2013. szeptember 25., szerda

4. felvonás



 Sziasztok! :))
Már majdnem 350 (!!) kattintás volt az oldalon. Köszönjük! ♥
Ha tetszik a történet, iratkozzatok fel rendszeres olvasónak, vagy hagyjatok kommentet! :)
Egyébként megtaláltok minket twitteren is: 
Crazy_Curly=> @Brigi_Posta
wannabe_writergirl=> @onthewaytowrite 

És igen: a fiúk szeretnek ajtókról énekelni... ;)

Puszi és jó olvasgatást! ♥ - W.

WENDY

Zayn hallgatagon vezetett. Összehúzott szemöldökkel, komoran nézett ki a szélvédőn. Negyvenöt perc múlva felhajtott egy mesés ház kocsibejárójára. Leállította a motort. Kikapcsolta a biztonsági övét és az ajtóhoz nyúlt. Visszatartottam. Kérdőn nézett rám.
- Haragszol? – kérdeztem rettegve. 
- Nem, - válaszolt – rád nem – bámulta meredten a kormányt. 
- Ezt hogy érted? – néztem rá értetlenül. Felsóhajtott. 
- Túl messzire mentem. 
- Hogy mi?! 
- Túlságosan gyorsan haladtam. Pedig szeretném, ha tudnád, hogy te más vagy és ezt most nem csak úgy mondom. Nem akarlak téged kihasználni, de ez az egé… - most én alkalmaztam az ő módszerét: csókkal némítottam el. Ujjaimat összekulcsoltam az övéivel és mélyen a szemébe néztem. 
- Ehhez azért két ember kell. Én is legalább annyira hibás vagyok, mint te.
Meglepetten nézett rám.
- Én vagyok a férfi. Nekem kéne uralkodnom magamon, de ha a közeledben vagyok…ahh…nem is tudom. Minden olyan ösztönösen történik. Egyszerűen kikapcsol az agyam, nem gondolkozom. 
- Tudom, miről beszélsz – nyomtam puszit az orrára nevetve.
A ház felől kiabálás hallatszott. Felkaptuk a fejünket. Az egyik első emeleti ablakból a srácok integettek.
- Bejöttök végre?! – ordított Niall. 
- Vagy egész nap a kocsiban akartok enyelegni?! – így Harry.
Most Louis tűnt fel fején egy kendővel kezében egy gumikarddal. Vadul hadonászott vele:
- Ahoy, testvér! – szólt kalózkodást mímelve.
Aztán Liam lépett elő, rám kacsintott és becsukta az ablakot. Betegre nevettem magam ezen a négy őrülten. Zayn felé fordultam, aki az arcomat vizslatta.
- Akkor minden oké? – kérdezte a slusszkulcsot szorongatva. 
- Igen – mosolyogtam.
Kiszálltunk a kocsiból és ő felszabadultan, vigyorogva kézen ragadott.

ZAYN

Bevezettem a nappaliba a fiúkhoz. Egyből letámadták őt. Körbevették és ölelgetni kezdték. Tökéletesen állta a sarat, büszke voltam rá. Amikor végre kiszabadult a srácok közül, hozzám sétált. Átkaroltam a derekát és a homlokához támasztottam az enyémet:
- Felmegyek zuhanyozni. Elleszel addig a többiekkel? 
- Igen, persze. Menj csak – villantotta rám azt a mosolyát, ami annyira megőrjített. Egy gyors szájra puszi után felsétáltam az emeletre. A szobámba érve énekelni és hülyén táncolni kezdtem. Eszméletlen boldog voltam. Magánprodukciómat taps és nevetés zavarta meg. Felkaptam a fejem. Niall röhögve az ajtófélfához támaszkodott. Hozzávágtam az első kezem ügyébe akadó tárgyat. Történetesen egy zokni gombócot. Ügyesen kitért előle, pimaszul kinyújtotta a nyelvét és a földszintre rohant. Remek, gondoltam, had röhögjenek. Elővettem egy tiszta bokszert és a fürdőszoba felé vettem az irányt.

WENDY

Niall lihegve robbant be a szobába közénk. Az összes pillantás rászegeződött.
- Mi történt, Nialler? – kérdezte Louis. 
- Semmi – vigyorgott. 
- Naaa…mondd el Boo Bear kedvéért – rebegtette a szempilláit Louis. 
- Tényleg nem történt semmi – kacsintott rám alig észrevehetően. Az ír manóm tudott valamit és én ki akartam szedni belőle, mit. Csak az alkalmas pillanatot vártam. Niall akaratán kívül sietett a segítségemre: 
- Éhes vagyok – jelentette ki. 
- Én is – döbbentem rá – ma még semmit sem ettem. 
- Ohh, hát ez nem maradhat így! Irány a konyha – húzott maga után.
A hűtőben kezdett matatni, épp egy nagy adag sajtot tömött a szájába, amikor a vállára tettem a kezem.
- Hmm? – fordult felém egy egész havi ételmennyiséggel a kezében. 
- Mondd el, mi történt – kértem. 
- Mire vagy kíváncsi? – tette a különféle dolgokat a pultra. 
- Tudod te azt – bökdöstem meg az oldalát vigyorogva. 
- Azt szeretnéd tudni, hogy Zayn az emeleten őrülten táncolt és énekelt? És hogy még sohasem láttam ilyen boldognak?
Mosolyogva ugrottam a nyakába és cuppanós puszit adtam neki.
- Na? Mit eszünk? – kérdeztem lelkesen. 
- Azt, hogy TE mit eszel, nem tudom, de én mogyoróvajas, lekváros, uborkás, mustáros… 
- Uhh…ne folytasd! – fintorogtam.
Zayn lépett be a konyhába. Fekete melegítőnadrágot és sima fehér pólót viselt. Még így is szívdöglesztően nézett ki. Megborotválkozott, arca vadító arcszesz illatot árasztott, ahogy közelebb jött. Niall egy gigantikus szendviccsel a kezében visszabattyogott a többiekhez, így kettesben maradtunk.
Zayn mögém lépett, hozzám simult miközben egy kenyeret vajaztam.
- Mmm…jó az illatod – dünnyögtem. Csábos, féloldalas mosolyra húzódott a szája, ahogy megpuszilt. Elengedett, kivett a hűtőből egy üdítőt és visszatért mellém. 
- Csinálsz nekem is egyet? – bökött az éppen elkészült szendvicsemre. 
- Á-á. Csinálj magadnak, nagyfiú – rákacsintottam, felkaptam az italát a pultról és győzedelmesen visszavonultam a nappaliba.

ZAYN

Játszott velem és ez tetszett. Meg kellett küzdenem a figyelméért. Rádobáltam néhány dolgot egy kenyérre és én is utána mentem.
Niall és Liam között törökülésben ült a kanapén és elmélyültem magyarázott. Csillogó szemei elárulták, hogy csakis valamilyen színházzal kapcsolatos dologról lehet szó. Bevágódtam az egyik fotelba és belevesztem a lelkesedésébe. Órákon át képes lettem volna őt hallgatni.
- Mióta színészkedsz? – kérdezte Harry. 
- Egészen kicsi korom óta. Öt évesen játszottam először egészestés darabban – nosztalgiázva révedt maga elé. – A színház az én elsőszámú otthonom.  
- És nem unod meg a darabokat a sokadik előadás után? – faggatta Liam. 
- Nem – nevetett édesen – minden előadás más és más. Mindig van valami apró váltás, amit csak a bennfentesek érzékelnek. 
- Szereted a répát? – vetette be magát Louis. Wendy már meg sem lepődött, vagy legalábbis nagyon jól titkolta: 
- Igen, Boo Bear. Imádom.
Loui kirohant a konyhába és kisvártatva hat jókora répával tért vissza. Megforgattam a szemem, ahogy a kezembe nyomta az én adagomat, de azért jó kisfiúsan elrágcsáltam belőle egy darabot. Ahogy Wendy befejezte az övét vágyakozva nézett rám, de a fiúk tovább faggatták.
- Milyen zenét szeretsz? – vigyorgott rá sunyin Niall. 
- Hááát…semmiféle nyálas popot nem hallgatok – fintorodott el Wendy. Megütközve néztünk rá. Nevetve pillantott körbe. – Csak vicceltem! Imádom a zenéteket! Látni kellett volna az arcotokat – kezdett minket utánozni.
A srácokkal cinkos pillantást váltottunk, aztán rávetettük magunkat. Lerántottuk a földre és vad csiki támadásba kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy Wendy nevetve, könnyezve könyörgött, hogy hagyjuk abba. Leszálltunk róla. Segítettem neki felállni.
- Öten egy ellen? – lihegte – Ez nem fair! 
- Ilyen az élet, bébi – húztam magamhoz egy csókért, de ő duzzogva elfordult.  
- Majom!
Felnevettem és inkább csak az arcára nyomtam egy engesztelő puszit.
Kezeit a mellkasomra tette. Olyan pici volt és törékeny, szinte féltem őt a karjaimban tartani. Nagy, barna szemeivel a hosszú szempillája alól rám pislogott:
- Nem vezetnél körbe a házban? Így olyan elveszettnek érzem magam. 
- Dehogynem. Menjünk – kulcsoltam az ujjaimat az övéi köré és a túra kezdetét vette.

2 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Bocsi, hogy nem írtam, csak nem volt időm egész héten! :/ De most olvastam és minden OK! :D
    Siess a kövit követő résszel! :)
    <3 xx

    VálaszTörlés