2014. augusztus 25., hétfő

52. felvonás

Sziasztok!
Ma amíg begépeltem az új fejezetet, a srácok dalait hallgattam, régi koncertvideókat néztem róluk és rájöttem, hogy milyen mérhetetlenül büszke vagyok rájuk. Az évek során a kötött kardigános jó kisfiúkból, igazi érett, férfiakká váltak, akik végre nem hagyják, hogy egy fajta séma szerint építsék fel a menedzsereik az imidzsüket. Na, de ez nem a filozófiai kérdések boncolgatásának és az elérzékenyülésnek a helye, szóval következzen az új rész!
Jó olvasgatást!
Puszi, W. ♥



2013. 02. 14. – Valentin-nap

 

ZAYN

 


Az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, annyira izgatott voltam. Amióta Wendy újra a bizalmába fogadott, folyamatosan úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell neki, ezért a ma esti randit nem bíztam a véletlenre, már hetekkel ezelőtt elkezdtem a szervezést, sőt még főzőórákat is vettem anyától Skype-on. Hajnali ötkor meguntam az álmatlan hánykódást az ágyon és egy kávé mellett újra átrágtam a részleteket a konyhában.
- Zayn! Hahó, Zayn! – szakított ki a gondolataimból Piper.
- Igen? – kaptam fel a fejem.
- Már egy örökkévalóság óta szólongatlak!
- Ó, bocsánat – ásítottam hatalmasat. – Máshol jár az agyam.
- Aludtál te egyáltalán valamit? – ült le velem szemben egy muffinnal a kezében.
- Nem igazán…
- Zayn, ha Wendy miatt idegeskedsz, akkor… - kezdte, de a szavába vágtam.
- Csak azt szeretném, hogy ez az este tökéletes legyen.
- Félek, hogy túlságosan rágörcsölsz a dologra – húzta maga alá a lábait aggodalmasan. – Wen annak is örül, ha kettesben lehet veled, nem kell neki nagy felhajtás, drága étterem, vagy szmoking.
- Nem étterembe viszem.
- Hanem?! – hajolt előre a székén kíváncsian.
- Valami sokkal intimebb helyre – válaszoltam titokzatosan mosolyogva.
- Ú, túl sok infó – fintorgott Pipe.
Hangosan felnevettem az arckifejezésén, majd felálltam, hogy újratöltsem a kávésbögrémet.
- Na, és te? – dőltem neki a pultnak lazán. – Mit csinálsz ma?
- Valószínűleg azt, amit minden este – vont vállat nemtörődöm módon. – Álláshirdetéseket böngészek a neten, megnézek egy nyálas, romantikus filmet, aztán veszek egy forró fürdőt és lefekszek aludni – tömött egy nagy falat muffint a szájába. – Amúgy is, a Valentin-napot erősen túlértékelik.
- Azt mondod? – vontam fel a szemöldökömet szkeptikusan.
- Igen – bólogatott hevesen. – Egy nap, amit azért találtak ki, hogy a virágárusok megszedjék magukat és a szinglik még nagyobb letargiába essenek.
- De ilyenkor szerveznek egy csomó bulit szingliknek is – érveltem.
- Bulit, ahol a társadalom nyomására görcsösen igyekeznek párt találni – fejtette ki a véleményét.
- Hm – hümmögtem elgondolkozva. – Lehet benne valami.
- Van is! – közölte magabiztosan. – De ez a párkapcsolat centralizált társadalom hibája. Gondolj csak a filmekre, melyikben látsz boldog, egyedülálló nőket és férfiakat? – tanácstalanul néztem rá. – Pontosan! Egyikben sem – adta meg a választ. – A média is azt sugallja, hogy csak párban lehetünk boldogak, egyedül sosem.
- Éééés?
- És ez hibás nézet. Előbb a saját boldogságodat kell megtalálnod, mielőtt kiegészítenéd azt máséval.
- Tyű – nyögtem, lenyűgözött az éles világlátása.
- Jó reggelt – sétált be a konyhába Harry gyűrött pólóban, boxerban, kócos hajjal.
- ’reggelt – biccentett felé Piper kimérten, majd felmarkolva még egy muffint visszament a szobájába.
- Félve kérdezem, de történt valami köztetek? Mostanában, mintha kerülnétek egymást.
- Hajh – sóhajtott nagyot. – Hosszú történet – legyintett. – Maradt még kávé? – váltott témát gyorsan, ebből megértettem, hogy ez a kettejük ügye, nem tartozik rám. – Na, és mit csináltok ma este Wendy-vel? – fordult felém, miután teletöltött egy bögrét.
- Arra gondoltam, hogy sétálunk egy kicsit, aztán megvacsorázunk.
- Ennyi?! – nézett rám hitetlenkedve. – Tőled azért többet vártam, Mr. Szerelem Malik! – a gunyoros kijelentése mellbe vágott, ismét pánikolni kezdtem, vajon Wen is többre számít?! – Remélem, legalább nem te főzöl – adta meg a kegyelemdöfést.
- Hát, öhm… - kerültem a pillantását zavartan, nem akartam elárulni neki, hogy beletrafált.
- Jézusom, haver – nevetett hangosan. – Nyugodj már meg, csak vicceltem! Wen imádni fogja – veregette meg a vállam bátorítóan. Nagyon nyeltem és erőtlenül bólintottam, én már egyáltalán nem voltam ilyen biztos ebben. Már éppen átadtam volna magam a teljes kétségbeesésnek, amikor megszólalt a telefonom. A gyomrom egyből idegesen görcsbe rándult, ahogy megláttam Wendy mosolygó arcát a képernyőn.
- Szia, szívem – szóltam bele bizonytalanul.
- Szia – köszönt vidáman.
- Minden oké?
- Persze, csak gondoltam, még próba előtt felhívlak, hátha elárulsz pár dolgot az estéről.
- Arról ne is álmodj! – vigyorodtam el. Egész héten a legkülönfélébb módokon próbált belőlem részleteket kiszedni, de hajthatatlan voltam.
- Naaaa, kééééérlek! Legalább annyit árulj el, hogy hová megyünk! – kérlelt.
- Á-á – makacskodtam.
- Hát, az bizony nagy kár, mert van egy csinos szoknya a szekrényemben, ami csak arra vár, hogy felvegyem, de lehet, hogy végül a mackóalsónál maradok – sóhajtott színpadiasan.
- Vedd fel a szoknyát – nevettem a telefonba.
- Oké, ezzel a sárban dagonyázós, extrém sportokat kizártuk – jelentette ki győzedelmesen.
- Ugyan már! Mikor vinnélek én olyan helyre? Túl puhány vagy hozzá – cukkoltam.
- Ó, ezért még este megfizetsz!
- Alig várom – motyogtam izgatottan.
- Mazochista állat – kuncogott.
- Wen, azonnal kezdünk – hallottam a túloldalról egy férfihangot.
- Mennem kell! – hadarta Wendy.
- Rendben, jó próbát, édes!
- Este látlak! – búcsúzott és letette a telefont.
- Este – suttogtam szórakozottan a süket vonalnak.

 

***

 


A nap szédítő gyorsasággal telt el és egy kicsit túlságosan is hamar jött el az este. Pontban hétkor becsengettem Wendyékhez, a bejárati ajtó sötét üvegében idegesen vizslattam a tükörképemet, éppen a hajamat igazgattam, amikor kitárult az ajtó.
- Helló – vigyorgott rám Wendy. Loknijait csinos lófarokba kötötte, telt ajkait vérvörös rúzzsal hangsúlyozta ki, bő, fehér felsőjéhez szűk, mintás szoknyát választott.
- Szia – leheltem csókot a szájára. – Mesésen nézel ki – bókoltam, átadva egy szál vörös rózsát.
- Ó, de gyönyörű – mosolyodott el boldogan. – Azonnal vízbe teszem – ahogy beinvitált a házba, észrevettem, hogy sántít és minden egyes lépésnél fájdalmas kifejezés suhant át az arcán.
- Mi történt a lábaddal?
- Ó, semmiség – legyintett.
- Nekem nem tűnik annak – böktem befáslizott jobb bokájára.
- Kificamítottam – harapott az ajkába zavarában.
- Jézusom – szörnyülködtem. – Hogyan?
- Rosszul léptem tánc közben – vont vállat.
- Ó, te – cuppantottam atyáskodó, szeretetteljes puszit a homlokára. – Akkor az este egyik része ugrott – húztam el a számat.
- Miért? – pislogott rám megszeppenten.
- Szerettem volna sétálni veled – csavartam egy tincsét az ujjaim köré.
- Még mehetünk! – szögezte le gyorsan.
- Az kizárt, nem hagynám – dörgöltem az orromat az övéhez lágyan.
- Zayn, nem bénultam le, csak kificamítottam a bokámat – fúrta a tekintetét dacosan az enyémbe.
- De, ha nem tévedek, azt mondta az orvos, hogy pihentetned kell.
- Hááát…
- Szóval ezt is fogod tenni, nincs vita! – kaptam az ölembe.
Az előszobában nem engedtem neki, hogy a ruhájához illő magas sarkút húzza fel, hanem komoly tiltakozása ellenére ráadtam egy fekete Vanst. Beültettem az autóba és miközben ő a napjáról és a balesetéről mesélt, addig én a házhoz hajtottam. Leállítottam a motort egy félreeső, kis mellékutcában és Wendy felé fordultam:
- Megérkeztünk!
- Várj – nézett körbe összevont szemöldökkel. – Nem ez az a ház, aminek múltkor a tetején voltunk?
- De igen – pattantam ki a kocsiból mielőtt még megemészthette volna, amit mondtam, majd megkerülve azt, kinyitottam neki az ajtót. Csendesen követett a lépcsőházban, nem engedte, hogy az ölemben vigyem fel a harmadik emeletre, ezért egy kicsit lassabban haladtunk. Előkaptam a kulcsot a zsebemből és beengedtem magunkat az ötös lakásba.
- Csak ön után, hölgyem – tártam ki előtte az ajtót.
- A barátod kölcsönadta a kéróját Valentin-napon? – lépett be Wendy a sötét előszobába hihetetlenkedve.
- Igazából nincsen semmilyen barátom – tartottam hatásszünetet. – Ez az én lakásom – vallottam be, majd felkapcsoltam a villanyt, hogy Wen teljes valójában láthassa a helyet.
A szemei elkerekedtek, ahogy lassan egyre beljebb araszolt. Óvatosan, elképedve simított végig a falakat fedő színes graffitiken.
- Ezeket te csináltad? – fordult végül felém.
- Igen.
- Nem is tudtam, hogy szeretsz festeni – hangja egy kicsit számot kérően csengett.
- Rajzolni, festeni és graffitizni – egészítettem ki.
- Mik derülnek még ki önről ma este, Mr. Malik? – karolta át a nyakam.
- Remélhetőleg a fantasztikus főzőtudományomra is fény derül – vigyorodtam el.
- Mi lesz a menü? – igyekezett belém kapaszkodva lábujjhegyre állni és átlátni a konyhapulton.
- Felturbózott sajtos makaróni – karoltam át a derekát nevetve.
- Mitől felturbózott? – ráncolta a szemöldökét.
- Attól, hogy most kivételesen nem főzöm túl a tésztát - kuncogva apró csókot lehelt a számra, aztán a vállamba temette az arcát. – Naaaa, ne nevess ki! – csíptem az oldalába játékosan.
- Hé! – ugrott nagyot, de rögtön ezután fájdalmasan felszisszent, majd könnyekkel a szemében a bokájához kapott.
- Ülj le, kincsem – tereltem a kanapéhoz és felpolcoltam a lábát egy párnával. – Pihenj – nyomtam puszit az arcára.
- De én segíteni szeretnék! – tiltakozott.
- Nem-nem – nyomtam vissza szelíden. – Maradj itt, egyedül is boldogulok.
A lakás nem volt nagy, a nappali és a konyha egy légtérben volt, így Wendy figyelemmel kísérhette minden mozdulatomat. Feltettem a vizet forrni és a legmagasabb fokozatra kapcsoltam a tűzhelyet. – Bort?
- Kérek, köszönöm.
Hosszas harc után egy csorba dugóhúzóval, kibontottam egy üveg vörösbort és két öblös pohárral Wenhez sétáltam. A kezébe adtam az egyiket és elmerülve mogyoróbarna íriszeiben elkezdtem kitölteni a bort, de ekkor a víz éktelen zubogással tört ki a fazékból, én pedig ijedtemben félrerántottam az üveget, így a vörös szőlőlé egy része Wendy makulátlan, fehér búzán landolt.
- Basszameg – szitkozódtam.
- Semmi baj – nyugtatott Wendy feszült mosollyal az arcán. – Van valami, amibe át tudnék öltözni?
- Igen, a szobában találsz… a szekrényben – motyogtam letörten a háló irányába bökve.
- Oké – indult el a mutatott irányba. – Te addig foglalkozz a vízzel! – ekkor eszméltem rá, hogy a víz még mindig vadul zubogott. Gyorsan a tűzhelyhez rohantam, de mire kikapcsoltam, addigra már a víz nagy része elforrt. Egy csüggedt sóhaj kíséretében a hátamat a konyhaszekrénynek vetve, lassan a földre csúsztam. Az arcomat tehetetlen dühömben a tenyerembe temettem, úgy éreztem, hogy a sok készülődés ellenére az egész este kudarcra volt ítélve.
- Zayn? – szorította meg a vállamat Wendy gyengéden. Ráérősen emeltem rá a tekintetem, az egyik sötétkék pólómat és egy szürke melegítőalsómat viselte.
- Elforrt a víz – közöltem mérgesen.
- Na, és? – vont vállat. – Teszünk fel másikat! – lépett a mosogató mellé, hogy újratöltse a fazekat vízzel. – Merre van a só? – nézett körbe tanácstalanul.
- A só? – meredtem rá értetlenül.
- Igen – bólintott. - Az a fehér, kristályos izé, amit a kajádra szórsz.
- Só… - ismételtem úgy, mint egy kisgyerek, aki most ismerkedik a világgal. – Az nincsen – válaszoltam halkan, tudtam, hogy valamit elfelejtettem.
- Hogy akartál a nélkül tésztát főzni? – nevetett rám édesen.
- Nem tudom – ráztam a fejem keserű kacajt hallatva. – Kész katasztrófa ez az este, sajnálom – néztem rá esdeklően.
- Ugyan - legyintett. – Nekem még ilyen tökéletlenül is tökéletes – húzott fel a földről.
- Wendy, nem kell hazudnod azért, hogy jobban érezzem magam – álltam meg vele szemben.
- Nem hazudok! – kérte ki magának. – Nekem csak az számít, hogy veled lehetek! – tapasztotta a száját az enyémre. Szorosan magamhoz vontam, az egyik kezemmel a csípőjét tartottam, a másikkal a fejét húztam közelebb. Ezzel a csókkal végre elszállt minden idegességem, teljesen megnyugodtam és a kellemetlen gyomorgörcs helyét jóleső melegség vette át.
- Rendeljünk pizzát – ajánlottam, miután kissé lihegve elhúzódtam tőle.
- Kérlek! – tapasztotta a kezét nevetve korgó gyomrára.
A futárra szerencsére nem kellett túl sokat várni, alig negyedóra múlva már a húsimádó feltét mesés illata lengte be a lakást. Wendy kérésére meggyújtottam az áramszünet esetére félretett gyertyákat, majd bekapcsoltam a rádiót. Valentin-napra való tekintettel nyálas, szerelmes balladákat adtak, de most ez a legkevésbé sem zavart, mert a gyertyák fénykörében ezeknek a dallamoknak végre sikerült romantikus hangulatot teremteniük.
- És most következzen a desszert! – pattantam fel a kanapéról lelkesen Wendy mellől miután elpusztítottuk az egész pizzát.
- Neeee, várj még egy kicsit! – tiltakozott Wen. – Mozdulni sem bírok, egy falat se menne le a torkomon – dőlt hátra a párnákra nagyot nyögve.
- Anya erre mindig azt mondja, hogy „nincs olyan teli szekér, aminek ne férne még a tetejére” – vigyorodtam el „szenvedései” láttán.
- Anyukád egy bölcs asszony, de ezt megcáfolnám! – dünnyögte. – De mi a desszert? – támaszkodott a könyökére kíváncsian, hogy jobban lássa, ahogy a hűtőben matatok. Sikerült úgy kiemelnem a tálat, hogy a tartalma rejtve maradt Wendy előtt, de azért a biztonság kedvéért letakartam, amíg vissza nem értem hozzá.
- Tádáááá – kaptam le róla a szalvétát. Wen kínjában beharapta az alsóajkát és bocsánatkérően pislogott rám hosszú szempillái alól. – Mi a baj? – kérdeztem félve a választól.
- Allergiás vagyok az eperre… - nem hittem a fülemnek, nagyon úgy tűnt, semmit sem tudok a saját barátnőmről.
- Mennyire? – szaladt ki a számon.
- Hát, eléggé. Ha eszem belőle, akkor ekkorára dagad a torkom – illusztrálta a kezeivel. – És nem kapok levegőt.
- Akkor ez is kilőve – éreztem, hogy az állkapcsom megfeszül a dühtől.
- Zayn – szólított meg Wendy halkan, majd görcsös szorításomból kihámozta a csokoládés eprekkel teli porcelántálat és letette az asztalra. Ujjait az enyéim közé kulcsolta és lehúzott maga mellé. – Köszönöm, hogy ilyen sokat fáradtál értem – simította végig egyik kezét borostás arcomon.
- Semmi sem sikerült, mindent tönkretettem – húzódtam el tőle, nem bírtam a közelében lenni, szégyelltem a szemébe nézni.
- Ez nem igaz! – fogta két keze közé az arcomat, hogy íriszeit az enyéimbe fúrhassa. – Óvtál engem – tette jobb lábát az ölembe, gyengéden végigsimítottam fájós bokáján. – Megnevetettél – került a bal lába is a jobb mellé. – Finom pizzát rendeltél – helyezkedett el az ölemben. – Ja, és kölcsönadtad ezt a király pólót – nézett végig magán elismerően. – Ne is álmodj róla, hogy valaha visszakapod! – hangosan felnevettem és vöröslő ajkaira tapasztottam az enyémeket. Nyelvünk őrjítően vad táncba kezdett, testünk szinte összeforrt az ölelésben.
- Talán helyezzük át a buli székhelyét a hálószobába – ajánlottam, miközben a karjaimban tartva őt felálltam.
- Zayn… - motyogta elfúló hangon, rémülettől elkerekedett szemekkel.
- Jaj, nem ÚGY értettem – fojtottam el egy vigyort, amikor rájöttem, hogy elég félreérthető volt, amit mondtam. – Elhoztam a laptopomat, megnézhetnénk egy filmet – vittem be a szobába, óvatosan az ágyra fektettem, aztán nyomtam egy puszit a szájára. – Azonnal jövök – hagytam magára egy kicsit, hogy elfújjam a nappaliban égő gyertyákat. Amint visszaértem hozzá, bekapcsoltam a laptopot, elindítottam a filmet, majd bebújtam mellé a takaró alá.
- Remélem, legalább ezt az egyet eltaláltam – suttogtam a fülébe, miközben hozzám bújva, a mellkasomon nyugtatva a fejét kényelmesen elhelyezkedett.
- Grease! – visított vidáman csillogó szemekkel, amikor meglátta az első képkockákat.
A filmből elég keveset fogtam fel, végig azt figyeltem, hogy Wendy mennyire beleélte magát a jelenetekbe, a szereplőkkel együtt énekelte a dalokat és a paplan alatt ritmusra mozgatta a csípőjét. Fel sem tűnt, hogy időközben véget ért, csak akkor, amikor Wendy levakarhatatlan vigyorral az arcán felém fordult.
- Köszönöm – ölelt magához szorosan.
- Nagyon szívesen, drágám – mosolyogtam rá. 
Hosszas ölelkezés és heves csókváltások után vonakodva bár, de felálltam és kikapcsoltam a laptopot, mire visszafordultam az ágyhoz Wendy-nek már csak a hűlt helyét találtam. Tanácstalanul néztem körbe, fogalmam sem volt, hova mehetett, aztán a résnyire nyitott fürdőszobaajtóban megláttam a pislákoló lámpa fényét. Emlékeztettem magamat, hogy ki kell cserélnem a villanykörtét. Kitártam az ajtót és az ajtófélfának támaszkodva csendesen figyeltem, ahogy módszeresen lemosta a sminkjét. Annyira meseszép volt még az én ormótlan ruháimban is, hogy nem tudtam betelni a látvánnyal. Kivette a hajgumit a hajából, majd határozottan megrázva a fejét engedte, hogy sűrű, gesztenyebarna loknijai a vállára hulljanak. Nem gondolkoztam, a lábaim szinte önmaguktól vittek oda hozzá. Hátulról átkaroltam a derekát, majd egy komisz tincset félrehúzva lágy csókokkal hintettem be a nyakát. Egy jóleső sóhaj kíséretében lehunyta a szemét és oldalra döntötte a fejét, így még nagyobb bőrfelületet tett szabaddá előttem. Mohón csaptam le a kínálkozó lehetőségre, mert mérhetetlenül kívántam őt, de nem tudtam szabadulni az emlékeimben felsejlő rémült pillantásától, amikor azt hitte, hogy másért hívtam a szobába. Egy nagy sóhaj kíséretében, a fejemet rázva elhúzódtam tőle és a tükörben frusztrált tekintetébe fúrtam a sajátomat.
- Tényleg ennyire megrémít a puszta gondolata annak, hogy ÚGY legyél velem? – kérdeztem cseppet sem kertelve, egyből a tárgyra térve.
- Zayn, én… - kezdett magyarázkodni, de aztán elharapta a mondat végét. – Igen - motyogta lesütött szemmel.
- Mitől félsz ennyire? – fordítottam magam felé, hogy végre szemtől szembe folytathassuk ezt a beszélgetést.
- Attól, hogy csalódást okozok… - mondta alig hallhatóan.
- Miért okoznál csalódást? – tettem egy tincsét a füle mögé egy hitetlenkedő kacaj kíséretében. Előttem állt ez a fantasztikus, gyönyörű, intelligens lány és egyszerűen nem értettem, hogy miért zárkózik így el tőlem.
- Azért, mert te… olyan… olyan… - kereste a szavakat kétségbeesetten. – Olyan tapasztalt vagy, én meg… hát… egyáltalán nem – fogalmam sem volt, erre mit mondhatnék, azért hálás voltam, amikor folytatta. – Mi lesz, ha ez neked nem lesz jó, ha mindent elbénázok, és te nem fogod élvezni? Mi lesz, ha…?
- Mi lesz, ha nagyon is jó, sőt tökéletes lesz? – vágtam a szavába. – Ha fantasztikusan fogjuk érezni magunkat, mert MI KETTEN együtt lehetünk? Hm? Mi lesz akkor? – emeltem fel az állát, még mindig kerülte a pillantásomat.
- És, ha a turné alatt találsz valaki mást, aki boldoggá tesz…- nagyot nyelt. - Minden téren? – tette hozzá alig hallhatóan. Szóval ez volt az igazi probléma, attól tartott, hogy képes lennék megcsalni és elfelejteni őt az úton töltött hónapok alatt.
- Az kizárt! – szögeztem le. – Nem tudnék más lányra nézni, mert… - kiszáradt a torkom, ahogy eszembe jutott a kudarcom, amikor legutóbb ezt mondtam neki. -… mert iszonyatosan szeretlek téged, Wendy Samantha James! Ezt soha ne feledd! – leheltem apró csókot a szájára. Forró könnycseppek gördültek végig az arcán, vadul remegett egész testében, de közben valahogy mégis sikerült egy halvány mosolyt kipréselnie magából. Talán akkor szakadt le a válláról a mázsás súly, amit eddig kellemetlen teherként volt kénytelen magával cipelni. Szorosan átöleltem és a fülébe suttogtam: - Boldog Valentin-napot, szívem!
- Boldog Valentin-napot!- ajándékozott meg egy széles, megkönnyebbült mosollyal.

4 megjegyzés:

  1. URISTEN DE NAGYON JO LETT. SIESS KERLEK A KOVIVEL <3 <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, és igyekszem! :) ♥

      Törlés
  2. Sziaszia!!

    Szerintem mi,olvasók is észrevettük,hogy szereted a dolgokat kicsit megkavarni.De szerintem,ez egyáltalán nem baj,sőt.Zayn nagyon aranyos volt,sajnálom hogy,pár dolog nem jött össze.Most már csak ezek a gondolatok vannak a fejemben:Szereted megkavarni a dolgokat.Turné.
    Tudom hogy,nem árulhatsz el dolgokat,de csak annyit hogy,ugye nem?!
    Várom a kövit!!

    with lots of love xoLucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Lucy!
      Nyugalom, a közeljövőben minden kiderül! ;)
      Puszillak, W. ♥

      Törlés