2014. január 29., szerda

36. felvonás

Sziasztok! :)
Elérkezett az idő, hogy újabb meglepetést hozzak nektek, amivel meghálálhatom, hogy vagytok nekem! Ezért szeretnélek titket újra megkérni, hogy küldjetek mondatokat. Remélem ezúttal aktívabbak lesztek! ;) Nos, a lényeg: 

Kérlek, küldjetek mondatokat az elérhetőségeimre (Tollforgatók menüpont alatt). Lehet romantikus, vicces, hosszú, rövid, egy idézet, egy filmcím, akármi, amit be tudok építeni egy szövegbe! Köszönöm! :)

És most pedig következzen az új rész, jó olvasgatást!
Puszi ♥ - W.
Ui.: rájöttem, hogy a múltkori bevezetésemből kihagytam, hogy mostmár csak SZERDÁNKÉNT hozom a részeket!


WENDY

 

- Na, végre, hogy itt vagytok! – fogadott minket Harry. Minden egyes porcikájából sütött a feszültség és képtelen volt egy helyben megállni. Vagy a talpán hintázott, vagy pedig a kezét tördelve türelmetlenül fel-alájárkált.
- Hé! – karoltam belé nevetve. – Nyugalom! Még van fél óra kezdésig – az arcán megjelent egy apró, bűntudatos kis mosoly és megvonta a vállát. – Na, gyere ide! – öleltem magamhoz.
- Beszélhetnék veled négyszemközt? – suttogta a fülembe alig hallhatóan.
- Persze – bólintottam rá és kiengedtem a kezeim közül. – Menjetek, üljetek le, az egész hetes páholy a miénk.
- És, te nem jössz, kincsem? – karolta át a derekamat Zayn miközben ellenállhatatlanul csillogó tekintetét az enyémbe fúrta.
- De, azonnal. Csak még elszaladok a mosdóba – hazudtam minden színházi gyakorlatomat bevetve.
- Rendben, de siess – nyomott puszit az arcomra.
- Természetesen – kacsintottam rá, majd vetve egy sokat mondó pillantást Harryre, elindultam abba az irányba, amelyikbe a mosdót sejtettem.
Talán már öt perce szobroztam a folyosón és halkan dúdoltam magamban, amikor a fürtös méltóztatott végre felbukkanni.
- Azt hittem, már ide se érsz! – dorgáltam vigyorogva.
- Nem mindenkinek megy olyan könnyen a hazudozás, mint neked – fonta össze karjait a mellkasa előtt tettetett sértettséggel.
- Hé! – hördültem fel. – Ez övön aluli volt.
- Most mi van? – vigyorodott el úgy, hogy arcának kisfiús bájt kölcsönző gödröcskéi vidám táncot jártak. – Csak megdicsértem a színészi tehetséged.
- Ó, te úgy tudsz bókolni, ahogy senki más – tettem a kezemet a szívemre színpadiasan, kiváltva belőle egy hangos röhögő görcsöt. – Na – böktem meg a vállát, hogy végre összeszedje magát egy kicsit. – Miről akartál beszélni velem? – döntöttem oldalra a fejem érdeklődve.
- Hát…tudod…- fagyott le a mosoly az arcáról és teljesen elkomorodott. – Az van, hogy…öhm…vagyis…
- Kinyögöd még ma? – nevettem rá.
- Tudod, mit? Nem érdekes. Hagyjuk, menjünk inkább be és élvezzük az előadást, azonnal kezdődik – hadart eszeveszett tempóval és elindult a terem irányába.
- Várj! – rántottam vissza a karjánál fogva. – Mondd el! – pislogtam rá bátorítóan. Lesütötte a szemét és tépelődve beharapta az alsóajkát, látszott rajta, hogy azon rágódik, hogyan is kezdjen bele. Már éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor megjelent mellettünk egy szmokingos férfi:
- Ön Miss James? – szólított meg udvariasan.
- Igen, én – bólintottam megilletődve.
- Velem tudna jönni a színfalak mögé? Miss Davies külön kérése.
- Öhm…természetesen – vontam össze a szemöldökömet, már semmit sem értettem.
- Erre tessék – terelt maga előtt az utat mutatva.
- Ezt még folytatjuk! – tátogtam a megkönnyebbült Harry felé, majd hagytam magam tovább vezetni.
- Itt is lennénk – torpant meg a férfi egy ajtó előtt és magamra hagyott. Félszegen kopogtattam be.
- Bújj be! – szólt ki Piper erőtlen hangon.
Lassan kinyitottam az ajtót és beléptem az apró öltözőbe.
- Szia! – köszöntöttem.
- Szia – erőltetett mosolyt az arcára.
- Minden oké? – léptem közelebb.
- Nem tudom – szöktek könnycseppek a szemébe. – Mondd meg te! – furcsa borzongás futott végig rajtam szavai hatására és értetlenül vizslattam megtört arcát. – Anya eljött? – kérdezte halkan, szinte suttogva. Mélyen a szemébe néztem és megráztam a fejem. Hatalmasat sóhajtott és szorosan összezárta szemhéjait, ezzel mozgásra késztetve a szemében felgyülemlett nedves érzelmeket. – Sejtettem – motyogta elhaló hangon. Odaléptem hozzá ás szorosan magamhoz vontam. – Mondd, miért teszi ezt velem?! – tette fel költői kérdését.
- Maradj erős! – súgtam a fülébe.
- És mi van akkor, ha már meguntam erősnek lenni? Ha már belefáradtam abba, hogy mindig boldognak kell tettetnem magam?
- Semmi – vontam meg a vállam. – Még a legjobbakkal is megesik néha. De én tudom, hogy majd megrázod magad, kimászol ebből a gödörből és újult erővel talpra állsz – simítottam fel-alá a hátán megnyugtatónak szánt mozdulatokkal.
- Köszönöm – fúrta arcát a hajamba.
- MÉG TÍZ PERC KEZDÉSIG! – hasított a levegőbe egy idegesítő, pattogó hang a folyosóról. – IGYEKEZZETEK, EMBEREK!
- Mennem kell – tolt el magától és törölte le a könnyeit, majd a tükörhöz lépett és a sminkjét kezdte igazgatni.
- Meseszép vagy – léptem mögé, mire halványan elmosolyodott. – Kéz- és lábtörést! Én hiszek benned, ezt soha ne feledd! – szorítottam még meg a vállát, majd sűrű bocsánatkérések közepette a táncosok tömegén át elindultam a páholy felé.
- Hol jártál? – suttogott a fülembe Zayn miközben lesegítette rólam a kabátot.
- Piperrel beszélgettem – sóhajtottam nagyot.
- Na, és hogy van? – ültetett le maga mellé a kezemet szorongatva.
- Nem jól – ráztam meg a fejem tanácstalanul.
Körém fonta a karjait és amennyire a székek karfája engedte magához húzott, majd nyomott egy puszit a hajamba. Leoltották a fényeket és kisvártatva kezdetét vette az előadás.

 

PIPER

 

- Meseszép vagy – lépett mögém Wendy, miközben a kissé lefolyt sminkemet próbáltam megmenteni. – Kéz- és lábtörést! Én hiszek benned, ezt soha ne feledd! – szorította meg a vállamat, majd magamra hagyott. Egy pillanatra megállt a kezemben a szemceruza és elszánt tekintettel néztem vissza magamra a tükörből. Az utóbbi időben megjártam a poklok poklát, de most úgy éreztem, hogy ezeknek a szavaknak a hatására bármire képes vagyok. Képes vagyok arra, hogy kilépjek a színpadra és kizárjam a fejemből a külvilágot és a problémáimat és arra is, hogy tiszta szívből táncoljak.
- MÉG ÖT PERC! – tört utat magának a figyelmeztetés az ajtón túli izgatott zsivajból.
Felkaptam egy kis tégely alapozót és a könnyeim utolsó nyomát is eltüntetem. Elégedetten mosolyogtam a tükörképemre és kiegyenesedve végigsimítottam a ruhámon. Élveztem, ahogy a bézs színű selyem lágyan omlik szét az ujjaim között.
Magabiztosan bólintottam és kisétáltam az ajtón a fellépés előtti zűrzavarba. Csak lassan jutottam el a színpad széléig, mert minduntalan bemelegítő, nyújtó táncosokba, vagy őrültként rohangáló kellékesekbe botlottam. Alig hogy odaértem heves veszekedés hangjai ütötték meg a fülem.
- Ezt mégis, hogy képzelte?! – szólt Mrs. McCalman számon kérő, sipítozó hangja.
- Értse meg! Nem volt más választásom! Senkit sem találtunk volna a helyére ilyen rövid idő alatt – védekezett Larry.
- És ezért az a megoldás, hogy egy volt diákunkat kéri fel?! – ordítása már szinte dobhártyaszaggató méreteket öltött, az összes ember feléjük fordult.
- Tudtommal még a diákközösség tagja – sziszegte Larry a fogai közül.
- De már nem sokáig – kontrázott Mrs. McCalman. – És garantálom, hogy maga se húzza sokáig! – emelte mutatóujját fenyegetően a magasba.
- Megtudhatnám, mégis mi folyik itt? – trappoltam oda hozzájuk határozottan.
- Na, már EZ is megérkezett, emlegetett szamár – húzta el a száját gúnyosan. Vetettem rá egy megvető pillantást és ismét Larry felé fordultam:
- Mi ez az egész? – kértem számon, de alighogy szólásra nyitotta a száját a vén szipirtyó belekotnyeleskedett:
- Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te?! Hogy merészelsz ilyen hangon szólni a tanárodhoz?! – teremtett le felháborodva.
- Én vagyok a vita tárgya – néztem merészen a szemébe. – Vagy netalántán tévedek?! – vontam fel a szemöldököm, ezzel végleg beléfojtva a szót. – Nos, Larry? – ajándékoztam meg ingerült pillantásommal ezúttal a tánctanáromat.
- Nem szóltam a vezetőségnek arról, hogy ma este te táncolod a szólót – motyogta halkan miközben bűntudatosan lehajtotta a fejét.
- Tessék?! – szökött ki a számon felháborodva. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. – Hogy tehetted ezt velem, Larry?! – most már én is kiabáltam. – Megígérted, hogy nem tartod titokban!
- Sajnálom – suttogta.
- Sajnálod?! – mondtam szarkasztikusan. – Hát, az nekem édeskevés! – toporzékoltam mérgesen.
- Tudom…- sóhajtott. – Most mit fogsz tenni? – kérdezte félve.
- Hogy mit teszek? – meredtem eltűnődve magam elé. – Hogy mit teszek?! – ismételtem meg újból. – Három perc múlva kiállok arra a színpadra – mutattam elszántan a behúzott függöny felé – és senki sem állhat az utamba! – hagytam őket faképnél.
- Piper! – kiabált még utánam Larry.
- Hagyj békén! Nem vagyok rád kíváncsi! – csörtettem feldúlt vadként egyre messzebb tőle.
- Pipe - fonódtak a kétségbeesett arcú Mary ujjai a csuklóm köré.
- Ne aggódj – mosolyogtam rá. – Nem hagyom, hogy eltiporjanak! – jelentettem ki komolyan. A belőlem áradó dac az ő vonásain is tükröződött és hirtelen elvigyorodott:
- Ez a beszéd! – vont egy csontropogtató ölelésbe. – Mostantól hivatalosan is te vagy a példaképem!
Felnevettem és viszonoztam az ölelést.
- Még egy perc! Mindenki a helyére! – adták ki az utolsó utasítást.
Határozott léptekkel az egyelőre még csak sejtelmes fénybe burkolózó színpad közepére sétáltam és beálltam a kezdő pozícióba.
- Szép volt – súgta a fülembe a táncospárom, George. Aprót bólintottam köszönetképpen és ismét felvettem a feszes tartást. A közönség lassan elcsendesedett a függöny túloldalán és az ismerős izgatottság lett úrrá rajtam, ahogy a résnyire nyílt textílián fokozatosan egyre erősebben és nagyobb felületet bevilágítva tört utat magának a reflektorok fénye. Felcsendült a zene és a testembe visszatért az élet, boldogan adtam át minden porcikámat a ritmus hívószavának.


HARRY

 

Azt hittem, a belső izgalmam már a tetőfokára hágott, amikor a bemondó lecsendesítette a nézőket és a függöny lassan útjára indult, felfedve a színpadot, de akkor megláttam Őt. A szívem őrült vágtába kezdett és megállíthatatlanul ostromolta a mellkasomat. Tátva maradt a szám, nem pislogtam, levegőt is elfelejtettem venni. A mellettem ülő Wendy megszorította a kezem, ijedten kaptam rá a pillantásomat, mire elmosolyodott. Ez végre egy kicsit magamhoz térített és újra Pipert figyeltem.
Hosszú, ébenfekete haja most szoros kontyban pihent a feje tetején és gyönyörű arca a tánchoz kellő komolyságba merevedett. Kecsesen lépdelt ide-oda partnere oldalán és mozdulatai szinte teljes extázisba kergettek.
Eszembe jutott, amikor a parkban táncolt nekem, már akkor is elbűvölt tehetsége, de most ez teljesen más volt. Egy egész tánckar kísérte teljes összhangban, de Ő mégis kitűnt. Ezer táncos közül is csak Rá figyeltem voltam. Táncában minden egyes piruett, sasszé és ki tudja még mi, pontosan, precízen követte egymást. Nem volt apró megingás, óvatlanul elhibázott lépés csak egy igazi szárnyaló hattyú, aki a ragyogásával betöltötte a teret.
Az előadásnak hamar vége lett…talán túlságosan is hamar. De lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, mert én képes lettem volna napokig, hetekig vagy akár életem végéig bámulni ezt a szemeim előtt kibontakozó csodát. Az elsők között pattantam fel a helyemről és kezdtem hangos tapsolásba.
- BRAVÓ – kiáltottam több száz emberrel együtt, majd a számba tuszkoltam az ujjaimat és fütyülni kezdtem. Nem érdekelt, hogy illendő-e avagy sem, csak az érdekelt, hogy boldog voltam és most először életemben igazán szerelmes. – Köszönöm! – kaptam a kezembe Wendyt vidáman és többször megpörgettem a levegőben. Hátravetette a fejét és úgy nevetett. Végre letettem a földre és miután egy kicsit összeszedte magát rám emelte csillogó szemeit:
- Mit köszönsz? – kérdezte még mindig lihegve egy kissé.
- Hogy beléptél Zayn életébe és magaddal hoztad a csodálatos unokatestvéredet is! – mondtam felszabadultan vihogva, akár egy őrült. – Köszönöm! – kaptam még egyszer a kezeim közé és nyomtam egy cuppanós puszit az arcára. – Meg kell találnom őt! – bukott ki a számon a legújabb elhatározásom és a páholy bejárata felé indultam, de Wen visszahúzott.
- Lassan a testtel, Don Juan! – vigyorgott rám. – Ilyenkor kéz őrültekháza van a színpad háta mögött, várd meg, amíg átöltözik. Megígérte, hogy a parkolóban találkozunk.
- Oké – bólintottam megadóan. – Da azért ma este bulizunk egyet.
- Még szép, haver! – veregette meg a vállamat vigyorogva Louis.
- Huh, buli kedden – sóhajtott nagyot Daisey. – De szép is lesz holnap suliba menni…
- Józan maradok veled, ha szeretnéd – ajánlkozott nagylelkűen Niall.
- Na, azt már nem! – nyomott puszit Nialler arcára. – Ma mindenki jól fogja érezni magát! – nézett körbe a népes társaságon vigyorogva.
- Irány a parkoló, emberek! – adtam ki az utasítást.
Hangosan beszélgetve, egymás szavába vágva, nevetve indultunk kifelé. A parkolóban a lányok a hideg ellen a barátaik karjaiban kerestek menedéket, csak Liam és én álldogáltunk ott zsebre dugott kézzel. Most először nem éreztem magam kellemetlenül ebben a helyzetben, mert tudtam, hogy a mai este mindent meg fog változtatni.
Egy pillanatra sem vettem le a tekintetem az ajtóról és kisvártatva kilépett rajta Ő. Kabátja hanyagul, kigombolva lógott rajta, sálát sem kötötte meg rendesen, csak a nyakára csavarta. Egyik kezében a táskáját szorongatta, a másikkal, a kontyával babrált. Végre engedelmeskedett neki a hajgumi és egy imádnivaló fejrázás után hosszú tincsei ismét lágy hullámokban omlottak alá a vállára. A szél belekapott dús hajába és játszi könnyedséggel dobálta ide-oda.
Már hetek óta megfogalmazódott bennem ez a gondolat, de csak ma sikerült kibogoznom érzelmeim kusza hálóját. Végre tudtam, hogy mire van szükségem, hogy mi, vagyis inkább ki kell nekem jobban, mint az éhezőnek egy falat kenyér. És ez a valaki, most éppen fellépés utáni fáradtsággal a szemében ballagott felém egy hatalmas mosollyal az arcán, amit csak nekem címzett. A szívem ismét őrült sebességgel verdesett, senki más nem volt rám még ilyen hatással.
Fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele, de tudtam, hogy eljött az idő, hogy bevalljam neki az érzéseimet…

2 megjegyzés:

  1. ÚÚÚÚh hh nagyon jó lett!!! Alig várom h olvassam a következőt :))))

    VálaszTörlés