_writtergirl xx

    VálaszTörlés