45. felvonás

Sziasztok, drágák! :)
Igen, nem csoda, nem ámítás, VISSZATÉRTEM! ;) Meghoztam az új fejezetet és kárpótlásként a sok várakozásért, arra gondoltam, hogy tarthatnánk egy TLA hetet. És hogy ez mit is takar? Egy hét napi bejegyzésekkel, érdekes infókkal, kérdésekkel, egy szóval minden jóval, amit csak szeretnétek. A kérdés az, hogy megtartsuk-e avagy sem? Kérlek titeket, szavazzatok!
Jó olvasgatást!
Puszi ♥ - W.

Ui.:Köszönöm, hogy vagytok!! ♥

2013. 01. 29. – kedd

 

HARRY

 

- Hát, ezt nem hiszem el! – léptem be a házba dohogva, miután udvariasan magam elé engedtem Pipert.

- Nyugi – csitított, miközben lefejtettük magunkról a kabátot és a cipőinket.

- De hogy lehet valaki ekkora bunkó?! – zsörtölődtem a konyhába menet.

- Nézd a jó oldalát: legalább időben szólt – vont vállat. – Van időnk új bulit szervezni.

- Persze… időben – forgattam meg a szemem. – Milyen remek ember – dünnyögtem szarkasztikusan és leültem az asztalhoz. Wendy éppen müzlit evett, most megállt a kezében a kanál és értetlenül meredt rám.

- Mi történt? – motyogta tele szájjal.

- Az a faszszopó, utolsó pöcsfej… - kezdtem, de Piper megszorította a vállamat és a kezembe nyomott egy pohár vizet, hogy elhallgattasson.

- Majd inkább én – mosolygott rám angyalian, nem tudtam neki ellenállni, így csak biccentettem. – Harry haverja, akinél lett volna a szülinapi bulija, közölte, hogy mégsem lesz jó az időpont, mert New Yorkba utazik – foglalta össze tömören.

- Hm… - meredt maga elé Wen hosszan elgondolkozva. – Eddig mit szerveztetek le?

- Hááát… igazából… - vakargattam a tarkómat zavaromban.

- Most akartuk elkezdeni – vallotta be Piper.

- Akkor? – csapta össze a kezét Wendy. – Hol itt a probléma?

- Hát, ez az! – pattantam fel ingerülten. – Nincsen kibaszott helyszín!

- Haz, nyugi! – húzott újra a székre Pipe. – Már felhívtuk az összes nagyobb klubbot, de mindenhol teltház van péntek estére – magyarázta Wendynek.

- Egyet biztosan nem próbáltatok…

- Melyiket? – csillant fel izgatottan Pipe szeme. Wen sejtelmesen elmosolyodott, de egy szót sem szólt. – Arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz? – méregette őt összehúzott szemekkel Piper.

- Igen! Miért is ne?

- Végül is – rántotta meg a vállát Pipe. – Semmit sem veszíthetünk, sőt! Egy próbát megér!

- De meg ám! – kapta elő a mobilját Wen sokatmondó pillantást vetve Piperre.

- Elárulnátok, miről van szó? – kapkodtam a tekintetem köztük értetlenül.

- Adj öt percet nekünk és elmondjuk – nyugtatott Piper. Wendy időközben a telefonjával babrált, gyanítottam, hogy egy számot keresett. A mobilja hangos csipogásba kezdett, miután elolvasta az sms-t, megforgatta a szemét és unottan folytatta a kutatást. – Ki írt? – kíváncsiskodott Pipe.

- Suzie – motyogta a választ Wen.

- Mit akart?

- Szeretné, ha mindenképp elmennék a mai bulijára – vázolta a helyzetet röviden.

- És? Mi tart vissza?

- Ahj, Piper – küldött Wen egy lesajnáló pillantást unokatestvére felé, jelezve, hogy ezt a témát már túltárgyalták. – Most nincs kedvem ehhez.

- Pontosan ezért lenne jó! – győzködte.

- Milyen buli? – értetlenkedtem, utáltam, hogy mindenből kimaradtam, de figyelmen kívül hagyták a kérdésemet.

- Már három nap telt el. Meddig akarsz még elzárkózni a világ elől?

- Ameddig csak emberileg lehetséges – jelentette ki Wendy határozottságot színlelve.

- Ezt most nem mondod komolyan?! – hörrent fel Pipe.

- Na, mindegy – intette le Wen, tudtára adva, hogy ezt a vitát nem most szeretné folytatni. – Telefonálok – vonult ki a konyhából.

- Nos? – néztem Piperre kérdőn. – Felvilágosítanál?

- Az egyik lány a darabból, amit most próbálnak, szervezett egy bulit ma estére a társulatnak. Mindenki ott lesz, de Wendy hajthatatlan – sóhajtott tanácstalanul.

- Miért tiltakozik ellene ennyire? – tettem fel a kérdést, bár a válasz egyértelmű volt.

- Nagyon megviselte a szakítás…

- A szünet – javítottam ki.

- Mindegy! – legyintett. – Attól függetlenül még rosszul érinti.

- Tudom – bólintottam lassan. – Akárcsak Zaynt.

- Ő hogy viseli?

- Nem mutatja, de látom rajta, hogy szenved. Nem alszik, alig eszik, és sokszor rajtakapom, hogy bepötyög egy sms-t, aztán kitörli, mielőtt még elküldené.

- Azóta nem is beszéltek?

- Én nem tudok róla – húztam el a számat.

- Ez nem mehet így tovább! – jelentette ki eltökélten. – Össze kell őket hoznunk újból!

- Oké – egyeztem bele. – Hogyan csináljuk?

- Vagy egy ötletem – csillant meg a szeme. – De ne most beszéljük meg, Wen bármelyik percben visszajöhet – bökött fejével az ajtó felé, amin távozott.

- Kit hív?

- Petert – mondta nemes egyszerűséggel, mintha nekem tudnom kellene, kiről van szó.

- Milyen Petert?

- Majd megtudod – kacsintott rám.

- Ó, oké… - nyögtem.

- Segíts nekem cetliket írni! – nyomott a kezembe néhány üres lapot lelkesen.

- Mégis mit írjak rájuk?! – vettem el őket értetlenkedve.

- „Menj el a buliba, Wendy!” – macskakörmözött a levegőben.

- Hm… - hümmögtem elgondolkozva. – Aztán ellenállhatatlanul édes arccal mutassuk fel neki, ha visszajött?

- Remek ötleteid vannak, te fiú – bokszolt az oldalamba játékosan.

- Köszönöm – vontam vállat szerényen. – Igyekszem.

Wendy ebben a pillanatban tért vissza hozzánk a telefonját babrálva, ajkain büszke félmosoly játszott. Összenéztünk Piperrel és angyali arckifejezéssel a magasba tartottuk a feliratot.

- Szülinap elintézve – kezdett beszélni Wen, de még mindig nem emelte ránk a tekintetét. – Pénteken miénk a klub! – szakította el pillantását az aprócska képernyőről és végre ránk nézett. – Nem megyek el! – mondta dacosan.

- De miért nem?! – fakadt ki Pipe.

- Ahj – temette a tenyerébe az arcát fáradtan sóhajtva. – Még átgondolom, rendben? – adta be a derekát. – Most viszont beszéljük meg a részleteket. Megígértem Alexnak, hogy még ma visszahívom – terelte el a témát ügyesen.

ESTE

 

WENDY

 

 

Piper és Harry végül elérték, hogy elmenjek a buliba. Kevés lelkesedéssel készülődtem az estére, egyáltalán nem voltam partizós hangulatban. Felvettem egy sötét nadrágot egy színes felsővel, lófarokba kötöttem a hajam és feltettem egy leheletnyi sminket. Éppen az utolsó simításokat végeztem a szettemen, amikor kopogtatást hallottam.

- Bújj be! – kiabáltam ki.

Pipe lépett be és kritikus szemmel végigmért.

- Nos? – perdültem körbe előtte széttárt kezekkel.

- Nadrág?! Komolyan?! – fintorgott.

- Igen, mi a baj vele? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem templomba mész – szögezte le. – Vegyél fel egy szoknyát!

- Nem akarok szoknyát felvenni, Piper – tiltakoztam erőtlenül.

- Az élet nem kívánságműsor – nyögte be a legelcsépeltebb mondatot a világon. – Én se szeretnék sok mindent, de muszáj.

- Ki mondja, hogy muszáj? – nevettem rá.

- Hát én! – tette csípőre a kezét büszkén kihúzva magát. – Irány a gardrób! – húzott maga után ellenvetést nem tűrve.

 

***

- Nem hiszem el, hogy rávettél ERRE – morgolódtam a ruhámat rángatva, túl rövidnek találtam.

- Egyszer még megköszönöd – kacsintott rám.

- Persze, mert a tüdőgyulladás olyan jó dolog – motyogtam szarkasztikusan.

- Jaj – forgatta meg a szemét. – Ne nyafogj már annyit, hercegnő!

- Halihó! – hallatszott a földszintről Will összetéveszthetetlen hangja. – Indulhatunk?

- Hé! – emeltem a mutatóujjamat fenyegetően Piper felé. – Őt is?!

- Őt is…mi? – ráncolta a szemöldökét értetlenül.

- Beszerveztétek?! – kértem számon.

- Önként ajánlkozott – mosolygott rám angyalian.

- Lányok? – szólt újra Will bizonytalan hangja.

- Áruló! – kiabáltam le neki.

- Tessék?! – kérdezte megütközve.

- Azonnal megyünk – válaszolt neki nevetve Piper. – Legalább próbáld meg élvezni egy kicsit! – tette a vállamra a kezét. Megeresztettem egy szarkasztikus, vicsorgás szerű mosolyt és a magasba tartottam a hüvelykujjaimat. – Ez a beszéd! – paskolta meg a hátamat vigyorogva.

Piper leterelt a lépcsőn, talán attól félt, hogy ha nem figyelne rám árgus szemekkel, még a végén elszöknék. Will a nappaliban a kanapén elnyúlva várt rám, amikor beértem a szobába, meglepetten pislogott rám és egyből felpattant.

- Tyű – nyögte. – Nagyon csinos vagy – hajolt felém, hogy puszit adjon, de elhúzódtam tőle, sértetten bámult rám.

- Áruló – suttogtam felé a lehető legmérgesebb arckifejezésemmel, majd kivonultam az előszobába, hogy kiválasszam a megfelelő cipőt és kabátot. Viszonylag sokáig időztem, de Will még mindig nem volt sehol és a nappaliból kiszűrődő izgatott, számomra érthetetlen suttogás kezdett az agyamra menni. – William Evans! Indulhatunk még ma, vagy folytatjátok a traccspartit?!

- Mehetünk – libbent mellém szorosan a karjába zárva engem. – Meg fogod még ezt köszönni nekünk – nyomott puszit az arcomra.

- Miért vagytok ebben mindketten olyan biztosak?! – motyogtam a fülébe, de úgy tett, mintha nem hallotta volna, én meg nem firtattam a dolgot.

Taxival mentünk, mindketten tudtuk, hogy bár más-más okból, de nem fogjuk józanul befejezni az estét. Ő szimplán jól akarta érezni magát és elnyomni a honvágyát, és pedig felejteni akartam. A taxisofőr már-már irritálóan sokszor bámult rám úgy a visszapillantó tükörben, mint aki szemmel levetkeztet, rettenetesen kellemetlenül éreztem magam és abban a pillanatban meg tudtam volna fojtani Pipert, amiért rávett, hogy ezt a ruhát vegyem fel. Szerencsére viszonylag hamar odaértünk, pedig már kezdtem félni, hogy a taxis pasas elvisz egy sötét sikátorba, leüti Willt, és ki tudja, mit tesz velem…

Az autó befordult a klub mögötti parkolóba és kisvártatva egy apró rántással megállt. Olyan sebességgel téptem fel az ajtót, mint ahogy egy fuldokló kapkod az életadó levegő után és kipattantam a kocsiból. Amint néhány lépéssel arrébb sétáltam, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Háttal álltam és türelmetlenül dobolva a lábaimmal vártam Willt, de nem mertem visszafordulni, hogy megnézzem, mit csinál. Ijedten rezzentem össze, amikor megéreztem egy kezet a derekamra csúszni.

- Hékás – nyugtatott Will. – Mi a baj? Azt hittem, egyáltalán nem várod a bulit. Mi ez az izgatott toporzékolás?

- Hát nem is! – szögeztem le. – De attól a pasitól kirázott a hideg - böktem a fejemmel a távolodó sárga autó felé miközben elindultunk a bejárat felé.

- Miért is? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem láttad, hogy bámult?!

- Ó, azt hittem, engem néz – biggyesztette le az ajkát szomorúan.

- Hülye – nevettem rá.

- Na, ezt a boldogságot szeretném egész este az arcodon látni! – nyúlt az állam alá és nézet a szemembe.

- Próbálkozom – villantottam rá egy nem túl meggyőző, szomorkás mosolyt.

- Átmenetileg ezzel is megelégszem – lökte meg a vállamat gyengéden, majd kinyitotta nekem az ajtót.

Odabent megcsapott az izzadtságszagú, levegőtlen forróság, a zene fülsiketítően dübörgött, a hátamon felállt a szőr és egyből libabőrös lettem, minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy ott legyek. Mire mi odaértünk már nagyon jó volt a hangulat, a hely minden pontját éneklő, táncoló, tomboló színészek töltötték be, akik amint megláttak minket, hangos ordítással odacsődültek hozzánk és alkoholgőzös tekintettel üdvözöltek minket.

- Ó, hát eljöttél! – zárt a karjaiba boldog mosollyal az arcán Suezie. – De örülök neked! – nem válaszoltam, csak szelíden mosolyogtam rá, mert nekem azt tanították, hogy ha nem tudok semmi jót mondani, akkor inkább hallgassak. Viszont ő beszélt, vagyis inkább a dobhártyaszaggató zene miatt, ordított helyettem is. – Még egy kör tequilát mindenkinek! – kiáltását hatalmas éljenzés fogadta és az egész csapat a pulthoz nyomakodott, a pincérsrác azt sem tudta, hol áll a feje.

Észrevétlenül becsúsztam az egyik bokszba, azt terveztem, az este hátralévő részében ott húzom meg magam, de nem volt ilyen szerencsém. Sue belém parancsolt két pohár tequilát, aztán maga után vonszolt a táncparkettre. A ritmus a bőröm alá kúszott, a csípőm ütemre mozgott, nem érdekelt semmi, élveztem az újonnan megtapasztalt szabadság alkoholmámoros ízét. A többiek újabb és újabb poharakat nyomtak a kezembe, így gondoskodtak róla, hogy kábulatom állandóvá váljon.

Az ezredik áttáncolt szám és a sokadik legurított ital után a DJ lehalkította a zenét és a mikrofonba beszélt:

- Jó estét, fiatalok! Hogy érzitek magatokat? – a tömeg hatalmas ordítással felelt. – Tudjátok, mi következik most? – óriási „igen” kiáltás suhant át a termen. – Minden kedden, éjfél után szabad a mikrofon itt, a Bunny Sixben!

A tömeg meglódult mellettem, mindenki lökdösődve furakodott közelebb a DJ pultjához, hogy ő kaparinthassa meg először a mikrofont. A fények villogtak, a ködgépek sejtelmes füstbe vonták a helyet, az emberek sora egyszerre pulzált az időközben beindult zenével. Az egész hely mozgott körülöttem, csak én álltam egy helyben teljesen megkövülten. Bunny Six, kúszott az agyamba a hely neve. Bunny Six, ismétlődött újból és a hirtelen feltörő emlékektől éreztem, hogy az alkohol elveszítette az uralmát felettem, teljesen kijózanodtam. Bunny Six, suttogta egy démon a fejemben újra és újra. Utoljára szilveszterkor voltam itt, VELE és a srácokkal. Már akkor is féltékeny volt, sosem bízott bennem. Az utolsó gondolat a szívembe mart, a könnyek apró, sós patakként zúdultak ki a szememből. Éreztem, hogy forog velem a világ, a tiszta képekbe egyre többször vegyült fekete folt, a lábaim elgyengültek. Egy kéz fonódott a csuklómra és kirántott a tömegből.

- Jézusom, jól vagy?! – Will aggódó arcát láttam magam előtt elmosódottan. Erőtlenül bólintottam, de úgy tűnt, nem sikerült megnyugtatnom. Leültetett az egyik bokszban. – Maradj itt! – parancsolt rám, majd magamra hagyott. Úgy tűnt, a villódzó fények egyenesen az agyamba hatolnak, az érzékeim eltompultak, olyan volt, mintha egy dobozból szemléltem volna az eseményeket. Will visszatért hozzám és a kezembe nyomott egy poharat, dünnyögve toltam el magamtól, háborgó gyomrom nem bírt volna elviselni még egy adag alkoholt. – Csak víz van benne, idd meg! – kérlelt kétségbeesetten. Egy pillanatra átfutott kimerült agyamon, hogy hazudik, de mihelyst belenéztem barna íriszeibe, rájöttem, hogy jót akar nekem. Engedelmesen legurítottam néhány kortyot és élveztem, ahogy a víz felfrissítette fáradt testemet. Vettem néhány mély levegőt és az émelygő szédülés kezdett alábbhagyni. – Na, jobban vagy? – szorította meg a kezem Will.

- Igen – motyogtam rekedten.

- De mi történt veled?!

- Fogalmam sincs – vontam vállat lassan.

- Rettenetesen rám ijesztettél, ahogy ott álltál a terem közepén üveges tekintettel magad elé meredve.

- Sajnálom – fúrtam a fejem a mellkasába.

- Semmi baj – nyomott puszit a homlokomra. – A lényeg, hogy már vége van – fonta körém a karjait szorosan. Hosszú percekig ültünk így csendben, végül ő törte meg a némaságot. – Nézd! – bökött a rögtönzött színpad felé, amire most Sue és Sophia tornázta fel magát. Érdeklődve figyeltem ügyetlenkedésüket, az alkoholtól már alig álltak a lábukon.

- És most hallgassuk meg e két szép szirén énekét! – konferálta fel őket a DJ, mire ők kecsesnek nem éppen nevezhető mozdulattal pukedliztek egyet. Az arcomra vigyor kúszott, ahogy előkészültek a szerepléshez, de amikor meghallottam az általuk választott dal első taktusait, egyből elkomorodtam. A hangszórókból a Mi dalunk dübörgött, a közös számunk Zaynnel.

- Kimegyek a mosdóba – pattantam fel Will mellől és meg sem várva a válaszát a mellékhelyiségbe siettem.

Megálltam a tükör előtt és elborzadva meredtem a benne megjelenő sápadt lányra. Remegő kezeimmel némi hideg vizet fröcsköltem az arcomra és a mosdókagylóra támaszkodva egy hatalmasat sóhajtottam. Haza akartam menni, mindennél jobban vágytam a szobám biztonságára, az ágyam puhaságára. Előkaptam a mobilomat és hosszan vacillálva a névjegyzék nevei fölött végül felhívtam Harryt.

- Halló? – szólt álmatag hangja a túloldalról.

- Haz, kérlek, gyere értem – zokogtam a kagylóba.

- Wendy?! – lett egyből éberebb. – Mi történt veled?!

- Az most nem érdekes – tereltem el a témát. – Csak kérlek, gyere értem!

- Oké, hol vagy most?

- A Bunny Six-ben, kérlek, siess – ismételtem újból hüppögve.

- Rendben, azonnal ott leszek! – ígérte.

- Köszönöm – suttogtam elfúló hangon.

Lecsúsztam a földre és a térdembe fúrtam a fejem, fogalmam sem volt, meddig lehettem így, de néhány perc múlva sms-em érkezett:

               A parkolóban várlak! xx Haz

Bepötyögtem Willnek egy üzenetet, hogy ne aggódjon miattam, nagy nehezen feltápászkodtam, nagyjából letöröltem elmosódott sminkemet, aztán a ruhatárból felvéve a kabátomat, az udvarra sétáltam.

A hideg levegő a csontomig hatolt, vacogni kezdtem, a sötétben semmit sem láttam, kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik. Léptek zaját hallottam jobbról, egy alak közeledett felém. Előtúrtam a mobilomat és tárcsáztam Harry-t. A közeledő férfinél nem csörgött telefon, így megbizonyosodtam róla, hogy nem ő az. Igyekeztem megnyugtatni magam, eloszlatni az irracionális félelmeimet, de a szívem a torkomban dobogott. A férfi végre mellém ért és a cégér halványan villogó fényében kirajzolódó arca láttán elakadt a lélegzetem.

- Mit keresel te itt?! – szaladt ki a számon.